Bence írt, hogy elkezd gyógyszert szedni. Úgy tűnik, megadta magát, és végre elment orvoshoz, ahol nem engedték már el olyan könnyen. Nem tudom, van e összefüggés, hogy most szingli, és így nagyobb tere lesz csapongani. Azt sem értettem, miért írt. Persze, mint „tapasztalt“, aki fél éve szedi, hátha mond valami jót, de nem számítottam rá, hogy megkeres.

Vegyem ezt közeledésnek, vagy csak arról van szó, hogy eltelt annyi idő hogy már barátként tekint rám? Már három hónapja, de én nem vagyok ezen a szinten, és lehet, soha nem is leszek.

Augusztus vége óta járok pszichológushoz, Bettinához, még körülbelül három alkalom van a kijelölt tízből. Az Interneten találtam, pusztán első benyomás alapján választottam. Majdnem a szakítás után két hónappal kezdtem el járni, mert úgy éreztem, egyedül nem tudok vele mit kezdeni, kell a külső szem. Régebben egyszer voltam pszichológusnál, amiről már írtam is, de az nem klasszik terápia volt, hanem egyetlen alkalom.

Akkor is gondolkoztam hogy kellene járnom, érdeklődtem is, kihez érdemes járni, de végül senki nem győzött meg arról hogy birtokában van annak a bizonyos telefonszámnak, aki minden pénzt megér.

Bettinával szemben nem voltak elvárásaim, összehasonlítási alapom sem.

Elkezdtem hozzá járni, ami rendszert vitt az életembe, minden héten csütörtökön délben megjelentem nála, kezdetben Karola lakásához közel, ahol Bence is lakott abban az időben, majd egy vagy két alkalom után már Budára, pár utcára attól a lakástól, ahova akkor költözött Bence. Nem tudtam, pontosan hova, Bea csepegtetett információkat erről, a környék mindenesetre az volt. Minden alkalommal, amikor mentem, folyamatosan bennem volt, hogy össze fogok vele futni az utcán. Eddig nem történt meg, de azt hiszem a sokk ellenére szeretném. Nem láttam azóta sem, nagyon hiányzik.

Az első alkalommal, mikor beléptem a magánrendelőbe, esetlenül kezet fogtunk Bettinával, aki nagyon halk volt, nagyon kimért, mintha ott sem lenne. Mint egy áttetsző anyag, ami csak lebeg valami felett, nincs súlya. Elment még mosdóba, én pedig ültem a szobában, ahol egy sarokban gyerekjátékok voltak, táblák, színes tárgyak. Gondolom, gyerekekkel is foglalkozik.

Nem volt lehetőségem tovább merengeni azon, milyen súlyos traumákon mehetnek keresztül a gyerekek a hülye szülők miatt, mert visszajött Bettina. Nem is jött, csak lebbent, a következő pillanatban már a nem túl kényelmes fotelban ült, velem szemben, aki egy ugyanilyen alkalmatosságon foglalt helyet. Azt gondoltam a filmekből, hogy egy szuperkényelmes kanapén lehet feltett lábbal, forró teát szürcsölgetve beszélgetni, Körben antik dolgok, jelezve, volt miből az enteriörre költeni.

Bettina csak ült, meg sem szólalt, Néztem rá, gondoltam, előbb utóbb mond valamit. Nem mondott. Kezdem azt gondolni, hogy ez már AZ, a terápia, hogy én kezdjem el, magamtól mondjam. Ez a taktika a bátortalan pácienseknél maximum zavart okozhat, mintsem erőt hogy beszélni kezdjenek. Eltelt három perc, senki nem beszélt s mivel pénzre ment a játék, már csak negyvenhét percem maradt, elkezdtem.

Elmondtam, hogy szakítottunk a barátommal, beszéltem az anyukámról, meg hogy most, hogy egyedül vagyok, még inkább felerősödött az ő hiánya is. Arról hogy gyakorlatilag a nap legnagyobb részét a lakásban töltöm, teljesen beszippantott az az egész, és nem tudom eldönteni hogy az EGO-m szórakozik velem, vagy valóban majd megveszek azért, hogy Bencével újra egy párt alkossunk.

