Lassan két hete lesz, hogy óráról – órára változik meg az én, és a körülöttem lévők élete.

Amikor vége lett annak a két hétnek Anyukámnál, amikor azt vártuk lélegzetünket visszafolytva, hogy megmondják, rossz vagy jóindulatú a daganat, amit a nőgyógyász fedezett fel, azonnal jött a következő. A fáradtságát, levertségét, amivel kapcsolatban dr. Szergej segítségét is kértem, elkezdték kivizsgálni. Akkor, napokig azt vártam, hogy derüljön ki egy órakor pontosan, hogy ez semmi, nem kell vele csinálni túl sok dolgot, figyelik, és kész. Ez is történt, csak megelőzte egy feszült várakozás, amikor folyamatosan kapcsolatban voltam Anyámmal, aki majd' mindennap hívta az orvost.

„majd jövő héten”, „összegyűjtjük sok ember szövettenra küldendő mintáját, és majd akkor”, „holnap egykor”, „holnap délben”, „nem tudtam felvenni, mert egész nap műtöttem”. Ilyen és ehhez hasonló kifogások hallatán mindenki aggódni kezdett. Mikor végre megtudtam, hogy minden rendben, kifújtam a levegőt, sírtam, a tehertől, a megkönnyebbüléstől, mindentől. Anyám is, újra elmondta, hogy mennyire jól esik neki, hogy ennyire aggódom miatta. Nem tudom, mit hisz, de nekem ez nem kérdés. Nagyon szeretem, nem kötelességből csinálom. És különben is aggódós típus (is) vagyok.  Mikor ennek vége lett, úgy éreztem, akkor jöhet a Karácsony, végre olyan, amilyet szeretnék, és egyik évben sem jött össze. Otthon, Bence szüleinél, vidéken, Anyám nálam, öszinte beszélgetések, elmondhatok neki (majdnem) mindent.

Aztan eltelt két nap és felborult újra minden körölöttem.

Anyám a sokadik vizsgálatára ment, ahol megnézték a veséjét, mert érzett ott valami érzékeny részt. Amire eljutott, már enyhült, alig érezte, de jobb, ha megnézik alapon, részt vett a vizsgálaton  Ha már ott volt, megnézette a tüdejét is. „Tudja mit, adjon még egy kis darabot abból a debreceniből, elfogy.”

Valamikor összel volt egy komolyabb megfázása, talán még nem jól kezelt mellhártya-gyulladása vagy tűdőgyulladása is. Háziorvos antibiotikummal „kezelte”, gondolván, azzal nem árthat, vagyis mivel mindent kiírt a szer a szervezetből, nagy baj nem lehet belőle. Ezért érdemes volt orvosira járni, végig lehetett volna inni egy parkban azt a nyolc évet.

Anyám majd' minden évben jár tüdőszűrésre, most is ment volna, ha nem variáják át a rendszert, és lett volna gép. Megcsinálták, ha már ott volt, és ennyire erősködött, hogy mostanában fullad, nem tud felmenni a lépcsőn, hogy ne kísérje légszomj a tevékenységet, sokat fekszik, gyenge, levert.  Mikor a viszgálat elkészült (mind a kettő) az orvos azonnal mentőt hívott (másfél óra), ráírta a papírra, hogy „SŰRGÖS”, és máris csak két nap maradt a nyugaloma, kezdődött az igazi zúzás. Persze, akkor még nem tudtunk semmit, csak azt, hogy folyadék van a tűdőben, le kell szívni, kórházba kell menni hozzá. Utólag persze, gyanús, hogy miért a Pulmonologiára, most már sejtem, hogy ott már láttak valamit, amit alaposabban ki kellett vizsgálni, és csak a TBC intézet lehet az a hely, ahol rövid időn belül minden gép rendelkezésre áll.

Azonnal berohantam, miután minden kötelező körömet lefutottam munka ügyben. Anyám azonnal szobát kapott, három ágyas, két kemoterápiával kezelt nővel.  Mivel hétvége volt, nem volt semmilyen vizsgálat, várni kellett. Jaj, csak legyen már vége ennek a sok hülyeségnek, szívják le, engedjék haza.  Ki kell vizsgálni, meg kell várni a hétfőt a CT-vel és az esetleges hörgő biopsziával. Röntgent csináltak, amikor megérkezett, még egyet, a „biztonság kedvéért.”  Anyám nyugodt, semmi baja, jól érzi magát, gyógyszert szed. Jobb a közérzete, mint otthon.  

