Megérkezett Bence Izraelbe. Beleőrültem az izgalomba, olyan hihetetlen volt, hogy újra együtt leszünk. Olyan mintha egy álomből ébredtem volna megint. Hosszú álomból, amit követett egy hónap félig ébrenlét, és most jön végre a felébredés.

Körülbelül egy órával azelőtt kimentem a reptérre, mint ahogy várható volt, persze, beleszámolva a beléptetést, mindent. Hajnalban keltem, kicsit még rendberaktam az amúgy is tip – top lakást, azt akartam, minden tökéletes legyen. Már előző nap bevásároltam, tele volt a hűtő jó kajákkal, italokkal. Vettem egy csokor virágot, meg egy plüssállatot, hogy azzal várjam. Tiszta giccs, de nem gondoltam komolyan a bánatos szemű színes kiscicát műanyagszármazékú plüssből, inkább csak az íze végett. Ott álltam a reptér érkezési oldalán, majdnem elájultam. Tíz percenként mentem ki cigizni, nem bírtam a feszültséget. Azon is izgultam, beengedik e. Miért ne engednék? Nem tudom, de azért nem annyira easy bejutni, kijutni meg egyenesen ultragáz. Volt meghívólevelem héberül, szállás visszaigazolóm, és most én írtam egy levelet, hogy Bence hozzám jön. Nekem van meghívásom, tehát feljogosítva érzem magam, hogy én is meghívjak valakit. Nyílván ez hülyeség, de jobb a biztonság, pláne hogy Bence nem beszél angolul, és persze vagánykodtam is. Mindenkit alaposan ellenőriznek, kérdéseket tesznek fel, és nem a kedvességükről híresek, jobb résen lenni.

Nem akartam kockáztatni, hogy Bence flegmázik egyet, és már mehet is vissza. Olyan régen vártam erre, hogy szerettem volna maximálisan bebiztosítani, hogy bejut az országba. Be is jutott, megöleltük egymást, örömködtem, mint árva kutya a menhelyen, teljesen kész voltam. Az idő is kedvezett, sütött a Nap, igaz a tenger már hideg volt, de Bence amúgy sem az a típus, aki mindenáron be akar menni, ellentétben velem.

Az első nap megmutattam a környéket, sokat sétáltunk, megettük az ünnepi ételeket, és nagyon örültünk egymásnak.

Másnap este otthon voltunk, iszogattunk, vagyis csak én, mert Bence szinte soha nem iszik. Kicsit többet is ittam, mint amit kellett volna, meg tele voltam elfojtott sérelmekkel, és beszélgetést kezdményeztem Bencével. Persze, ilyenkor elggé bele tudok pörögni a gondolataimba, amit ki is adok, nem mindig olyan stílusban, ahogy kellene. Az alkohol sem segített abban hogy higgadt maradjak, nem mondtam olyat, amit nem úgy gondolok, de így egyszerűbben kijött. Egyszerűbben, de sokkal kíméletlenebbül.

Nagyon örültem Bencének, boldog voltam, hogy velem van, de annyi minden maradt bennem ebben a négy majd még egy hónapban, hogy muszáj volt kimondanom, még akkor is ha támadásnak tűnhetett. Annak tűnt, mert az is volt, iszonyatosan dühös voltam rá, hogy tovább lépett, vagy eljátszotta, hogy tovább lépett. Kikértem magamnak azt a görényt, akivel elkezdett találkozgatni, felhoztam minden sérelmemet, amibe belenyomtam magam az utóbbi időben. Tudom, hogy sok igazságtalanság volt benne, és sok esetben magamat felmentettem, őt pedig nem, de ki kellett magamból adni ezt a feszültséget. Nem a legjobb időzítés a nagy találkozás másnapján, nyaralás közben borítani mindent, de annyira feszített, hogy nem tudtam magamban tartani.

Persze óriási összeveszés lett belőle, sírással, üvöltözéssel, a szomszéd visszakapott minden egyes krágogást, nem kíméltem. Felhoztam, miért nem működött eddig ez a kapcsolat, miben hibáztatom őt, miben magamat. Nem volt jó ötlet, mert olyan sérelmek kerültek úrja felszínre, melyek egymásra rakódva égig érő Jengát alkottak, ami csak arra várt hogy egy csuklással összeomoljon. 

Bence hozzá van szokva a temperamentumomhoz, amit sokan hisztinek definiálnak. Olyan is van, de az más. Elképesztő magas fokon tudok égni, és brutál fagyos is lenni egyszerre, teljesen szélsőséges sávokon mozgok. Szerintem így jobb, mintha magamban tartanám, persze, tudom, nem könnyű velem lenni, de legalább mindig történik valami.

A végén kibékültünk, hatalmas streesz jött ki mindkettőnkből. Szerintem Bencének is erre volt szüksége, csak nem tudott róla és az újrakezdéshez kellett hogy valamit elégessünk a régiből.

