Tulajdonképpen pillanatnyilag boldog vagyok. Bár ha belegondolok, miért és mikor történik ez, akkor kétségbbesek. Nagyon fura, mert semmi okom rá, mégis nagyon sokszor megélek mostanában olyan dolgokat, mint gyerekkoromban. Hamarosan újra kivizsgálások. Persze, tudjuk mindannyian, hogy nem lesz sok változás, de most jó kicsit pihenn a kezdeti sokkból. Próbálom megélni a pillanatot, és arra koncentrálni, hogy „minden rendben lesz”. Tudom, ez már nem opció, de hátha lesz olyan pontja amikor normalizálódik a helyzet, és van még benne valamennyi. Iszonyatos ezen gondolkozni, hisz az Anyámról van szó. Ez kellett hozzá, hogy kihasználjuk a pillanatot. Intenzívebb minden, figyelem Anyám rezdüléseit, szinte visszafolytott lélegzettel. Régen türelmetlen voltam, és nem érdelkelt, érzi e, mennyire szeretem és büszke vagyok rá. Átlat e azon a viselkedésen, ahogy vele, és sok emberrel szemben megnyilvánulok? Ugye, tudja, hogy mennyire vágytam pont ilyen közelségre? Hogy mennyire hiányzott, hogy az életem valódi része legyen, ne csak megszokott napi beszélgetések, hanem valódi tartalom. Kár, hogy általában későn eszmél az ember.

Párhuzamosan Apámat is óvnom, terelgetnem kell, mert kezdi elveszíteni a józan ítélőképességét. Megértem és rettenetesen sajnálom. Én ki tudok zökkenni ebből, hazamegyek, feltöltődök, újra jövök, inspirálódok, de ő szinte egész nap vele van, és folyamatosan segíteni akar. Anyám ettől érthetően kezd kiborulni. Felette beszélgetunk mindenféle gyógymódról, és elhalmazzuk túlzó figyelemmel. Nyílván jól esik neki, de be fog sokalni. Beszélek Apámmal, hogy most, hogy megvettük a bokros gomba kapszulat, kicsit álljunk le, és hagyjuk Anyut felkészulni a jövő hétre, ami nyílván őt is rettegéssel tölti el. Én el sem tudom képzelni, mit érezhet, csak azt, ami bennem van. Bénító félelem. Azt, hogy szegénynek előttünk (?) kell meghallgatni az „ítéletét”, feldolgozni, döntéseket hozni, reagálni. Én vagyok a megoldó ember, rajtam a család szeme, hogy hogy fog eljutni akkor gyorsan a lelet az orvoshoz, akit találtam neki, hátha tud segíteni valamiben. Szerencsére a pánik általában jó hatással van rám, csak nehéz lesz Anya lelke miatt. Emberi tényező nélkül ledarálnám, a legjobban, leggorsabban, tuti. De így, hogy feltehetően összetört családtagok vesznek majd körül, nehezebb lesz. Nem tudom kire bízzam Anyát, amíg én mondjuk elrohanok a város másik végébe, az ismerős orvoshoz. Dr. Szergejnek is írtam, remélem a hétvégén tudok vele talalkozni. Ő a „C” megoldás. Írtam a lakás tulajnak is Japánba, hogy lehet e bokrosgombát beszerezni náluk nagyobb koncentrátumban, hiszen onnan származik. Ezek a bástyáimn, amikből minél többet próbálok felépíteni jövö hét szerdáig. Szerencsére viszonylag lassan telik az idő, de úgy „készülök” rá, mintha engem végeznének ki négy nap múlva. Minden pillanatnak komolyan örölök. Azoknak, amikor még nem hivatalos hogy halálos beteg az Anyukám. Látszólagos nyugalom, vihar előtti csend. Semmi nem lesz már olyan, mint régen, de hátha lesz tanulság, és mód arra, hogy egyutt lehessünk.