Hétfőn elkaptam az orvost, bár Apám, Anyám nyugalomra intett, mondván, amíg nincs meg a CT, úgysem tudnak semmit mondani, de nem bírtam a bizonytalanságot. Odamentem, mondtam, ki vagyok, és tudni akarom, most mi következik, eddig arról volt szó, leszívják a folyadékot, most már nem, mit keresnek, hol tartunk most. Elmondta a doktornő, hogy meg kell nézni mindent alaposan, a folyadékot pedig majd leszívják. „és az árnyék..... „ Az árnyék létéről is sokkal később értesültem, mikor egy beszélgetésbe befűzve hangzott el, mint mellékes információ, hogy „jah, amúgy a folyadékon kívül egy árnyék is van.”

A kérdésemre, szomorúan, de határozottan rámnézett az orvos és azt mondta: „igen, az ott van, az édesanyját daganat alapos gyanújával viszgáljuk. Nem véletlenül kérték, hogy sűrgös esetként kezeljük, azonban a nem tudok többet mondani, amíg nem látom az összes leletet.” Kérdeztem, mikor mondja el ezt neki is. „én beszéltem vele már pénteken, mikor behozták, tud mindent.” Itt még nem is sejtettem, hogy az összes lelet mennyi vizsgálatot takar. Nem jöttek ki belőlem a hozzátartozók szokásos kérdései, „hogy mennyi az esély arra, hogy baj van, és arra mennyi, hogy nagy a baj, és ha az is beigazolódik, akkor mennyi az esély a teljes gyógyulásra, és százból hány ember éli tovább az életét, vagy pontosan mi kell ahhoz, ha baj van. „

Annyira átjárt az három mondat is, amit mondott, hogy nem akartam többet tudni, tudtam, úgysem tudhatok.  Letörve mentem vissza, Anyám örömködve jött ki épp a szobából a folyosóra, hogy Karácsonyra hazaengedik, ha minden igaz. „Nem is örülsz?” - nézett rám, mikor visszaértem a folyosón ülő kétségbeesett Apámhoz, és hozzá.

Rájuk néztem, és kijött belőlem minden. Megkérdeztem, meddig fogjuk eljátszani, hogy minden rendben, amikor tudjuk, hogy nem. Eddig is bennem volt, és gyanakodtam, de reméltem, hogy ugyanolyan rossz álom ez, mint a másik.  Anyám mosolygott, szinte kinevetett. Apám csak nézett, és nem értette. Ő még ekkor is azt gondolta, hogy Anyámnak egy megfázásból visszamaradt folyadéktermelődése van, amit leszívnak, és minden mehet a régi kerékvágásban.

Elmondtam nekik, hogy mivel vizsgálják, és hogy legyünk egymással őszinték.  Lehet túl korai volt, és nincs jogom igazságot osztani, felnőtt emberek vagyunk, akkor azt is eldönthetjük, hogy a családunknak mennyit árulunk el a betegségünkből, de nem tudtam csendben maradni, rettenetesen dühös voltam és féltem. Ott és akkor én mondtam meg Apámnak és erősítettem meg Anyámba, amit már nagyjából tudott ,tüdődaganat alapos gyanújával van kórházban. Erősnek kellett mutatkoznom, a lényegre törekedni, hogy mindenki megértse azt, amit még én sem voltam képes felfogni. Most mi lesz? Mi fog történni? Annyi de annyi rákkal kapcsolatos sztori zúgott a fejemben, mindenkinek van minimum öt. Kevés végződik sikerrel és zárul mosollyal kevert megkönnyebbüléssel.

Az összetört Apámat lekísértem a városba, én is mentem haza. Nem tért magához, folyamatosan azt ismételgette, hogy lehet a víz ettől, meg attól, ezt olvasta, az volt a neten. Mondtam, hogy készüljünk fel, és segítsünk egymásnak, arra koncentráljunk, hogy tudjuk megoldani együtt. Tesómat is felhívtam, neki is elmondtam, ő reménykedett, hogy nem lesz semmi. Én itt, ennél a pontnál már nem sokban bíztam, csak abban, hogy kezdeti stádiumról van szó.

