Életemben először felvállaltam az állapotom. Töltöttem már ki fogfehérítésnél adatlapot, ahol van olyan kérdés hogy HIV fertőzött e. (Cukorbetegség, allergia, stb. között)

Mivel a fogfehérítést nem tartottam kockázatosnak, remegő kézzel, de “letagadtam“. Emlékszem, ott ültem a rendelőben, a papírral a kezemben, és akkor még Kristóffal smseztem, hogy mit csináljak. Végül úgy döntöttünk, nincs jelentősége. Mindig néztem, húznak e kesztyűt. Elhatároztam, ha nem teszik meg, akkor szólok, bár ez eddig alap volt mindenhol, ahol eddig jártam. Nem csak miattuk, magam miatt is, hiszen én sem tudhatom, van e baja az orvosnak vagy az asszisztensnek. Nem beszélve azokról akik nincsenek tisztában a státuszukkal, szóval véleményem szerint itt is, mint minden orvosnál abból kell kiindulni, hogy „mindenki beteg”, és úgy kell eljárni, hogy senkinek ne legyen baja, ha valóban.

Úgy gondoltam, sose mondom el fogászaton, és nem is értettem a hisztit, hogy meg kell mondani. Bence beszélt erről nekem először, hogy igenis meg kellene. Ha kesztyűt használnak, és abból indulnak ki, hogy nem tudhatják, ki ül a székben, akkor is, persze ez arra értendő, amikor vér van, alap tömés elvileg nem tartozik ide. Különösen most hogy impantátumról is szó van, muszáj lenne megmondanom, mert a szervezetem reakciója nyílván nem mindegy egy idegen anyagra, ha beteg vagyok. Ezen gondolkoztam előtte, de elhesegettem magamtól a gondolatot is, mintha megéreztem volna, nem lesz más választásom, mert a sors megoldja a kérdést.

Ültem a fogorvosnál, kereste a nagyon kedves asszisztens a kartonomat, de nem találta. Felvetődött bennem, hogy ad újra egy adatlapot, hogy töltsem ki (korábban már megtettem, de akkor még nem voltam beteg). Hónapok óta stresszeltem ezen, hogy hogyan, és mikor fogom közölni, ha egyáltalán képes leszek rá. Félrehívjam az orvost, vagy hívjam fel? Már smsen is gondolkoztam, mivel régóta hozzá járok, vagyunk olyan viszonyban. Persze, olyanban nem, hogy egy ilyen dolgot üzenetben közöljek. Annyira nehéz ez nekem, és mivel nincs ebben “gyakorlatom“ és régóta húzom, egyre nehezebb. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire nem fogadtam el magamban ezt a dolgot, és mennyire nem tudom kezelni. Sőt, mintha visszafele menne a folyamat, egyre inkább nehezebb. Főleg, hogy kezdek rosszabbul lenni.

Mivel valami miatt (sors?) tényleg nem lett meg az adatlapom, kaptam egy újat.

Abban reménykedtem, hogy nem úgy lesz feltéve a kérdés hogy HIV, hanem hogy „van, vagy volt valaha AIDS betegsége?” (ilyennel is sok helyen találkoztam, nagyon helytelenül megfogalmazva, összekeverve a dolgokat) Erre sarkítva előbb válaszolnám, hogy „nem”, hiszen AIDS beteg sose voltam szerencsére. Persze, tudom, hogy ez csak egy hülye menekülőút. Elkezdtem kitölteni az adatokat, név, e-mail cím. Le sem mertem nézni a lap alsó részére, ahol fel van sorolva két oszlopban kb. 15 dolog, amit nem árt tudnia egy fogorvosnak. (Vérzékenység, folyamatban lévő kemoterápia, HIV..)

Behúztam mindenre, hogy nem, szinte olvasás nélkül, majd eljutottam az utolsó háromhoz, és megjelent a három betű, amitől annyira rettegek még mindig. Mellette pedig a négy betűs (AIDS), amitől még jobban. Itt egyben volt, egy per jellel elválasztva. Vagy – vagy. Nem úsztam meg. Egy pillanatig elgondolkoztam. Megúszhatnám megint, de annyi mindent akarok megúszni az életben, hogy van, amit már nem lehet. Remegő kézzel behúztam a HIV / AIDS mellé egy ikszet. Majd gyorsan dátumoztam, aláírtam, és rácsaptam a tollat a papírra.

Hát megtettem!  

Minden bátorságomat össze kellett szedjem, de megvan. Ott van a papíron a hatalmas iksz, ami kilóg a kockából is. Letörölhetetlen. Nem kérhetek már új lapot, hogy „ elnézést, erontottam.” Nem mondhatom, hogy véletlenül kidobtam vagy leöntöttem valamivel. Ott volt és kész. Fura, hogy négy és fél év telt el azóta, hogy megtudtam, HIV fertőzött vagyok, és ennyire nem tudom kezelni, ennyire félek tőle. A társadalom előítéletei sem segítenek abban hogy felvállaljam magam. Jel volt az is, hogy elveszett az adatlapom (őszintén, mennyi esély van rá? Mi történt vele? OK, régen voltam a rendelőben, de azt gondolnám, ezeket őrzik. Pláne pont most), és az is hogy foglalkoznom kell azzal, hogy kimondjak és megéljek bizonyos dolgokat, mert ha nem teszem, beteg leszek tőle.

