Szokásos háromhavi vizit. Már csak egyszer kaptam egy kisebb köhögő pánik rohamot útközben. Kezdek belejönni. Több mint négy év telt el, szinte hihetetlen, mennyire megy az idő.

Már az sem érdekel annyira, hogy ki ül a váróban. Régebben még addig álltam kint egy fa mögött, amíg nem jött ki mindenki. Persze, bementek újak, tehát sokáig tartott, és minél tovább vártam, annál jobban féltem a belépéstől. Most voltak a váróban, de nem érdekelt. Rájöttem, ők ugyanúgy rémültek, mint én, szóval senki nem foglalkozik velem. Ha pedig ismerőssel futnék össze, akkor mindkettőnknek egy beismerés lesz a találkozás. Nem kellett sokat várnom, de már kint hallottam dr. Szabó hangját. Ezek szerint bent van. Beléptem a rendelőbe, szemben Szabó hawaii mintás ingben, üvöltve telefonálva.

Klári nővér leültetett, majd csicseregni kezdett. Biztos benne van a munkaköri leírásában, hogy miközben szúr, beszélnie kell. Beszélt is, jó munkás.

“Megszúrom és utána a doktor úr felír magának receptet.”

Értetlenkedve nézek rá, történt valami, amiről nem tudok?

Mivel látta, hogy nem értem, miről beszél, így folytatta: “jah, maga nem szed gyógyszert, mindenki jön egymás után receptekért, azt hittem maga is.”

Még egy csicsergő madárka is tévedhet, annyian fordulnak meg az erdőben, nem tudhatja, pontosan ki és miért látogat ide.

“Nem akar gyógyszert szedni!“- viccelődött Csőrike.

Ki a fasz akar?

Szabó közben letette a telefont, és odavető érdeklődéssel elkezdte “orvosi feladatait“.

“Jól van? Mondjon valami jót! De csak jót! Tünetmentes! De jól van? Rendben, akkor jól van!“ – zárta rövidre, mielőtt bármit is mondhattam volna.

Kjlári nővér tovább csapolta a vérem, és mivel most nem volt kedvem kitörő lelkesedéssel mesélni, hogy mennyire kibaszottul jól vagyok, ő is érdeklődött, jól vagyok e.

Őt is megnyugtattam, hogy igen, minden rendben. Ugyanakkor semmi sem volt rendben. Bár a betegségem teljesen eltörpült ahhoz képest, amit Anyukámmal kell végig csinálnom. Kemók, mindegyiket végigültem vele, hosszú órákat, a lepukkant kórházban, végignézve olyan dolgokat, amiket senkinek sem szabadna látni.
A daganat nem reagál túl jól a kezelésre, sokat fogyott, bár próbál enni, kedve nagyon ingadozó. Fuldokló emberek között tölteni a védtelen Édesanyámmal egy pulmonológiai klinikán nem túl vidám dolog. Teljesen felemészt, egyre jobban, már fizikailag is érzem. A teher, amit cipelek ráment a hátamra, egy hétig alig tudtam járni. Voltam vizsgálatokon, valami be van csípődve, meg kellene műteni, de mondtam, csak akkor ha már nem tudok magamról és más dönt helyettem. Szerencsére találtam egy masszőrt, aki segít szinten tartani. Anikó egy csoda, a sors akarta hogy találkozzunk. Miközben próbál megmenteni a vágásoktól, ápolja a lelkem is. Nagyon hálas vagyok neki. Azt mondja, teljesen szétment a hátam a stressztől, csoda hogy tudok járni.

Szabó közben előkaparta a dossziém, belepillantott és folytatta:

“600 felett, 30 000, még békén hagyom“

Folyt a vérem, megállíthatatlanul. Csak akkor hagyta abba kicsit, mikor új kémcső került elő, hogy abba áramoljon tovább.

“Egyedül él?“- kérdezte hirtelen a semmiből Szabó. Ekkor jöttem rá, hogy még ott van. Azt is gondolhattam volna, hogy színes ingjében kiment szörfözni a partra.

“Nem“ - válaszoltam.

“De ugye, nem negatív partnerrel?“

Mi vaaaaaan??

“Nem!“ - fogtam vissza magam.

“Akkor jó“- motyogta.

„Meg különben is, akkor vigyázna.” - csicseregte Klári miközben az utolsó adag véremtől is megszabadított.

“.. Nem akar gyereket...!“ - folytatta Szabó a sületlenséget kijelentő módban, miközben rácsapott a mappámra, mintha ezzel a témát is lezárta volna. Felnézett, jól gondolta e.

“Van egy macskám“- válaszoltam, miközben arra gondoltam, hogy miért ne akarhatnék. Nemrég még azt mondta, gyógyszer utan lehet, meg különben is, nem ez az a fórum, ahol erre választ tudok adni.

Nevetes tört ki a macskás válaszom kapcsán, vicces vagyok. Klári is kedvesen mosolygott, biztos szereti a cicákat, ahogy dorombolnak, meg amúgy is olyan kedves állatok, biztos ő is szívesen hozzábújna egyhez a sok hülye buzi után akiket el kell viselnie minden nap.

Aztán beszélgetés kezdemény alakult ki közöttük arról, hogy Klári sokszor macskára cserélné a gyerekeit, és Szabó is inkább macskával sétálgatott volna Londonban (hogy jön ide London?), mint két gyerekkel, mert az nem menne pénzt költeni különböző áruházakba.

“Anyukánk is sokat költött ránk, nekünk is ezt kell tennünk“- csicseregte Klári madárka a fa tetejéről.

“Az más, akkor még nem volt ennyi....“- dörmögte a medve az odu tövéből.

Így ért véget az erdei beszélgetés, amit elnyeltek a fák. Legalábbis én távoztam az erdőből. Előtte még kaptam időpontot.

Négy hónapot! Négyet! Wow! Igaz, jo szarok az eredményeim, de csak nem történik semmi. (Szabó szerint ez így ok, de ő akkor is azt mondaná hogy jó ha felére csökkene a cd4-em.)

“Adjunk neki négy hónapot!“ - engedékenykedett a medve, amire a kis csicsergő „jól van-t” formált sárga csőrével, és bevéste a naptárba a nevem jól látható helyre. Nem csak számomra, mindenki számára, aki belenéz a naptárba.

Újabb három, akarom mondani négy hónap.

Mit is kezdjek vele?