Eljött az év vége, nagyon nyomaszt mindig, most különösen, és még nem is sejtettem, mi fog kisülni belőle. Andival nem beszéltem gyakran a fotózás után, de tudtunk egymásról, legalábbis azt hittem. Volt hogy összefutottunk az utcán, nagyon örültünk egymásnak, mondta, kell még kivizsgálásokra mennie, de alapvetően minden rendben. Most már tudom, senki nem kezd bele az utcán egy hosszú kórtörténetbe, még akkor sem ha baj van.
Baj volt, de nem tudtam.
Karácsony reggelén sok nem fogadott hívás volt Lacitól. Gondoltam, majd visszahívom, de előtte megnézem az emailjeimet. Beléptem a Facebookra is, és láttam, hogy Andi üzenőfalát ellepték a részvétnyílvánítások, aznap hajnalban meghalt. Nem hittem a szememnek, azt hittem álmodom. Zokogni kezdtem, de úgy hogy alig tudtam abbahagyni. Anya is ismerte őt, de csak történetekből, belőle merített erőt, és arról is volt szó hogy eljön és meglátogatja Anyukámat, hogy elmondja, van remény, hiszen ő is kapott egy második esélyt, meggyógyult. Amikor Anya maga alatt volt, mindig mondtam neki, ha igaz volt, ha csak félig, akkor is, hogy Andinak rosszabb volt, Andi hányt is a kemótól, ő is átvészelte, látod, neki sikerült.
Nem titkolhattam el a halálát, hiszen, mint ismert ember, mindenki tudta hogy ez történt, legalábbis Apám biztos hallotta volna amúgy is a rádióban. Úgy kellett hazamennem Karácsonykor, hogy el kellett mondanom, hogy Andi meghalt. Ezek után miben reménykedhetünk? Ki lesz a példa, a támasz? El sem hiszem, nagyon szerettem, nagyon megvisel a dolog. Állítólag találtak egy áttétet, ami miatt rohamosan elkezdett rosszabbodni az állapota, majd a Hospice-hoz került, de már a legvégén, hogy az elviselhetetlen fájdalmait szakemberek próbálják csillapítani. Rettenetes belegondolni, hogy nemrég még egy mosolygós (látszólag) életerős embert láttam, most pedig csak egy halom posztot arról, mennyire sajnálják, és mennyire fog hiányozni mindenkinek.
Bedurvult az élet, és olyan dolgok történnek amiket nehéz feldolgozni. Ez már nem a felhőtlen gyerekkor, amikor mögöttem van egy védőháló, hanem kint vagyok a szabadban, minden nélkül. Ráadásul éppen elindult egy folyamat, amelyben elveszítem a legnagyobb támaszom is.
Karácsony után Bence szüleihez mentem ünnepelni. Hotelban laktunk, de minden nap ott ebédeltünk náluk. Nagyon jól éreztem magam, kicsit kiszakadhattam az otthoni dolgokból. Nagyon magam alatt voltam Andi miatt, folyamatosan ő járt a fejemben. Anyával megbeszéltük, hogy ünnepek után átjön hozzánk, főzünk valamit Bencével, hármasban is megünnepeljük a Karácsonyt. Hihetetlen boldog voltam, végre teljesen őszinte lehetek vele, bemutatom neki azt, aki vigyáz rám, megismerik egymást, és valósíszínű anyukám még nyugodtabb lesz, hogy Bencét mellettem tudja.
Második napja voltam vidéken, mikor szokás szerint felhívtam a szüleimet, hogy megkérdezzem, hogy vannak. Nem Anya vette fel a telefont, itt már gyanús volt, mert mindig ő szokott vidáman beleszólni. Ha fáradt vagy nincs túl jól, akkor is mindig úgy veszi fel a telefont, mintha épp valami csodás hírt kapott volna. Most apám szólt bele, mondta, Anya nem érzi jól magát, fekszik, nagyon fáj mindene. A nyakában és a vállaiban érzi, hogy mintha a csontja fájna. Nem tudom, mi lehet ez, de arra gyanakszom, hogy a sok fekvéstől, a helytelen tartástól vagy épp a kemótól lehet ez. Megígértem neki, veszek neki olyan párnát, amiben tud tévézni, tartja a nyakát. Nagyon aggódom, hogy mi lesz, és csak bízni tudok benne, hogy el fog múlni.
A Karácsony úgy ahogy lement, Anya fáradtabb volt mint tavaly, de nem sejtettem, hogy hirtelen elkezdődik az a folyamat amitől egy ideje rettegek. Elindul a lavina, az aminek talán Andi halála volt az előfutára.
Az ünnepek után újra mennie kellett viszgálatokra meg a nagyon sokadik kemóra. Nem tudom, mennyit lehet egy embernek adni, de ez amit ő kap, rengeteg. Persze, lehetne okoskodni, hogy nem használ csak árt, de ezt ki tudja eldönteni? Vagy bízom az orvosokban, és elhiszem amit mondanak, vagy nem, de akkor én vállalom a felelősséget. Továbbá nem rólam van szó, hanem róla, aki ragaszkodik ahhoz amit az orvosa mond. Használ kiegészítő kezeléseket, gyógykészítményeket, de az orvos szava neki szent, és nekem ezt tiszteletben kell tartanom.
Nem tudják ők sem, mitől lehet a csontfájdalom, de kapott rá fájdalomcsillapítókat.
Eltelt megint egy hónap, a fájdalom nem csökkent, hanem fokozódott. Csináltak viszgálatokat, és kiderült, ez sajnos áttét. A tűdő és a mellékvese után a csontban is megjelent. Nem tudnak vele semmit csinálni, csak kemó és morfium tapasz.
Morfium tapasz! Jézusom, még kimondani / leírni is rettenetes, azonnal a végstádium jut az ember eszébe róla. Alig több mint egy év telt el, és már itt tartunk, hogy morfiummal kell fájdalmat csillapítani? Még enyhe dózisban, de sejtem, hogy ez mennyire hamar fog duplájára, triplájára emelkedni.
Megint eszembe jutott Andi, akiről egy nagyon közeli ismerőse mesélte, hogy mekkora mennyiségben kapta ő is a vége fele. Vége fele! Mennyire rettenet ez az egész. A tapaszt pár naponta kell cserélni, és Anya csak akkor hajlandó használni ha már nagyon fáj, nem akarja hogy hamar hozzászokjon a szervezete és többet követeljen. Elképesztő hogy még most is mennyire észnél van.
A vendégség is elmaradt, nem találkozott Bencével, talán majd máskor, de most a legfontosabb az, hogy valahogy normalizálódjon a fájdalom. Nagyon látszik már az arcán, a testén, a szemén, hogy megviselte a betegség. Borzasztó ezt látni, úgy hogy teljesen telehetetlen vagyok.
Mikor az egyik kemóra mentünk, el kellett menni a kórház Hospice Osztálya mellett. Oda sem mertem nézni, és abban bíztam Anya sem vesz róla tudomást.
Tévedtem, tudtam hogy észreveszi.
„Nem szeretném hogy látogassatok, mikor ide fogok kerülni.” – hangzott a mondat. Nem tudom, válaszoltam e valamit, mert tudom, hogy nem szeretné hogy így lássuk, de azt is elképzelhetetlennek tartottam hogy ne látogassam, bármi is történik.
Ez már tényleg a lavina, amit nem lehet megállítani?