Ültem meg pár másodpercig majd bementem az asszisztens lányhoz. Nem volt senki, sem a rendelőben, sem a váróban. Kopogtam az ajtófélfán, miközben ő valamit pakolt. Jóban vagyunk, szoktunk nevetgélni, szóval annyi a kapcsolat köztünk, mint nagyon kedves fogorvosi asszisztens és nyitott betege között.  A betegségem óta voltam kezelésen, de apró töméssen, ellenőrzésen kívűl semmit nem kellett csinálni. Intett, hogy “csak tegyem le“, de mivel látta, hogy elindulok felé, érdeklődőn mosolyogva nézett rám. Kint egy középkorú nő ült, abban a pillanatban érkezett, ajtót nyitva hagytam, hallhatott mindent, de akkor már nem érdekelt semmi. Úgy remegett a kezem, hogy majdnem kiesett belőle a papír.

“Van egy kis gond, amit szeretnék elmondani!“ - mondtam.

“Mi az?“- nézett ram, de én akkor már két kezemmel fogtam a papírt magam előtt, hogy nézzen rá, és megtudja.

Álltam kezemben a papírral, és elkezdtem zavaromban beszélni..

“Örülök, hogy elveszett a kartonom, mert így legalább egyszerűbb, van valami, amit közölnöm kell..“ Még mindig engem nézett, nem az ikszet.

Úgy mutattam fel a papírt, mintha csak egy tehetségkutatóban lettem volna zsűritag. “Erős nyolcas, nekem nagyon tetszett, jobb volt mint múlt héten, sokkal kiforrottabb volt, gratulálok!“ Lenézett a papírra, és a bal oldali oszlopban az egyik “igen“ mellett éktelenkedő ikszre.

“Oh“- mondta, és elhúzta a szája szélét, jelezve őszintén és rettenetesen sajnálja.

Biztos helyes, szimpatikus fiúnak tart, akiért kár.

Aztán hebegtem, hogy fontosnak éreztem, hogy elmondjam. Persze, ez nem volt teljesen igaz, mert bár fontosnak tartottam, de talán ha nem így alakul a dolog, sose mondom el. Ugyanakkor tudtam, hogy ez nem egy fogkőleszedés lesz, így valószínű fontos információ lehet. Kérdezte, mióta tudom, és jól vagyok e. Nem tudom miért, de azt mondtam, hogy három éve, és nem magas a vírus számom. (mihez képest? Ha zavarban vagyok, össze-vissza beszélek.) Ajtó nyitva, szerintem a kint ülő nő hallott mindent, de talán kicsit tompította a szavakat a távolság, mert igyekeztem minél beljebb kerülni, távolabb a bejárattól. Látszott az asszisztensen, hogy valóban sokkolta a dolog. Valoszínű nem találkozott még ilyennel testközelben, és nem így képzelt el egy “Écest“. Többször hebegte, hogy “basszus, nagyon sajnálom!“ Mondtam, nem kell sajnálni. Ekkor éreztem és értettem meg igazából, amikor Anya mondta, hogy nem akarja, hogy őt bárki sajnálja. Az olyan rossz érzés. Valóban rossz volt, de erőt is adott, hogy kihúzzam magam, és bebizonyítsam, semmi baj. Ez van mindig az orvosoknál is, ott semmi bajom, még akkor sem, ha betegen megyek, ott eltörpül minden. Kimentem, és vártam hogy megérkezzen az orvos. Nem tudtam, és nem is akartam többet mondani, ez is épp elég sokk volt mindkettőnknek.

Szerencsére csúszott az orvos, mert nem tudtam volna még beülni egy fogorvosi székbe. Teljes testemben remegtem . Összeszorult gyomorral vártam kint. Orvos megjött, susmogást hallottam bentről, az asszisztens gondolom elmondta. Bement a hölgy, aki csak pár perces konzultációra jött. Addig próbáltam megnyugodni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz, és persze azt sem, hogy egy “véletlennek“ köszönhetem hogy sikerült bevallanom.

Sorra kerültem, az orvos behívott, kezet fogtunk, leültem a székbe.

“Látom van egy kis változás a kartonodban“.

Némán bólintottam.

Kérdezte, mikor tudtam meg, ott már elmondtam, hogy nem három, hanem négy és fél éve tudom, és hozzá köthető valószínű, amikor kiszedték a bölcsességfogamat egy másik rendelőben, ahol ő is dolgozott. Elmondtam, hogy azon kevesek egyike lehetek, aki nem a védekezés hiánya miatt lett fertőzött, hanem a számban található seb (amivel valószínű nem vártam eleget, hogy gyógyulhasson) találkozott a vírussal. Persze, még mindig nem voltam biztos benne, és még mindig annyira hihetetlen volt ez a történet nekem is, de addigra már nem kerestem lázasan a magyarázatot, mint korábban.