Elkezdődött a terápia, ő csendes kérdéseket tett fel, én válaszoltam, de csapongtam, Ő néha próbált terelgetni mederben tartani, de legtöbbször hagyta, hogy beszéljek. Zavaromban alapból sokat beszélek, össze-vissza, nem mindig van köztük kapocs. Biztos az is fontos, hogy én jöjjek rá, én mondjam ki, saját magam jussak el valameddig.

Egy idegennel teljesen más, nincsnek sem negatív, sem pozitív előítéletek, sokkal nyersebb, tényeken alapuló, érzelemmentes. Persze, a pszichológus is ember, ezért vannak megérzései, van első benyomás, de ezek csak pillanatok. Hamar elment az idő, ő néha szolidan az előtte elterülő órára pillantott, hogy lássa, mi fér még bele, de még akkor is folyamatosan jegyzetelt.

Megállás nélkül, legtöbbször a szemembe nézve. Nem figyelve sem a papírra, sem az azon elterülő betűkre. Nem tudom, ezekkel mit fog később kezdeni, egyáltalán miket írkál, vagy ez csak egy taktika, hogy még jobban azt érezzem, figyelnek rám? Annyira fontosakat mondok, hogy nem elég hallgatni, le is kell írni őket.

Mondtam a végén, hogy milyen jók ezek a színes táblák a gyermek sarokban, kár hogy mi nem foglalkozunk ilyenekkel. („nekem a fájdalom színe a ööö a lila.“) Látva, elég játékos emberrel van dolga, aki depressziója ellenére sem vesztette el a nyitottságát, feladatot kaptam.

Le kellett rajzolnom következő alkalomra egy folyót, aminek mentén el kellett helyeznem azokat a fontosabb eseményeket, embereket, amik és akik fontosak voltak.

Komolyan vettem a feladatot és egy kartonlapra színes ceruzák használatától nem félve, felrajzoltam mindent, amiket fontosnak tartottam. Le is fóliáztam, hogy még táblaszerűbb legyen, Tudat alatt talán azt szerettem volna, ha ez egy stabil dolog lesz, nem egy elszakítható, egyszer használatos ábra. Bettina nem is titkolta meglepődését, hogy mennyi energiát fektettem a feladatba.

Elmondtam, mit lát, ezen alkalommal a rajzomat dolgoztuk fel részletesen, melynek kapcsán Bettina is betekintést nyerhetett az életembe.

Ezen felbuzdulva újabb feladatot kaptam, szobrot kellett készítenem magamról és arról, ami körülvesz. Három féle színű, kiégethető gyurmával oldottam meg a feladatot, tele gyönyökkel, messzire kinyúló kézzel, ami összekulcsol egy teret. Addig feljesztgettem, és tettem újra a sütőbe, hogy szarrá égett. A két énemet szimbolizáló sárga és kék színek feketébe és fosbarnába mentek át, és csak fotón tudtam megmutatni, milyennek szántam a szobrot valójában. A szénné égett alkotást Bettina sokáig forgatta a kezében, és csak az orra alatt mosolygott kicsit. Olyan ez a nő mint egy puding. Nagyon halk nagyon visszafogott, alig létezik. Lehet hogy ez egy taktika, de szerintem ő ilyen, Egyszer hazafele még bementem valahova és összefuttottam vele a metróban. Ugyanilyen volt.

Következő alkalommal elmondom neki hogy HIV pozitív vagyok. Nem volt eddig olyan téma, amihez szorosan kapcsolódott volna, de az utolsó pár alkalom akkor szóljon erről, nekem is gyakorlás, mert nem sok fórumon mondtam el eddig, és az hogy idáig eljutattam, nagyon nagy szó, pláne hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy ez valaha negtörténik.

Sokat beszéltünk Bencéről, az anyukámról, visszapörgettünk mindent gyerekkorig. Fájdalmas volt, de tanulságos. Már csak azért is kellett foglalkoznom ezekkel a dolgokkal, mert készülnöm kellett a következő alkalomra, át kellett gondolnom, ez szerintem jót tett.

Csütörtökön robbantom a bombát Bettina budai rendelőjében.