Annyira elvagyok a Bencével kapcsolatos gondoltaimmal, hogy nem is írtam, hogy a víru snem detektálható a szervezetemből.  Augusztus 11-én, több mint egy hónappal a vérvétel után meglett a vírusszám.

Ja, előtte meglettek a számok is, csak annyira szét vagyok hullva és nem foglalkozom magammal, hogy valahova leírtam, de nem tudom, hol van.

Tudom, hogy nem rossz. Hogyan eshettem ennyire szét?  Régebben mindent gondosan vezettem, elemeztem, most pedig azt sem tudom, mi van.  Biztos egy idő után rutinná is válik, és nem jut annyit eszembe, de akkor is. Meg teljesen felőröl ez az egész, kezdek belebolondulni.

Szóval apámnál voltam, temető után. Bementem egy mellékutcába, ahol csend van, előszedtem egy párizsi metrójegyet meg egy tollat és pontban egykor, amikor kell, tárcsáztam.  Meglepetésemre megelőztem mindenkit, és nem kellett negyvenszer kicsengetnem, hanem egyből sikerült.  Ilyenkor tényleg, túlzás nélkül harminc– negyvenszer kell hívni, de folyamatosan, mikor foglalt, abban a pillanatban újra, és újra.

Mint a rádiós betelefonálós műsorokban, hogy bekerüljek élő adásba, vagy én legyek a tizedik. Egy idő után sokszor bemondja, hogy a „hívott szám átmenetileg ki van kapcsolva a forgalomból.“ Vagy megunják, pihennek egyet a telefon túlsó felén ülők, vagy egyszerűen nem bírja a terhelést a hálózat, és maga dönt úgy hogy most kicsit lazít.  Már nem is emlékszem, Mária vagy Klári volt e, aki bejelentkezett, de nagyon kedves volt, mint mindkettő mindig. Egy ház előtti kukára tettem a fecnit, és vártam a számot, valami bonyolultat, amit nem tudok megjegyezni, le kell hogy írjam.

Nem volt meg a kartonomban, ezért az egyik mókus időt kért, amíg a számítógéphez siet apró lábain, hogy megtekintse a nevem a listában. Minden másodperc ilyenkor nagyon hosszú, szinte nem merek levegőt venni, vagy nehogy akkor nyeljek egy nagyot, amikor elhangzik valami nagyon fontos, az életemet érintő információ.

„Nem dekektálható.“ – jött a válasz, minden átmenet nélkül, ahogy számítottam rá.

Kérdeztem, „vagyis?“ Ilyenkor egy egyszerű szót sem értek, annyira stresszben vagyok.

Erre is azt hittem, hogy valami rossz, valami olyan, amire senki nem számított, amivel kapcsolatban azonnal cselekedni kell, nincs idő várni, felgyorsult, bedurvult, elszabadult.

„Nem mutatható ki.“ – jött az egyszerű válasz, ami az agyam legmélyén megvolt, de annyira elnyomta a szorongás, hogy nem tudott kibontakozni.

Fel sem fogtam, csak annyit tudtam mondani, hogy nagyon kedves, és milyen fura hogy ilyen hamar bekövetkezett, és örülök, és ez jó hír, köszönöm, viszlát.

Összefüggéstelenül kezdek beszélni ilyenkor mindig, nagyon zavar, hogy nem személyesen, egy másik ember szemébe nézve közölnek orvosi információkat, és hogy arra kell koncentrálnom, hogy ne menjen el mellettem egy hangosan üvöltő tűzoltó, vagy az orvosi rendelőben ne vágjanak be tiszta erőből egy ajtót. Megértem, hogy ennyi betegnél máshogy nem lehet, és valójában én sem szívesen mennék be ilyenkor is.

Azt hiszem ez azt jelenti hogy ezer alatt van a vírus, szóval elméletileg nem fertőzök. Olyat is hallottam, hogy azért vigyázni kell, de ha nincs bennem a vírus kimutatható szinten, akkor mivel fertőzöm? Mit adok át? Pláne ha már 1000 alatt lesz, mondjuk 5. Vagy az nem lesz sose? Mert ilyenkor nem mondanak számot, csak hogy 1000 alatt, tehát nem kimutatható, olyan mintha ott sem lenne, de attól még ott van. Ezerszer. Vagy kevesebbszer, mint ezerszer. Miért csak a pozitívok szexelnek pozitíokkal, akik mindketten (vagy egyikük) gyógyszert szed, miért nem a negatívokkal is, abban mi a kockázat?  Nem tudom ennyire részletesen, de legközelebb remélem már az én orvosom lesz. és nyitottnak mutatkozik egy kis beszélgetésre. Múltkor szerette hogy felkészült kérdező vagyok. Azért az is abszurd hogy ennyi idő után még vannak kérdéseim, úgy hogy én azért igyekszem tájékozódni.

Persze, attól még nem mondtam le a védekezésről, ha úgy alakulna, más betegséget sem szeretnék elkapni, meg a felelősségemet is erősen érzem. Szóval nem fertőzöm. Elméletileg. Legalábbis az olyan dolgoktól, mint amiktől korábban rettegtem, hogy előváladék, seb a szájban, stb. Ahhoz magas vírusszám kell, ha nem csak a mesében van, mint ahogy dr. Szabó is említette évekkel ezelőtt.

A mesében és az én történetemben.

Viki majdnem sírt, mikor felhívtam, én fel sem fogtam, de Viki reakciója után én is elkezdtem nagyon örülni neki.

Hét hónapja szedek körülbelül gyógyszert, hat és fél éve vagyojk fertőzött, és most jutottam el ide.  Kicsit talán bánom, hogy nem erőszakoskodtak a gyógyszerrel kapcsolatban, nem döntötték le a falakat bennem, nem informáltak eléggé.

Most már mindegy, ennek így kellett lennie, ennyi idő alatt kellett ideérnem.

Annyira szerettem volna ha írhatok Bencének. Ő finoman szólva sem lelkesedik a gyógyszerért, de talán az örömömnek örült volna. Volna. Aztán írtam Ráchelnek és Lacinak, ők is nagyon örültek, de nekem nem tartott sokáig a vidámságom, nem sokkal utána visszazuhantam ugyanoda ahonnan ez a hír kihúzott.

Javier lassan letette jobb lábát az ágy mellett elterülő puha szőnyegre, majd a másikkal követte azt. Nagyot sóhajtott, kiment a konyhába, és elhúzta a függönyt.

A kora reggeli nap vakítóan perzselte arcát, amitől szája kissé mosolyra húzódott.

Levett két csészét a polcról, és a konyhapultra tette. Percekig tartott mire rádöbbent, nem lesz szüksége kettőre, egyedül van.

Újabb sóhaj hagyta el az egész testét, amitől annyi energiát veszített hogy le kellett ülnie a székre.

Maga elé meredve kezdte kortyolni a forró, fekete italt.

Újabb nap, egyedül.