Kiderült, hogy napra pontosan 5 éve volt a szájsebészeti műtét, amit nem ő, hanem egy kollegája végzett. Akkor azt mondta az orvos, utalva a közeli Húsvétra, amikor jegelhettem mindkét oldalon a fogam helyét, hogy Jézus is szenvedett a kereszten ekkortájt. Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire a keresztem lesz ez a dolog, amit egész életemben cipelhetek. Szürrealis volt, ahogy félig ültem a fogorvosi széken, és a betegségemről beszéltem. Arról, hogy derült ki, hogy a heterók mennyire nem mennek szűrésre, ezért sokan fertőződnek meg, úgy, hogy nem is tudnak róla. Lehet, tudat alatt azért hangsúlyoztam azt, hogy aláhúzzam, mennyi olyan betege lehet, akik nincsenek tisztában a státuszukkal.

Az asszisztens hallgatta, és sokkoltan rázta a fejét, mint aki nem hiszi el, amit hall. Néha egy - egy “basszust“ is elmorgott az orra alatt.

“De alapvetően jól vagy?“ - kérdezte aggódva.

“Persze, hogy jól van,“- válaszolt helyettem az orvos. “Akár húsz évig is el lehet lenni gyógyszer nélkül.“

“Azért ez túlzás“- javítottam ki. Nekem dr. Szabó akkor öt – nyolc évet mondott asszem, hogy ennyi, ameddig kihúzhatom gyógyszer nélkül. Tény, hogy a várható koromat már nem befolyásolja nagyon, de erre azért túl sok statisztikai adat nincs.

Kettős érzés, amikor ledegradálják a betegséget. Nem érzem magam halálos betegnek, de azért a tudat, hogy bennem van valami (és ebből nem is egy, hanem sok), aminek az a feladata, hogy megegye a szervezetem védekezőrendszerét, hát elég nyugtalanító. Szerencsére ebbe nem gyakran gondolok bele.

Rátértünk a szakmai részre is lassan, tömni tud, hidat csinálni tud, de húzni elvileg nem. Az orvosi etikett szerint a széket speciálisan kellene fertőtleníteni utánam. Ő megcsinálná, és egyetért azzal, hogy szerintem ez felesleges hiszti, hiszen a HIV azonnal elpusztul a levegőn, szóval a kockázat majdnem nulla megfelelő elővigyázatossággal, de ez a szabály. Abban maradtunk, hogy amit tud, megcsinál, és megkérdezi egy kollegáját, hogy mit javasol. A másik helyen, ahol a szájsebészet van, ahova a bölcsességfogammal kapcsolatban mentem, valoszínű meg tudják csinálni, találkoztak már ilyen esettel, nem is egyszer. Lehet, rendelni kéne egy speciális fóliát vagy mit, de megkérdez mindent, és beszámol róla. Lászlóban van speciális fogászat erre - mondta, de nyílván nem megyek oda. Azért fizetek vagyonokat a fogamra, hogy az a legmagasabb minőség legyen, és ne mint egyetlen opció álljon előttem, mint választási lehetőség. Mindenesetre rettenetesen megkönnyebbültem, hogy elmondtam.

Olyan támogatást kaptam tőlük, amit nem vártam. Nem úgy kezeltek, hogy „itt van egy speciális ellátást igénylő beteg, akivel csak a gond van, és veszélyeztet másokat”, hanem emberileg figyeltek rám, és tényleg láttam rajtuk, hogy megrázta őket a dolog. Az asszisztens lány szerintem még napokig ezt fogja emészteni, és tuti terjeszti ezek után hogy mindenki járjon HIV tesztre, nehogy úgy járjon, mint ez a kedves fiú a rendelőben. Az orvos megköszönte hogy elmondtam, mondta, nagyon rendes vagyok, hogy közöltem. Nem hoztam fel, mert nem akartam megbántani, de a nyelvemen volt, hogy ugye, egyértelmű, és mondanom sem kell, hogy mivel van pár közös ismerősünk, így ez az információ az ajtón belül marad. Orvosi titok, és nem egyenlő azzal, hogy a munkatársam, aki szintén hozzá jár, múltkor hol nyaralt, és hova szeretne menni legközelebb.

Még akkor is ha nem teljesen önszántamból tettem, büszke vagyok kicsit magamra, hogy nem futamodtam meg a szituációtól, hanem kihasználtam, nem húztam be fülem – farkam, hanem megráztam magam, amennyire a remegés engedte. Azért az elgondolkodtató, hogy ennyi idő után is ennyire intenzíven élem meg ezeket a dolgokat. Ennyire magamba zárom, és még ha van alapja is a félelemnek, valószínű túlreagálom.

Úgy jöttem ki a fogorvostól, hogy fel voltam töltve. Elmúlt a fáradtságom, energiát kaptam. Jól esett idegenekkel, és nem érintettekkel beszélni erről. Letettem egy darabot belőle, és picit megkönnyebbültem. Valószínű ha másról is tudnék beszélni, aki foglalkoztat, akkor nem lenne bennem ilyen mértékű belső feszültség.