Láttam Anyám arcát is, hogy ő ezt már amennyire lehet ebben a fázisban, felfogta. Nem hülye, és két tüdődaganatos nővel fekszik napok óra egy kórteremben, akik igen sokat beszéltek, szóval alap, hogy saját történetüket is megosztották, ami valószínű már ez elején gyanúsan hasonló lehetett.  Próbáltam lehiggadni, tájékozódni, és megnyugodni hogy, de nem lesz semmi baj.

A hétvégén minden nap látogattam, majd kedden mire beértem, ő már a röntgennél ült, és várta az ultrahangot. (mint kiderült, vesét, de azt is utólag raktam össze, úgy, hogy mindenhova kísértem.) Rosszul nézett ki, be volt dagadva az arca, le volt fogyva. Azt mondta, nem aludt jól, túl meleg van a kórteremben.  Minden viszgálat megvolt, vízet is leszívtak másnap, csütörtökön vagy pénteken mehet haza.  Eredmény nincs, majd a biopszia után. CT megvolt kedden, de azután sem rohant az orvos utánam a folyosón, hogy közölje, hogy csak a gép volt piszkos. A biopszia előtt elkaptam és beszéltem vele. Tulajdonképpen már a sok kivizsgálás és kezdeti info mellett az is nagy bajt jelzett előre, hogy egyáltalán ezt a vizsgálatot el kell végezni, mert ezt nagyon indokolt esetben szokták csak. Találtam olyan információt is, hogy még ez sem jelenti azt, hogy valakinek daganata van, akit ezzel a módszerrel vizsgálnak, de jó esélye van rá.

Zavart, hogy sokszor látom elsuhanni az orvost, és nem mond semmit, hogy kész a CT és nem mondanak semmit Az a CT, ami arra kellett, hogy „kizárjuk a daganat lehetőségét”:  Kizártuk vagy nem? Most mi van?

Felpattantam a folyosón, ahol Anyám szobája előtt ültünk, Apámmal és Tesómmal, és az orvos után siettem. Kérdeztem, beszélhetünk e, mondta, menjek be, és a szobája felé mutatott. Addigra beértek a többiek is, és ők is jöttek utánam. Apám kezet nyújtott az orvosnak, mondta, hogy ő a férj. „dejó”- szerű mondat hagyta el az orvos száját, utalva arra, hogy mint házastárs, vele a legfontosabb közölnie a hírt, illetve gondolom azt sem bánta, hogy nem kell többször elmondania ugyanazt mindenkinek.  

Beléptünk a szűk szobába, ahol egy asztal, számítógéppel, és két ágy volt.

„Foglaljanak helyet.”

Tesóm állva maradt, én és Apám leültünk, én közvetlenül az orvossal szemben, ha előrehajoltunk volna, összeér a kezünk.

„Sajnos, most már látjuk, hogy a daganat biztos, hogy rosszindulatú. …..ebben, az előrehaladott stádiumban meggyógyítani nem tudjuk, csak időt nyerni...., a kezelést akkor fogjuk tudni meghatározni, ha megvannak a szövettani eredmények, és látjuk, hogy milyen típusú daganatról van szó.... van olyan is, ami a felfedezés után három hónap múlva halállal végződik....nem tudjuk mikor kezdődött, de tavaly még nem volt.” - utalt arra, hogy alig több, mint egy éve szűrésen volt, ami negatív lett, és csak azért nem ment vissza pont egy év múlva, mert hónapokig nem volt tüdőszűrés a rendelőben.

„Vannak áttétek esetleg?'- tettem fel a kérdést, de olyan, mintha nem is az én számból hangzott volna el. Nem mertem se Apámra, se tesómra nézni. Csak ültem összetörve, és próbálatam kérdéseket feltenni.

„Igen, sajnos vannak, már a mellékvesében felfedezett is az, meg a májban, ...” felsorolt még azt hiszem pár szervet, de ezek már csak úgy visszhangoztak, hogy az agyamig nem jutottak el.  Közölték az Édesanyám halálos ítéletét egy két négyzetméteres szobában, ahol nem kaptam levegőt Nem volt több kérdésem, azt hiszem feltettem még kettőt, de sem arra nem emlékszem, mi volt az, sem arra, hogy mit válaszolt rá. Azonnal ki akartam menni onnan, nem tudtam, hova, csak ki.

Apukám ment ki először, utána a tesóm, majd én. Apám gyakorlatilag kiszédült a szobából, egyáltalán nem tudta, hogy mi történik vele. Még megkérdeztem, hogy Anyukám tudja e ezeket már. „nem, még nem, ma beszélek Vele.”