Ma délután költözünk át a másik lakásba, amit három éjszakára bónuszként kaptunk a lányokkal, mikor nyáron ott voltunk, és kiderült a kis zaj, amit a lakás kiadója jelzett a legelején, nem abban nyílvánul meg hogy Yitzhak-ék felújítják a konyhát, hanem abban hogy egy négyszintes házat húznak fel másfél méterre a mi házunktól. Reggel hattól este hétig.

Jó lesz elmenni ebből a lakásból, amennyire megtetszett képeken, annyira nem volt jó itt lakni. A környék rendben volt, a lakás is tök jól be volt rendezve, de a zárt terasz, és a kevés ablak miatt nem volt sok kapcsolatom a külvilággal ha otthon voltam. A tulajdonossal jól indult a viszony, de aztán megromlott, mert voltak olyan dolgai, amiket nem, vagy csak nehezen toleráltam, és emiatt feszült lett a kettőnk kapcsolata, bár harag nem volt. Azt gondolom, tök jó fej voltam, hogy bérlőként, aki le sem merem írni, mennyit fizettem a lakásért, segítettem ágykeretet cipelni a másodikra, mert akkor jutott eszébe kicserélni, amikor ki van adva. Szóltam, hogy befúj a szél, és ezt megcsinálhatta volna mielőtt kiadja, tudhatta, hogy előfordulhat rossz idő, és különben is, miért van luk a falon? Akkor idegesített fel a legjobban, amikor Ricsi kint volt, és írt egy üzenetet, másnap délután odavisz egy potenciális következő bérlőt, hogy megmutassa neki a lakást. Írtam neki, hogy én ott lakom, vendégem van, nem akarom hogy ott mászkáljanak. Nem fogok emiatt rendet csinálni, látni fog egy valamilyen állapotot, miért nem jobb ha fotókat lát, mint én? Nem megkérdezte, mikor jó, hanem közölte hogy négykor jön. Ezen eléggé összevesztünk, de azt hiszem nem értette meg, mi a bajom ezzel.

És ha én meztelenül akarok otthon rohangálni? Vagy programom van a lakásban? Miért nem tudja megvárni, amíg elmegyek? Kicsit olyan volt, mintha szívességből laknék ott, nem mint fizető bérlő.

Mindegy, én is biztos feszültebb voltam a kelleténél.

Utolsó napon, amikor kiköltöztünk abból a lakásból, megbeszéltük hogy fél tizenkettőig érjen oda, hogy visszaadhassam a kulcsot, mert a másik szállás tulajának a rokona (?) vár ránk, és sietnie kell. Kaucióm is volt bent, nem volt elég az asztalon hagyni. Ráadásul a másik lakásban a srácnak ki kellett költöznie, mert annyira kedvesen erőszakos voltam, hogy behajtsam az ígéretet a három éjszakára, hogy csak így tudta megoldani. Nem akartam megvárakoztatni az ingyen szállásomat, így külön kértem, ne késsen. Azt mondta fél 11-re megérkezik, nekünk délre kellett átérünk, a körülbelül tíz percre található lakásba. Vártam háromnegyed 12 –ig, nem jött, hívtam, nem vett fel. Magammal vittem a kulcsot, és írtam neki, hogy hol lakom, hova hozza. Írt hogy ma jönne, de a kaució nincs nála. Mondtam, oké, de addig kulcs sincs.

Másnap végül találkoztunk, de akkor is volt szarakodás, mert nem volt pont annyi nála, el kellett mennie váltani. Idióta.

Sokkal jobban érezzük magunkat ebben a lakásban, a ház is felépült, most szemben kezdtek építkezni, de ez most nem olyan hangos.

A másik lakásba költözésünk napján leszaladtam a piacra, ahol vettem két karkötőt, hogy megkérjem Bence kezét. Sokat gondolkoztam, Ricsivel is beszéltük, hogy nézek valami gyűrűt, de aztán bonyolultnak tűnt a dolog. Egyszer már elpoénkodtunk egy hasonló “eljegyzést”, szóval a végére csak azt találtam ki, hogy kisebb lépésekben haladok.

Rohantam vissza a karkötőkkel a lakásba, ahol már várt a kávé. Odaléptem hozzá, és megkérdeztem, hogy

“Leszel újra a barátom?”

A válasz igen volt. Nem bírom a direct romantikát, de ez jól sikerült, volt benne valami olyasmi, hogy továbbra is egymás életeinek a részei leszünk, és ettől újra biztonságban éreztem magam.

Javier későn ért haza a sétából, már sötét volt. Kinyitotta a nehéz kaput, amihez nem csak két kezére, de lábaira is szüksége volt, nem ment már olyan könnyen, mint évekkel ezelőtt, amikor a faluba költözött. Lassan betette maga mögött az ajtót, és a nappali ablakához ment. Elhúzta a függönyt, és kinézett. Még sötétben is felismerte a kék vizet, ami a távolban húzódott összetéveszthetetlen morajjal.  Mindig megnyugodott ettől a látványtól.