Teljesen elvesztettem a valósághoz való viszonyomat, és csak túlélek.

Lehet, hogy segítségre lenne szükségem, szakemberre, aki talán külső szemmel tudna segíteni.Túlvagyok az eszetlen vásárolgatáson is, van új kenyérpirítóm, vízforralóm, porszívóm, hangfalaim, diktafonom, és még ki tudja mi. Csak kaptam az emaileket, hogy mit mikor szállítanak azok közül amiket teljesen készen rendeltem az Internetről.

Találkoztam Verával, átjött, eléggl kicsináltuk magunkat lelkileg.  Szerencsére jobban van, nagyon erős, büszke vagyok rá.

Májusban, amikor szintén Spanyolországból jöttem haza, kaptam tőle egy üzenetet, hogy tudok e orvos kontaktot, aki ki tud írni MR-t minél hamarabb.

Találtak egy nőgyógyászati jellegű daganatot, sajnos már biztos hogy rosszindulatú.

Hazaértem, és elkezdtem segíteni neki. Valahogy magától jön, általában beleállok az ilyen helyzetekbe. Anyukám miatt is, ha már őt nem tudtam megmenteni, Verát szeretném.  Bencével közösen menedzseltük az egészet, látogattuk a kórházban, én naponta kétszer. Végül talált egy jó orvost, aki nem azzal indított, hogy ki kell venni az egész méhét, hanem a jövőben is gondolkozott.

Kétszer kellett megműteni, mert a a varratok belegyógyultak a sebbe. Akkor is rendszeresen bent voltam, amíg haza nem engedték.

Bencével kitaláltuk, hogy mivel volt kulcsunk, etettük a macskáját, takarítsunk ki, hogy mire Vera hazaér, tisztaság legyen, hiszen tudtuk, sok időt kell még otthon töltenie amíg visszatérhet a régi kerékvágásba.  Macskához két- három napont elég lett volna menni, mondta mindig Vera, de annyira aranyos, és sajnáltam, hogy egyedül van, így napi kétszer mentem, és mindig vittem neki valami meglepetés ételt, és vacsora után tévéztem vele fél órát.

Egy vasárnapi napon, Vera hazaengedése előtt két nappal, nekiestünk a lakásnak, ami meglehetősen koszos volt. Bence tisztaságmániás, neki minden annak számít, de itt én is éreztem, hogy nem lesz egyszerű összerántani a belvároi lakást. Ha már nekikezdtünk, mindent lepakoltunk, lefertőtlenítettünk, átrendeztün kicsit, még új képeket is tettünk fel. Ez volt a meglepetés, hogy mikor hazaengedik, olyan lakásba menjen, ami tiszta és rendezett.

Nagyon örült, meg volt hatódva, hogy ennyire gondoskodunk róla.

Otthon pihent egy ideig, küzdött, nagyon akarta hogy meggyógyuljon, és ezért büszke voltam rá. Olyan jó olyannak segíteni, aki elfogadja, nem pattan le róla a gondoskodás, ő is beleteszi amit kell.

Le kell kopognom, de úgy tűnik mára túlvan a nehezén. Persze, tudom, hogy egy daganatos betegségnél sokára lehet kimondani, hogy a beteg gyógyult, de jó úton halad. Életmódot váltott, jobban odafigyel magára.  Biztos ennek lelki okai is voltak, az anyukája hosszú betegsége, majd halála testi tünetekben is megmutatkozott.

Ez volt Bencvel az utolsó „közös projektünk“, ami azért minket is meglehetősen megviselt. Innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy szakítsunk. Össze is hozhatott volna minket, de úgy tűnik ennyit nem bírt már el, túl sok volt a feszültség.

Vera egy nagyon erős lány, mindent megtett annak érdekében, hogy jól végződjenek a dolgok, persze, tudom, a mi segítségünk is kellett hozzá, hogy érezze, valaki ott áll mögötte. Ha hátraesne, van valaki, aki elkapja.  Nem sokan álltak ebbe bele, ilyenkor sok barátnak hitt ember eltűnik, félrenéz, nem képes valódi segítségre. Tudom, ez nehéz mindenkinek, és nem alapvető hogy egy ilyet tudnak az emberek kezelni.

Mi vele küzdöttünk, csináltuk, mint egy projektet, lépésenként haladva.

Nagyon elfáradtunk benne mi is, annyira hogy amint ez lezajlott, amikor már azt láttuk, sínen van minden, szakítottunk.  Nem ez volt az ok, de az biztos hogy felerősítette.  

Bence nemsokára megy nyaralni az új pasijával, költötik új helyre, kezdi az új életét, nélkülem.

Belegondolni is rettenetes, hogy nincs már. Nemcsak magamat hibáztatom, még akkor sem, ha én mondtam ki, hogy vége van. Mindketten hibásak vagyunk hogy hagytuk idáig fajulni. Talán ha többet beszélgettünk volna, ez máshogy alakul.  Bencével nem lehetett beszélni, sose vol megfelelő időpont arra, hogy elmondjam, mi az ami bánt, mi nem jó. Ingerült lett amikor szóba hoztam a problémákat, nem azzal foglalkozott, hogy hogyan lehetne jobbá tenni, hanem csak azt látta, hogy már megint valami gond van.

Nem tudok róla semmit, és ez teljesen kicsinál. Ahogy megy az idő egyre kevesebb esélyt látok arra hogy vissza tudom szerezni.

Közben pedig küzdök azzal, hogy valóban akarom e, vagy csak elveszett vagyok, egyedül, és az EGO-m játszmája ez.

Mi az hogy nem kellek már? Mi az hogy ennyi idő után el lehet engem felejteni?

Meg fogok bolondulni ettől az érzéstől, és közben egy önző egoista seggfejnek érzem magam, aki akkor kapkod, amikor már késő. Akkor amikor a másik új életet kezdeni. Bejegyzett élettársi kapcsolatokat nézek, és esküvőről álmodozom.

Mi ez ha nem pótcselekvés? Vagy tényleg ennyire kell?

Akkor is kellene ha lenne más?

Próbálkoztam, de nem ment, nem ment tovább egy pár találkozónál, nem éreztem azt hogy hosszú távon szeretnék bárkivel valamit,  Van benne jó is, hogy az életem bármilyen irányt vehet, és szabad vagyok, de ugyanakkor hiányzik hogy megosszam Vele, mit érzek. Csak külföldön jó, ahol nem ismer senki, nem futhatok vele össze sehol. Nagy város ez, nem sok esély van arra hogy szembejön az utcán, de mindig ez van bennem. Mindenről Ő jut az esezmbe.

El fog ez múlni egyszer? Lesz olyan, mikor már nem gondolok Rá?

Korai még nagyon.