Utolsó napomat töltöttem Hollandiában, minden nap beszéltem a szüleimmel többször is telefonon. Anyukámmal, hogy hogy van, és Apukámmal hogy valójában mi van.

Semmi különös nem volt, reggel és este is hívtam őket. Anya sokszor mondta hogy fáradt és fájnak a csontjai meg a feje, de magához képest evett, és optimistának tűnt. Nyílván nem volt az, de velem szemben nem vallotta be az eredeti állapotát, sőt Apámnak is olyan jól színészkedett, hogy „csak“ az általános helyzetről tudtam.

Hétfői nap volt, aznap délután mentem haza, Délelőtt hívtam Anyut, de rossz érzésem volt, persze, ilyenkor utólag mindig hajlamos belemagyarázni az ember hogy „ő tudta, érezte.“ Igazából folyamatosan, a betegség diagnosztizálása óta rossz érzésem volt. Álltam a hotelem előtt, és tárcsáztam a számot. Sokára, de felvette Anya, ilyenkor nagyon megkönnyebbültem, tehát még él. Mennyire szörnyű ezt leírni is. Mennyire orosz rulett az egész, hogy elmentem, és annak is örülök hogy életben van. Három éjszaka volt az egész távollétem, de ha nem mentem volna el, nem bírtam volna azt, ami utána következik. Amit még nem is sejtettem.

Beszéltünk, mondta, vár haza, nincs rosszabbul, gyenge, de eszik, és persze fáj mindene. Bíztattam, hogy biztos az időjárás, és lesz jobb is, tartson ki, nem lesz semmi baj, ott vagyok mindjárt, vigyázok rá.

„Szia babám!“ – köszönt el telefonban.

Aznap kihasználtam az utolsó napot, és várost néztem. Mikor visszaértem a hotelbe, hívtam anyámat, hogy megkérdezzem, délelőtthöz képet hogy érzi magát. Apám vette fel a telefont. Gyanús volt, mert mindig Anya szokta. Tudta, hogy általában őt keresik, ezért ő rohant a készülékért. A végén már csak lassan tipegett, de megkaparintotta, és csicsergő hangon beleszólt. Mindig ilyen hangon, mindig eljátszotta, minden rendben, még akkor is, ha tudtam, pokoli fájdalmai vannak. Akkor már egy ideje morfium tapaszt használt, egyre erősebbet, egyre sűrűbben, egyre kevésbé hatásosan.

Apám hangján hallottam, valami nincs rendben, és nem csupán arról van szó, hogy Anya valahol van, nem tudta felvenni a telefont. Bárcsak ez lett volna.

Fáradt hangon mondta, hogy Anya nincs jól, furán viselkedik, sokat alszik, és sokszor össze-vissza beszél. Mikor beszéltünk délelőtt telefonon, nem volt semmi különös, de utána már zavart volt. Arra ment be apám a szobába hogy anyám az ablakban áll, és az előttünk elterülő temetőt nézi mereven. Mikor apám megkérdezte, mit csinál, nem válaszolt, csak nézett le a temetőre. Nem tudta levenni a szemét róla, teljesen sokkos állapotban figyelte az alatta eleterülő sírokat.

Miközben hallgattam belémhasított, hogy miért kellett eljönnöm, miért nem vagyok vele, de belül tudtam, én is tehetetlen lennék.

„Most alszik, kora délután óta folyamatosan“ – mondta Apu.

„Meglátjuk, mi lesz, úgyis jössz haza, majd szólok“. – zárta rövidre.

Nem tudtunk mit mondani, mindketten sokkhatás alatt voltunk, ő a testközelben átélt „élménytől“, én pedig hogy mindezt távolról hallgatom.

Rettenetes volt, éreztem, eljött valaminek a vége, de hogy mi lesz, azt nem tudtam.

Késő este értem haza, hívtam apámat, aki mondta, Anya még mindig alszik, nem akarja felkelteni, mert amikor egy pillanatra fent volt, furán viselkedett.

Második nap.

Szinte elájultam mikor hazaértem este, telejesen kikészültem az úttól, hosszú volt, és körülményes, és nagyon aggódtam. Féltem szembesülni a valósággal, azzal amire nekem már nincs hatásom.

