A Sziget Fesztivál az egyik legfontosabb időszak az évben, amikor igazán felszabadult vagyok, amikor semmi nem számít csak az az egy hét, és az, hogy OTT mi történik. Nem is a koncertek, hanem a közösség, a beszélgetések, a céltalan sétálgatás, amiből mindig kerekedik valami izgalmas.

Már amikor átlépem a fesztivál kapuját, megnyugszom, olyan mintha valami más dimenzióba kerülnék, sok vidám ember, semmi nem számít, ki hogy néz ki, ki mit gondol, egy a fontos, mindenki ugyanazért van ott. A tökéletes világ. Szeretek külföldiek között lenni, és nagyon büszke vagyok arra hogy itt élek, talán az évben ilyenkor a legjobban. Az „én“ fesztiválom, „mi“ szerveztük, és szívesen látunk mindenkit. Több mint tizenöt éve járok szinte rendszeresen, és soha nem hagynám ki. Kettős érzés mert közben sokat gondolok Anyura. Tavaly volt az első, amikor beteg volt, akkor is sokat hívtam kintről, hogy megnyugodjak, de akkor még lényegesen jobban volt, mint idén. Most tudtam, bári történhet bármikor, de muszáj volt kiszakadnom ebből az egészből, ami otthon van.

Anya a csontfájdalmaira sugárkezelést kap, tíz alkalom, Kemoknak elvileg vége, most bejött a sugár. Érdekes, eddig pont a sugártól félt, a kemotol nem, pedig nekem sokkal borzasztóbbnak hangzik a KEMO, amiről mindenkinek a hajhullás, a rosszullétek jutnak eszébe, a sugár pedig lehet akár napsugár, vízsugár, csupa olyan szó, amitől nem szorul azonnal görcsbe az ember gyomra. Persze, tudom, attől hogy elé teszek egy semleges szót, attól még egy durva kezelésről van szó.

Sziget előtt kezdte kapni, mindegyikre elkísértem. Délelőtt Onkológiai Központ, kora este Sziget Fesztivál. Ott ültem karszalaggal, elcsigázottan, rettenetesen féltettem, hogy mi lesz, ez már a vége e.  Anya hősiesen viselte, jó orvost kapott, aki mindent részletesen elmagyarázott, és éreztem rajta, hogy lelkiismeretes, ellentétben az eddigiekkel.

Hamar lezavarták a tíz alkalmat, alig volt olyan nap, amikor nem kellett menni. Ott a kórházban megint én voltam az aki erőt tölt belé, aki bíztatja, bár ebben a helyzetben ez nagyon nehéz volt. Nehéz és fájdalmas egy negyven kilós embernek, aki az Édesanyám azt mondani, hogy minden rendben lesz, ez majd megoldást nyújt mindenre. Ő csak bólogatott, de tudtam, belül érzi már, semmi nem lesz rendben.

Sokat sírtam a Szigeten, elragadtak az érzelmek, nem tudtam határt szabni nekik, és nem is akartam.

Edit régi barátnőm, tíz éve találkoztunk először, együtt dolgoztuk, és bár az elején nem volt szimpatikus, jó barátok lettünk.  Nem tudta hogy HIV fertőzött vagyok, nem éreztem indokoltnak hogy megtudja, nem is tudom, miért. Vagy Anya, vagy a túlfütött és ingadozó érzelmeim arra késztettek hogy elmondom neki.

Ő minden évben csináltatott HIV tesztet a Szigeten, elkísértem, és a győzködését elhárítottam, miszerint én is csináltassak, azzal hogy én idén már csináltattam. Együtt izgultunk hogy neki ne legyen baja, bár tudtam, neki nem lesz, de minden negatív tesztje az enyém is volt kicsit. Örültem neki hogy „megúszta“, és olyan volt egy pillanatra mintha velem történne.

Írtam is neki, hogy találkozzunk kint, és szeretnék valamit elmondani neki.  Persze, kérdezősködött, hogy mi a téma, de kénytelen volt megvárni, hogy leüljünk a Sziget Beach-re és belekezdjek.

„Öt évvel ezelőtt voltam HIV teszten, és sajnos pozitív lett.“ - kezdtem.