Fura, hogy sokszor az egymáshoz közel élők sem veszik észre, ha valami baj lesz. Anyámon sem, hogy ennyire lerobbant magához képest. Kis vashiányból és a sokat alszikból lett a sokat fekszik és a rosszul néz ki. A „vége fele” igaz próbáltam segíteni, aminek rossz vége lett. Nem adtam fel, csak nem tudtam hirtelen a megoldást, akor jött ez. Anyám nem kerülte az orvosokat sem, járt is rendszeresen, vérvétel, minden amire küldték. Az orvosoknak nem tűnt fel, nem volt opció hogy komolyabb baja lehet, mint beszedni dupla annyi vas tablettát.

Biztos ez a látszat, de abban a kis időben, amikor daganatos betegekkel találkoztam a kórházban Anyám látogatásakor, mindenkiben olyan erős pozitív energiát éreztem, ami ritka. Tudom, ez összetett, meg van ilyen is, meg olyan de aszt hiszem, abban lehet valami, hogy aki kicsit is közel kerül a halálhoz, vagyis több infója lesz az élete végéről, mint akit váratlanul ér, elkezdi élvezni azt. Vagy összeomlik, és rövid időn belül elmegy, vagy küzd. Ha küzd, akkor tudja, mennyi erő kellett a következő lépésig, ezért talán jobban értékeli, és tisztábban lát. Furák a szaval mélysége is, a HIV és AIDS is olyan félelmet kelt az emberekben, mintha azt mondanák ki, hogy LEPRA. RÁK, KEMÓ!

Maga a pokol. Közben pedig ha az ember életébe ezek „beépülnek” lazul a félelem, mert már nem az ismeretlentől való félelem táplálja azokat. Én valahogy a kemoterápiát is úgy képzeltem, hogy egy erre a célra kialakított szobában, valami durva gépekkel írtják a gyilkos kórt (tudom, ez a sugár, de az eggyel barátságosabb szó), amitől azonnal kihullik a hajad. Láttam pár kemót, a bejárósoknál, Anyámék szobájában. Vidáman sztroizgató, jó kedélyű nőket láttam, akik kísérőkkel érkeztek és „csak” azt várták hogy az „infúzió” lefolyjon. Tudom, leírni is szörnyű, hogy csak, és ezzel nem a borzasztó voltát kérdőjelezem meg, csak hogy hogyan jutsz el addig, hogy bátran kimondod, hogy rák és aids. Ilyenkor derül ki, mikor valamilyen kapcsolatba kerülsz a témával, hogy mennyire semmit nem tudtál a dologról. Semmit sem, elvileg tájékozott melegként a HIV-ről, és korunk legnagyobb betegségéről, a rákról.

Anyukám alapvetően jól viseli, csak örületbe kergeti őt Apám, aki jóindulattal, de mindent bele akar tömni, amiről azt olvasta az Interneten, hogy használ. Szegény, mindenbe kapaszkodik, de többször elmondtam neki, hogy most hagyjuk, ne okoskodjunk felette, nemsokára minden kiderül, és akkor célirányosan cselekszünk. Sajnos nem ezeken a dolgokon fog múlni, hanem Anyám kitartásán, és akaratán. Az pedig könnyen el fog fogyni, ha már a minusz első szinten megunja és elege lesz. Óvatosan kell ezt csinálni, és ami fontos, hogy persze, beszélhessen róla, ha akar, de nem kell benne betegségtudatot kelteni.

Egyszerű feladat.

Mindenki bejelentkezett már a környezetünkben, hogy neki vagy másnak volt ilyen, adnak könyveket, leülnek beszélgetni. A túlélok mindig nagyon okosak. Amúgy tényleg, de Anyám erre nincs felkésztülve, és nem is az a típus, aki mindenkinek beszámolna erről. Ha tehetné, senkinek nem mondaná el. Persze, mi is keressük azokat akik valahogy segíteni tudnak. Ő magától nem kérne senkitől. Jókedvű amikor együtt vagyunk, ilyen is elég rég történt. Én is beszélek a betegségről, de csak amennyit szükséges, amit meg is hallgat és nagyon okosan fel is fog, szóval ennyi pont elég, gondolom, folyamatosan ez kattog amúgy is az agyában.

