Nagyon fura mióta elmondtam Anyunak. Az is hogy ennyi ideig vártam, az is hogy most már mindent tud. Ez lenne a minden? Nyílván nem, de fontos volt hogy tudja.  Azt hittem, kérdezni fog, kivel, mikor, miért, hogy alakult, de nem tette. Most sem tette, rám bízta, mit mondok el és mit nem. Bencét elmeséltem neki, mutattam képeket, elmondtam, mennyire vigyáz rám. Úgy éreztem, örül neki. Biztos az is benne van, hogy tudja, ha ő elmegy, valaki vigyáz rám.

Arra is gondoltam, hogy nem véletlen hogy akkor találkoztam Bencével, miután nem sokkal, egy évvel később átéltem a legszörnyűbb dolgot, megtudtam, halálos beteg az anyám. Mintha a sors küldte volna, hogy felkészüljek erre, utána pedig legyen valaki mellettem. Bence sokszor olyan mint az anyám, még akkor is ha ezt nagyon fura leírni is. Gondoskodik rólam, figyel rám, nem engedi hogy hátraessek, ha igen, akkor elkap.

Sok a konfliktus köztünk, de azt hiszem ez normális, ilyen helyzetben pedig különösen. Együtt lakunk, teljesen más ritmusban élünk, és az összes feszültség amit otthon nem tudok kiadni, azt ő kapja meg. Azt a feszültséget, ami felgyülemlik azzal hogy nem borulhatok ki anyám előtt, olyan türelmesen kell vele viselkednem mint egy kisgyerekkel, nehogy feladja, nehogy azt mondja, hogy „na, most lett elég!“, ezt valakinek át kell adni. Próbálom egyedül megoldani, de nem tudok teljesen lehiggadni, mire Bence hazaér. Van hogy üvöltve zokogok a padlón fekve, van hogy állandóan a betegségről beszélek, mit tudtam meg aznap róla, nem a sajátomról, az elsikkadt, hanem a daganatokról. Nehéz lehet így velem, és elképzelni sem tudom, egyedül ezt hogyan tudnám megoldani komolyabb károsodás nélkül.

Lassan egy éve lesz hogy kiderült, egy év úgy hogy vissza kellett fojtanom a lélegzetem, és megoldóemberként fellépni. Hihetetlen tapasztalás, hogy mennyi ereje van az embernek, még akkor is ha nem is tud róla. Bárcsak ne így derülne ki, bárcsak lenne más amiben ez megmutatkozhatna.  Félek a Karácsonytól, nem szeretem túlzottan, most pedig benne van a lehet hogy az utolsó esélye. Lehet, most kell magamba szívnom mindent ami ezzel kapcsolatos, mindent, amit később emlékként őrizhetek és tápkálkozhatok belőle.

Sokat utazom, mert ki kell szakadnom ebből a mókuskerékből. Van hogy Bencével, de legtöbbet egyedül. Nem merek hosszan, és gyomorideggel hívom fel szüleimet hogy minden rendben e, megnyugodhatok e, pihenhetek e. Rettegek, hogy akkor fog valami történni, mikor nem vagyok otthon. Mégis elmegyek, fura ez, mintha egy sziklán állnék és egyre közelebb merészkednék a széléhez, de muszáj mennem, kell az erő és az energia. El sem tudom képzelni, mit élhet át apám, aki folyamatosan vele van. Egy beteggel, akit értelemszerűen nem könnyű kezelni, néha együttműködő, néha tagad, néha jól van, néha nem. Teljesen felőrli az embert, nem csak azt aki beteg, de a környezetét is. Szerintem mi jól kezeljük, már amennyire ezt lehet jól kezelni, de senki nem tanít meg minket arra, hogy ilyen helyzetben mit kell csinálni. Ösztönösen cselekszünk, és reméljük, jót teszünk. Az én betegségem is óriás lecke volt, de ez még durvább, és még elképzelésem sincs mi fog történni.

Andiról, egy barátnőmről több mint két éve derült ki hogy mellrákja van. Kezelték, félrekezelték, műtötték, úgy tűnik, sikerült leküzdenie. Még egy „nagy visszatérés” fotó sorozatot is csináltunk róla tavaly Bencével a nagy örömre. Kellett neki a bíztatás, hogy szépnek érezheti magát, ezért találtuk ki, hogy csináljuk meg. Visszanőtt a haja, elkezdte újra élni az életét. Nagyon boldog volt, jól esett ezt látni és örültem hogy kicsit hozzájárulhatunk a gyógyulásához. A második esélyhez.

Bárcsak mindenben lenne még egy lehetőség, ha nem sikerül elsőre, ott van egy másik ami már az első tapasztalatokkal sokkal gördülékenyebben siklik, már nem akad meg semmiben.