Nem mertem felnézni, csak folytattam.

„Nincsen semmi gond, minden rendben van, nem szedek még gyógyszert, de az eredményeim elfogadhatóak. Nem akartam eltitkolni, de nem tudtam róla beszélni. Most már tudok. - folytattam, és mikor ránéztem láttam a döbbenetet az arcán, amit még az első mondatom váltott ki belőle, a másodikat valószínű még fel sem fogta.

Utána sok kérdés következett, sok válasszal, amivel kicsit magamnak is bizonyítottam, hogy minden rendben. Amikor beszélek valakivel erről, sose az elkeseredettség szól belőlem, nincs benne „miért pont én“ vonal, hanem a másik embert nyugtatom, hogy nincs baj, és ezzel magamban is erősítem ezt.  Azt hiszem, ezzel közelebb kerültünk egymáshoz, és büszke is volt rám, hogy ilyen jól viselem, pláne hogy pontosan tudta, Anyukám helyzete teljesen felőröl. Megértette, mert mindkét szülőjét korán elveszítette.

Szinte menetrendszerű hogy Sziget idején mindig összeveszünk Bencével, ő egy napra szokott kijönni, én minden nap kint vagyok estétől éjszakáig, teljesen másban mint ő otthon. Nyílván feszültebb vagyok, most különösen, és ez konfliktusokat szül kettőnk között. Volt egy szakítás is, amikor ő elment pár napra, bár reméltem, nem komoly.

Arra emlékszem, hogy mentem haza munkából, és hívtam Anyát, hogy hogy van. Hallotta a hangomon, hogy valami nincs rendben. Elmondtam neki, hogy szakítottunk Bencével. Éreztem, őszintén elszomorodik, sajnálja, és reméli, megoldjuk a helyzetet. Mintha tudta volna, nincs sok hátra, és nem hagyhat így engem egyedül. Pár nap múlva lecsillapodtak a kedélyek, Bence visszajött, aminek Anya nagyon örült. Megbeszéltük, találkozzunk együtt, mert még nem sikerült. Küldött Karácsonyra és születésnapjára Bencének ajándékot, ami után beszéltek telefonon, de személyesen nem tudtuk eddig összehozni a folyamatosan romló állapota miatt. Tudtam, nekem megszokta a szemem a látványt, de külső szemmel sokkoló lehet, és nem akartam hogy kiszolgáltatott állapotban lássa őt. Azt szerettem volna ha egy életerős asszonyt lát, aki a szerelmének az Édesanyja, aki büszke a fiára, és olyannak szereti amilyen. Ezzel elkéstem, mert ez az állapot nem jön vissza többet.  Nem tudom, mi a megoldás, de ahogy megy az idő, egyre tehetetlenebb vagyok, szinte látom hogy az óra mutatója olyan gyorsan pörög, hogy beleszédülök. Minden milliméterrek közelebb kerülök a véglegeshez, a megváltoztathatatlanhoz.

Találtam olcsó jegyet Hollandiába és Sziget után elutazom pár napra. Felelőtlenségnek tűnhet, itthagyni a családot, de bármi van, hazajövök, de úgy érzem, nagyon kemény menet következik, és ehhez ki kell kapcsolódnom kicsit. Folyamatosan kórházban vagyok Anyával, orvosi cikkeket olvasok, leleteket elemzek, és bele fogok őrülni.  Szeptember elején megyek három éjszkára. Anya külön mondta, hogy menjek nyugodtan, bár mit is várhatnék tőle. Lelkiismeretfurdalásom van, de úgy érzem, belekattanok, ha nem megyek el egy kicsit. Gondolkoznom kell, le kell ülepednie a történteknek.

Ez idén a hatodik utazásom, teljesen függő vagyok, olyan ez nekem mint egy elem, amit ha lemerül fel kell tölteni. Minél többször merül le, annál inkább. Mikor elutaztam még nem is sejtettem, mire fogok hazaérni, még úgy sem, hogy benne volt a pakliban, de elképzelni mindig más valamit, mint megélni,

Mikor eljön a pillanat, fel sem fogja az ember. Szerencsére.