Mindent elolvastam a temával kapcsolatban, rengeteg emberrel beszéltem, én is, Bence is, aki mindenben segít. Persze, nekem is szelektálnom kell, és már csak azt mondom neki, amit biztosnak érzek, vagy amivel erősíteni tudom.

Tök jól el lehet vele beszélgetni, nevet, és pont ilyenkor tud laziíani, amikor önmaga lehet, és nem kell állandóan azt hallgatnia, mit kéne ennie, innia. Iszonyú nehéz lehet ezt kezelni, és nekünk sem könnyű. Nem könnyű felnőttként kezelni, lecsupaszítva a feleség, társ, anya szerepeket, de muszáj, mert ez elsősorban az Ő élete. Önzőség, hogy valakire ráerőszakolunk valamit, mert szeretjük, és nem akarjuk elveszíteni. Persze, hogy nem akarjuk, de ez sokszor nem rajtunk múlik. Mi tegyünk meg mindent, segítsünk, amiben tudunk, de közben nem szabad elfelejteni, hogy ő nem egy bábu, hanem érző ember, aki bár tartja magát, alapvetően biztos nagyon fél mindentől. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt, és Apám viselkedése is érthető és normális, de erőt kell vennie mindenkinek, és fel kell fogni mi történik, és úgy segíteni. Anyámnak most erős embereket kell maga mellett látnia, nem kétségbeesetten, mindenbe kapaszkodó családot, akik minden pillanatban rettegnek, hogy történik valami. Másképp mindenki belekattan. Nem mondom, hogy nem félek, nagyon is, de muszáj erőt vennem magamon, és úgy megpróbálni segíteni, hogy kicsit kívülről nézem az emberi oldalát.

Anyám egy fantasztikus és okos  ember, és azt érdemli, hogy ugy is kezeljük, megha nehéz is. Ő megy keresztül ezeken a szörnyűségeken, tehát neki (is) lenne oka panaszra. Tudom, itt maradni is nehéz, van, amikor nehezebb is. Örülök, hogy van agyam ehhez, mert tényleg úgy érzem ezzel fogok tudni Anyunak segíteni. Bárcsak visszaadhatnám neki legalább a töredékét annak, amit tőle kaptam.

Az álmaimban minden benne van, ami nyomaszt. Valószínű, le kellene tisztulnia ezeknek, hogy továbbléphessek legalább kicsit, hogy ne jöjjenek vissza álmomban. Család. Párkapcsolat. Pénz, Munka. Ezek, de a család az első száz helyet elfoglalja most. Behunyom a szemem, és olyan képek jönnek elő, amiktől félek. Hangok is vannak hozzá. Olyan szituációk, amik megtörténhetnek. A legrosszabbra gondolva, persze, de reálisan látva a dolgokat, ezek esélyes opciók. Amikor rájövök, hogy nem feltétlen én vagyok túlságosan borúlátó, hanem csak az opciókat mérlegelem, talán túl nyersen, összeszorul a gyomrom. Nem, nem külső hangokat hallok, ezek az álmaim további színei, amik olyan szörnyen valóságosak, hogy mikor felébredek, egy pillanatra megkönnyebbülök, hogy csak álom, mint mindig. Aztán rájövök, hogy ez most nem az üldözős, zuhanós, hülyeszereplős, hanem a valóság egy része, amit álmomban még tovább gondoltam. Még aludnom sem kell hozzá, akkor is beugranak ezek a képek. Már amikor megszólal a telefon, összerezzenek, hogy mi történhetett, pedig még el sem kezdődött, és nem kerültem valódi szituációba. Azt hiszem, meg fogok kattanni. Apám is, de ő máshogy. Minndenki a maga módján.