Itt már tudtam, hogy késő. Vissza kell mennünk, mondanunk kell valamit, össze vagyunk törve, nem hazudhatunk, még úgy sem, hogy ő az utóbbi pár napban eljátszotta, hogy lehet, hogy nincs baj, pedig pontosan megmondták neki, hogy de, csak a baj mértékét nem tudta.  Visszamentünk, megálltunk vele szemben a folyosón, Apám odament hozza, megsimogatta, mondott volna valamit, de nem jött ki semmi a torkán. Tesóm fel-alá mászkált, ő sem tudott mit kezdeni ezzel.

„Na, beszéltetek vele?” Úgy kérdezte, mintha mindegy lenne a válasz, vagy pontosan leolvasta volna az arcunról, hogy nagy a baj. Anyám mindenki előtt tartja magát, talán túlságosan is.

„majd én elmondom, bevállalom.” - mondtam, és félrehívtam. Egy olyan hely volt pár méteres közelségben, ahol talán tudunk beszélgetni, a szoba melletti kápolna bejárata. Nekidöltünk a falnak, egymással szemben, egy radiátor elé, és a szemébe néztem. Apám és tesóm kicsit távolabb hallgatták, ott ők még nem voltak maguknál. Még bent ültek az orvosnál, vagy legalábbis az agyukat otthagyták.

„Beszéltünk az orvossal, sajnos beigazolódott, hogy daganatot találtak a tüdődben, amit nem tudnak gyógyítani, csak időt nyerni. Sajnos áttétek is vannak, például a mellékvesében. Vissza kell jönni ünnepek után, amikor megmondják, milyen kezelést alkalmaznak, például kemoterápiát (jutottak eszembe még dolgok a benti beszélgetésből.)......mindenben segíteni fogunk Neked...”

Anyukám fegyelmezetten, halvány mosollyal a szája szélén állt, és úgy hallgatta, mintha nem is róla beszélnék. Valószínű, bármennyire is felkészült erre péntek óta, sokkot kapott. Mint ahogy mindenki más. Ennél a pontnál már nagyon sírtam, kérte, hogy ne tegyem, hiszen ő sem sír. Nem is tudom, hogy voltam képes, hogy elmondjam ezt a saját anyukámnak. Elmondjam az orvos helyett, hogy bármit teszünk, meg fog halni, csak kérdés, hogy mennyire hamar. Szemébe nézni, és elvonatkoztatni attól, hogy ezt a szempárt láttam akkor is, amikor gyerekkoromban felém hajolt az ágyban, hogy puszit adjon, vagy amikor elémjött az iskolába szép ruhában, és olyan büszke voltam Rá, hogy nekem van a legszebb anyukám a Világon.

Ki kellett mennem sírni. Felhívtam a Vikit, és a koszos, kopott folyosó végében elmondtam neki, hogy nagy a baj. Muszáj volt beszélnem róla, hogy mint egy infúzió cseppenként eljusson az agyamig, amennyire ebben a fázisban lehet.  Amire visszaértem, mindenki a folyosón állt, Apám azt se tudta, mit csináljon, ölelje Anyámat, vagy rohamot kapjon a sokktól. Anyukám mindenkit hazaküldött, én maradtam még.

Nem tudom, mikor beszélgettünk ennyire őszintén és magától érhetően egymással. Mondta, hogy mindig igyekezett, hogy jó anyukám legyen. Biztosítottam, hogy így is volt, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy segítsek neki. Mindent! Majdnem megszakadt a szívem, mikor Apámra gondoltam, aki 40 éve nem volt külön a feleségétől s aki ugyanolyan szerelmes Anyámba, mint régen. Anyu elmondta, hogy ma is hozzá menne feleségül, ez nem kérdés. Úristen, mennyire ritka kics ez! Annak ellenére, hogy marakodnak, egymás életének olyan szerves részei, mintha ikrek lennének.

Egy idő után én is elköszöntem. Iszonyú volt otthagyni az Anyukámat ezzel a hírrel egy szürke kórházban, de tudtam, egyedül kell feldolgoznia. Mondtam is neki mielőtt elmentem, hogy tök jó, hogy ennyire erős, és nagyon büszke vagyok rá, azonban el kell hogy jusson előbb-utóbb a tudatáig ez az egész, mert csak úgy fog eredményt elérni. Akkor erősnek tűnt, és azt éreztem, nem adja majd fel.