Korán reggel hívott apám, hogy Anya éjjel felkelt, és nagyon zavartan viselkedett, tisztába kellett tenni. Eddig ilyen nem történt, ezért szegény apám az unokahúgom pelenkáját használta, ami szinte jó volt az akkor már csontsoványra fogyott Anyukámra. Rettenetes volt hallgatni, és leírni is borzasztó. Apám érthető módon teljesen kétségbe volt esve.

Most alszik, de csak félig, közben beszél, zavart, és nem tudja mit csináljon. Bevallom, nagyon féltem, legszívesebben beletemettem volna a fejem a párnámba, de tudtam, nem tehetem, szembesülnöm kell a helyzettel.

Bence is mondta, most azonnal menjek haza, segítsek apámnak. Lehet, gyávaság, vagy csak rettenetesen elfáradtam, de szinte húztam az időt az elindulással. Tudtam, amit látni fogok, nem nekem való, de sejtelmem sem volt hogy mi lesz az, csak éreztem, hogy szörnyű lesz. Le kellett szállnom a buszról egy megállóval előbb, mert pánikrohamom lett, ezért sétáltam haza. Kerülővel, minél később érjek haza. Szégyeltem magam, de egyszerűen olyan állapotban voltam, hogy járni alig tudtam. Folyamatosan köhögőrohamot kaptam, remegtem, és nem tudtam, mi fog fogadni otthon. El sem tudtam képzelni, de életemben nem féltem még ennyire semmitől.

Félelmem sajnos nem volt alaptalan. Összefutottam a tesóm feleségével a ház előtt, aki szintén hozzánk ment, hogy segítsen apámnak. Együtt mentünk fel az első emeletre. Mikor beléptünk, azonnal a hálóba mentem, ahol apám az ágy mellett állt, ahol Anya feküdt. Beléptem, és megláttam az Anyukámat félig lecsúszva az ágyról, nyitott szájjal, zavaros, üveges tekintettel, ahogy artikulálatlan hangot ad ki.

“Anya!” – tört ki belőlem a síró hang, de hamar realizáltam, nem ismer meg. Annyira elkezdtem zokogni a látványtól, hogy az Édesanyámat ilyen állapotban látom, hogy a tesóm felesége volt olyan okos, és azonnal kivitt a szobából. Betolt a nappaliba, leültetett, mondta, itt most erre nincs szükség, megérti a reakciómat, de ez most nem segít.

Ott ültem a nappaliban, néztem magam elé olyan sokk alatt, hogy a kezemet nem tudtam felemelni, mintha teljesen lebénultam volna. Hallottam hogy ők ketten felkapják Anyát és a fürdőszobába viszik, be a kádba, hogy lefürdessék, mert az egy pelenka nem bizonyoult elegendőnek. Nem voltam közeli viszonyban a tesóm feleségével, de ha ő nincs ott akkor, nem tudom mi történt volna. Olyan józanul és határozottan cselekedett, amire sem én, sem apám egyedül nem lett volna képes. Betették a kádba, lefürdették, hallottam Anya beszédét, amiből egy szót sem lehetett érteni. Egy magatehetetlen test, aki hol ellenkezik, hol hagyja magát. Én ültem ugyanott, ahova letettek, hoztak nekem egy Xanax-ot, vegyem be, jót fog tenni. Mozdulni sem tudtam, ömlött a könny a szememből, és azt gondoltam, most én is meg fogok halni, mert ez amit nem lehet és nem is akarok megélni.

Közben megjött a korábban hívott mentő is. Megkérdezték Apát hogy hány eves az édesanyja. A 71 éves apám anyjának nézték a nála három évvel fiatalabb feleségét.

Én később mentem be a kórházba, nem a mentősökkel, de nem tudtam beszélni senkivel. Anyám nyugtatók hatása alatt, én pedig a megsemmisülés szélén.

Hát eljött a pillanat, amikor a leletek és zárójelentések valósággá válnak, amikor nincs több út, nincs több opció, ismerősök, akiknek talán van egy orvos kontaktjuk, hogy segítsenek.