Talan már tudok egy kicsit szelektálni a netből nyert információkkal kapcsolatban. Apám nem tud, és ő fárasztja magát és környezetét a gyanús forrásokból származó hírekkel a betegséggel kapcsolatban. Megnéztem két videót, amolyan orvos válaszol a betegeknek típusút a tüdőrákról. Hogy mennyire allatomos, még a többi daganattípushoz képest is, mert sokáig nincs jel ami utalhat a betegségre, labor eredmények sem feltétlenül mutatják ki, aztan hirtelen súlyvesztés, vérköpés, levertség. Ilyenkor kerül a beteg kórházba, de akkor sokszor már késő. Hamar szétszóródik a testben, nem várja meg hogy kiszűrjék. Fura, hogy azon túl, hogy Anya mostanában sok vizsgálaton volt, majd mind előtt háziorvosnál, de senki nem gondolkozott összefüggésekben. Vashiány? - vastabletta, gyengeség- vashiányosoknál normális. Én a fulladást pl. pániknak mondtam volna. Bár nem vagyok orvos, és bárcsak segíthettem volna, bárcsak előbb észreveszem, ami kiszúrta mindegyikünk szemét, Anya tíz évet öregedett fél - egy év alatt. Feltűnt, de mégsem. Segitettem, de mégsem. Odafigyeltem, de mégsem.

Mondjuk az önostorozásból ki kell nőni egyszer s mindenkorra, illetve annyi orvosnál megfordult, és kuncsorgott a vizsgálatokért, nem mondhatjuk, hogy nem vette komolyan, és mégis. Vagy nem volt gép, vagy a háziorvos hiányzott az első másfél évben az egyetemről. Persze, utólag rákeresve, így együtt, ezek a tünetek abszolut beleillenek a képbe. Most már látom. Bár sokon múlt, azért hibáztatom magam. Nem most kellene kapálózni, bár Anyám igen makacs, amikor nem volt baja, senkire és semmire nem hallgatott.

Bevillant Maki néni, Viki kb. 66 éves, tehát anyámkorú kórházi szobatársa évekkel ezelőttről, szintén daganat, sok áttéttel, egy ágyban. Alig evett, Viki etette, akkor kicsit javult, majd mikor Vikit hazaengedték, egy speciális intezménybe való szállítása előtt meghalt. Aszott, apró öregasszony volt kidülledt szemekkel. Látszott, hogy értelmes nő lehetett valaha, és hogy rövid idő alatt romolhatott le így az állapota, hogy egy kórházban fekszik, húsz évet öregedett, várja a halált, egyedül. Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy Anyukám is idejuthat. 

Nem tudom, hogy képzeli az ember az “álom halált“, de sajnos a halál előtt sokszor van betegség, ami iszonyú teher mindenkinek. Szörnyű, hogy látod a szeretted szenvedni és segíteni sem tudsz már. Az egykor felnőtt ember, a kép, ami egész életemben előttem volt, az Anyukám, akit most ennyire kiszolgáltatva látok. És még el sem kezdődött! 

Apukám helyzetébe pedig bele sem merek gondolni, mert azonnal elsírnám magam. Ember nem félt még annyira, mint most ő. Én a keddtől félek, rettegek. Szembesítés, ítélet, család érzelmei. Anyám helyében utálnám, ha az egész családom- az összeomlás előtt álló férjem előtt közölnék a hírt. Tartanod kell magad, túl koncentrált, túl nyers, túl sok, túl intim, túl, túl..  De muszáj lesz, ezt végig kell csinálnunk, de sajnos számomra nem nagyon van sok opció van, hogy mi fog elhangozni az orvos szájából. Próbálom magamtól elhesegetni a gondolatot, és le sem merem írni.