Fura, hogy jobban érezte magát a kórházban, mint otthon, kiszakadt valamiből, ami csak beszippantotta lelkileg, felgyorsítva a betegségét. Megnyílt, őszinte volt, tisztább volt a tudata, mint otthon. Szinte adta volna magát, hogy coming outoljak a kórházi folyosó kényelmetlen székén, de ez nem rólam szól most, hanem róla. Csak magára kellene, hogy koncentráljon, mindenki más pedig oldja meg a saját részét. Fura az élet, hogy pont mostanában gondolkoztam azon, hogy mennyire hiányzik az Anyukám, mennyire megismerném újra, és mennyire szeretném, hogy ő is belelsson az életembe, és büszke legyen rám. Megismerjem a gondolatait, vissza tudjak neki adni valamit abból a sok jóból amit tőle kaptam. Ez kell hozzá, hogy ez megtörténjen? Így már nem az igazi, hogy utolsó szó jogán mondok valamit, hogy a lelkiismeretemet felszabadítsam. Mi értelme annak, ha az információt a sírba viszi? Hazafele még sírtam, de megfogadtam, előtte többet nem fogok. Most így jött ki, csoda hogy egyáltalán kibírtam, de nem lehetek gyenge, előtte soha többet!

Pénteken hazaengedték, bementem hozzá, hazavittem taxival, vettem neki egy étterembe ebédet, hogy erősödjön. Nem tudom, mire számítottam, de talán arra, hogy jól láthatóan küzdeni fog, vidám lesz, akarni fogja, újra örül annak, amit elveszíthet.  Tudom, sokk alatt van, és nem tudja mi vár rá. Nem tudja, mi lesz akkor, ha hetedikén azt hallja majd, hogy nagyon kevés van hátra, és mi lesz akkor, ha azt, hogy tehet róla, hogy ezt nagy mértékben meghosszabítsa. Akarja e azt, hogy bár nem tud meggyógyulni, az élete még tartson? Vagy beletörődött, átadja magát a kezeléseknek, nem ellekkezik, de semmit nem tud hozzátenni?

Iszonyú lehet megtudni ezt, pláne felfogni, helyén kezelni, és erőt meríteni a küzdelemhez, úgy hogy tudod, sose nyerhetsz.  Ott van a család, aki támogat, de ugyanakkor idegesítő faktor is lehet, mert ők „tele energiával” jönnek ilyen meg olyan vízekkel, meg a cukor elhagyásával, meg az élni akarással, unokákkal, gyerekekkel, társsal. Szörnyű lehet, főleg egy olyan embernek, aki nem tudja kiadni magából az érzéseit, csak hallgatja, bólogat, és közben felkészült a legrosszabbra.

Mikor hazamentünk, Anyám mosni tanította Apukámat, selejteztek, régi dolgokat kerestek, mintha szisztematikusan készítené fel a férjét arra, hogy hamarosan Ő már nem lesz. Rossz volt nézi, azt hittem kiszakad szívem a helyéről, ugyanakkor gyönyörű is. Apám persze ebből csak annyit érzékel, hogy vele akar lenni, nem jut el a tudatáig Anyám szándéka, hogy úgy engedje el a kezét, hogy nem esik azonnal hanyatt.  Apám még abba ringatja magát, hogy ezt kell enni, meg azt, ezt kell inni, mintha ez az alap problémát megoldaná. Persze, biztos javít, de a fő betegséggel kellene foglalkoznia, és ezzel próbálom őt szembesíteni. Én is reménykedem, de racionálisan kell néznem, mi történik, mert csak így tudok valóban segíteni, már amennyire lehet.

Bocsánatot kértem Anyámtól is, hogy a kórházban szembesítettem őket, és kiakadtam, hogy eltitkol előlünk dolgokat, de ösztönösen tettem, mert nem szerettem volna, hogy Apám összeroppana, mikor a tüdőgyulladás szövődményétől eljut a halálos kórig két mondat alatt.

Persze, megértő volt, csodálja, mennyire erős vagyok. Ha tudná, hogy mikor nem szerepet játszok előtte, hogy mennyire kemény vagyok, akkor otthon vagy már az ajtón kilépve sírni kezdek.

Nyílván tudja, mert az Anyukám, aki minden rezgésemet érez.