Harmadik nap

Voltam bent a kórházban, Anya infúziót kap, már tud beszélni. Segítséggel fel tud ülni, szoba wc-t is használ. Nem tűnik nagyon zavartnak, de fáj a feje, a korát eltéveszti, és mond olyanokat amik arra utalnak, valami lehet. Áttét? Csak azt ne! Hallottam agyi áttétről, és az borzasztó. Nem mintha ez eddigiek nem lettek volna azok. Alapvetően jó kedvű, viccelődik a szobatársaival, tervezget, hogy milyen nadrágot szeretne ha kikerül. Fel is hívja apámat, hogy menjen el és vegyen neki.

Fél napot bent voltam nála, nagyon sokat beszélgettünk. Olyan szépeket mondott rólam, hogy mennyire büszke rám, és milyen jó gyereke voltam mindig is, és mennyire nagyon szeret. Közben a szobatársai is bekapcsolódnak, dícsérnek, mennyire szerethetem az anyukám, hogy ennyit vagyok itt. Négyen vannak a szobában, mindenkinek próbálok segíteni, felülni, kinyitni az ételt. Nehezen bírom zokogás nélkül és ép ésszel, teljesen felemészt az egész, de ilyen helyzetben sok erőm lesz, ha tudok segíteni, erős leszek.

Kifele menet szembejött az orvos. Persze, magától nem jött oda, hogy tájékoztasson, el kellett kapnom, a szó szoros értelmében. Kérdeztem, mi lehez az oka ennek, mit lehet tenni.

“Folytatjuk a kemot!” – mondta, majd már ment volna el.

“Tessék? Minek?” – kérdeztem, de addigra már elment. Elhiszem hogy tehetetlen, és azt is, hogy leterhelt de akkor képes lettem volna megölni. Az alig negyven kilós anyámnak a tizenhetedik kemot adná úgy hogy világosan látszik hogy gyakorlatilag haldoklik.

Most jól van magához képest, de pontosan tudom, hogy halála előtt nagyon sokan hirtelen jól lesznek, és utána meghalnak. Ez a senkiházi pedig tovább kezelné? Mi a fasznak? Hogy meghaljon a kemotól? Miért kell tovább kínozni? Minden erőmet össze kellett szednem hogy ne menjek utána, és ne verjem bele a fejét a legélesebb tárgyba ami a legközelebb esik hozzá. 

Negyedik nap

Bent voltam pár órát ma is, nagyon fáj a feje, de jó kedvű. Járókerettel közlekedik, mindenkivel viccelődik. Alig hiszem el, amit látok, de közben az agyammal tudom, ebből nem fog sok jó kisülni. Betegtársaival nagyon jóban lettem, mindenki szeret, dícsérnek Anyunak hogy mennyire büszke lehet rám. Anyukám csak bólogat, könnyes a szeme. Sokat sír mostanában. Alig akarnak elengedni a kórteremből, de mennem kell, egész nap bent voltam.

Este még felhívott telefonon, mondta, nem tud aludni, kicsit letört, de jó kedvű.

Elköszön. “Szia babám!” – ekkor hallom a hangját utoljára.

Ötödik nap

Reggel csörgött a telefon, Apám volt az. Tudtam hogy valami baj van, különben nem hívna. Mondta, hogy hívta reggel Anyát, de egy szobatársa vette fel a telefont, aki elmesélte, hogy éjjel anyukám újra zavart volt, felállt, menni akart valahova.

Folyamatosan kiabált, hogy el kell mennie. Szinte tombolt a kórteremben, elesett, beütötte a fejét, a földről kellett összekaparni. Lerácsozták az ágyat, de azt is ki akarta bontani, mondván, haza akar menni. Rohantunk be mindketten, nem tudva, mire számíthatunk. Teljesen kiütve találtuk, fekve a rácsos ágyban sebes fejjel.

Szobatársaival beszéltem, azt mondták iszonyú látvány volt, teljesen kikelt magából. Már ők is lemondóan beszélnek róla, de orvossal még nem találkoztam. Pár percig voltam csak bent nála, kint ültem a folyosón, mert nem bírtam a látványt. Képtelen vagyok nézni ahogy az életerős Édesanyám összetört fejjel egy rácsos ágyban, bepelenkázva fekszik, és összevissza beszél. Apám bent volt nála kicsit, de alig tudta visszatartani, folyamatosan menni akar, meg szétverni a szobát.

