Valamivel több mint egy hete vagyok együtt Bencével. Hivatalosan is.

Megnyugodtam, és kezdek feloldódni ebben a dologban. Ha most a klasszikus eset lenne, és én mondtam volna el a negativ félnek, hogy beteg vagyok, most a kivizsgálás részénél tartanánk. Nem tudom, mennyire omlottam volna össze benne újra, de örülök hogy nem ez a forgatókönyv van. Arra gondolok, hogy minden rosszban van valami jó, minden okkal történik, és ez most beigazolódni látszik.

Van egy régi kollegám, aki évek óta mondja, hogy van egy barátja, aki pozitív, de kezelik, és nincsenek tünetei, pedig mikor kiderült, nagyon rossz állapotban volt. Említette, hogy szerinte nagyon jól megértenénk egymást.

Múltkor mikor beszélgettünk Bencével, Nóra is szóba került, mint közös pont. Mesélte Bence, neki is évek óta mondja, hogy van egy fiú, akivel nagyon összeillene. Ez voltam én. Akkor mikor még magam sem tudtam, hogy ez lesz velem, és össze fog hozni az élet egy pozitív emberrel. Mennyire fura ez az egész, mintha Nóra tudta volna. Ennyire erős jellel még nem találkoztam az életem során, vagy csak nem vettem észre. Ennyire egyértelműen még nem derült ki számomra hogy okkal történnek a dolgok. Lehet, meg kellett fertőződjek, ráadásul ennyire abszurd módón, hogy találkozzak Bencével? Nem tudom, még mi lesz, de borzongató a tudat, hogy ilyen van.

Reggel ezt kaptam tőle üzenetben:

“Elmondani nem tudom milyen boldog vagyok tőled:)
Köszönöm.”

Ismét beleborzongtam. Ez a borzongás most sokkal kellemesebb, mint amikor bizonytalan rettegéssel tettem. Fura érzés. Mintha az egész elhalványult volna, pedig ennek esélyét nem olyan régen még csak nem is láttam, most pedig kicsit mögém került.

Vissza kell néznem rá, de most már nem kergetem, ő sem engem, csak ott van, érzem, hogy létezik, de valahogy minden súly ketté osztódott, és a tehertől nem fáj a testem.