Ültem a folyosón, és szinte most először zokogtam. Az egy és háromnegyed év összes szenvedése, kínja kijött belőlem. Olyan keservesen sírtam, hogy majdnem megfulladtam, de azt sem bántam volna. Azonnali CT-t írtak elő (időben) az orvosok. Addig a kertben ültem, apám hazament, sokkos állapotban van ő is, nem kellene még rosszabbul lennie.

Mikor visszaértem, összefutottam az orvossal, aki közölte a rossz hírt, az agyának mindkét része tele van áttéttel, kap infúziót, ettől jobban lesz, kisebb lesz a nyomás, de ez már a vége. Felhívtam apámat, a tesómat és közöltem velük a hírt.

Hatodik nap

Nem mertem egyedül bemenni, ezért megvártam Apát a busznál. Nem tudtam, mire számítsak, teljesen kétségbe voltam esve. Még rosszabb állapotban van, kapkodja a levegőt, a szó szoros értelmében haldoklik. A szobatársai őszinte részvétüket fejezik ki a még élő, de haldokló Édesanyám mellett.

Miközben ott feküdt, ott a rácsos ágyon, mi összepakoltuk a cuccait, hogy hazavigyük. Nem tudom elmondani, mennyire lélekölő a haldokló Édesanyám holmiját pakolni miközben ő még él. Fizikailag.

Szerintem ezt nem is lehet ép ésszel felfogni, nem lehet, mert olyan érzés amit nem lehet kibírni.

Átvittek a hetes szobába, ahol csak egy ágy van.

Hét nap, egy hét, hetes szoba, átvitték hogy ott haljon meg.

Rengetegszer mentem el a hetes mellett, és mindig néztem, milyen kicsi szoba, milyen lehet egy kis ablakos szobában egyedül lenni. Sokszor láttam orvosokat bemenni, majd nagyon hamar kijönni. Akkor még nem tudtam, a hetesbe meghalni mennek az emberek. A szobatársai elmondták, egész éjjel körülötte ugráltak a nővérek, folyamatosan tisztába kellett tenni, mintha az élet vagy az élet minden rossz dolga így távozott volna belőle.

Hazafele kikapcsoltam a telefonját az udvaron. Azt a hangot sose fogom elfelejteni. Ugyanolyan mint minden kikapcsolás hangjelzése, de ott, akkor ez végleges volt.

Hetedik nap

Elindultam a kórházba, a hetes szobába, ahova Anyut száműzték tegnap.

Én már Budán, Apám a Nyugatiban volt, mikor hívták a kórházból. Édesanyám reggel 9 óra 10 perckor meghalt. Apám telefonon mondta meg, egyből utána. Álltam a metrónál, fel sem fogtam, azonnal hívtam Bencét. Meg is könnyebbültem kicsit, nem akartam hogy tovább szenvedjen, annyira méltatlan volt ez az egész.

Mivel két órát kell várni, míg elszállítják (mennyire durva ezt leírni, hogy elszállítják), ezért felmentünk a Várba apámmal. Megnézhettük volna utoljára, de nem akartuk. Maradjon meg olyannak amilyennek emlékszünk rá, így is rettenetesen nehéz kitörölni az emlékeimből az utolsó egy hetet. Beleégett a retinámba a látvány, az orromba a szagok, és kiszakadt a lelkemből egy hatalmas darab. Tesóm odajött, együtt mentünk be a kórházba, ahol vasárnap miatt nagyon kevesen voltak, az orvosával nem is találkoztunk.

A párnáját ölelve hagytam el az épületet, és vissza se néztem.

Sok barátom aggódott érte folyamatosan, és az utolsó egy hétben különösen. Sok üzenetet kaptam, attól a pár embertől akik tudták, de a legszebbet Bence küldte.

“Sajnálom hogy ezen a szörnyűségen át kellett menned és le a kalappal előtted, ezt végigcsináltad, és mellette voltál, lelkiismeretesen utánanéztél mindennek, támogattad ezen a hosszú úton, amit betegen töltött! Őszintén megnyíltatok egymásnak, nem maradtak tisztázatlan kérdések, és ha fájó szívvel is, de békében el tudod engedni! Édesanyád egy fantasztikus asszony volt, őszintén sajnálom hogy személyesen nem találkoztam vele, de abban biztos vagyok,hogy a Mennyországból figyel téged tovább és az Ő csillaga is fényesen ragyog majd az égen!
Őszinte részvétem.”