Két napja jöttem haza Spanyolországból. Mikor kint volt Viki, kevesebbet beszéltem Bencével, meg mivel Kati megmondta neki, hogy nem szeretném, ha kijönne a géphez, valószínű két lépéssel hátrébb léptünk egymástól. Le kellett csengetnem magamban az elmúlt egy hónapot. Fel kellett dolgoznom, körül kellet néznem, hogy mi vár rám itthon. A macska nagyon boldog volt, és én is hogy újra látom. Megint olyan hihetetlen hogy van egy állatom. Egy lény, aki tőlem várja a megoldást, számít rám. Nagyon hiányzik már most a kintlét, de jó is itthon lenni. Amikor nem volt még senkim, aki most Bundi, akkor csak magammal kellett foglalkoznom. Kezdem feldolgozni, hogy most már valakiért felelősséget kell vállalnom. A kell nem jó szó, mert örömmel teszem az összes terhével együtt. Azonnal megszerettem a kis szarost, és nagyon örülök hogy velem van. Három napig szinte ki sem mozdultam a lakásból, pihentem, gondolkoztam és játszottam a gyerekkel.

Pár nap múlva, a születésnapom után találkozam Bencével. Írt hogy felköszöntsön és hogy látna. Találkoztunk, jó volt, de keserédes is. Nem tudtam, miért érzem így, de olyan nehezen indult, és most is van benne valami fura, hogy nem mindig tudok vele mit kezdeni. Szeretek vele lenni, a szex is nagyon jó, összhang is van, de lehet túlságosan beleeröltettem magam egy típusba, amit kijelentettem, hogy szeretek, és mivel ő ennek ellentéte, nem tudom helyére tenni a dolgot. Közben pedig tudom, hogy nyílván hülyeség valami konkrét után menni.

Ezután pár napig megint nem találkoztunk, már több mint egy hete voltam itthon. Éppen hazaértem valahonnan kora este, amikor üzenet jött tőle.

„El kell mondanom valamit. ‚gyógyulófélben lévő HIV pozitív vagyok. Sajnálom, hogy nem voltam őszinte, de nem tudtam hogyan kezdjek bele. „

Ültem a konyhában, kezemmel a telefonnal és nem hitem el, amit látok. Nem tudom, hogy valaha eszembe jutott e ez a forgatókönyv, lehet, hogy egy pillanatig tudat alatt, mert amióta tudom, hogy HIV pozitív vagyok, felmerül mint opció, ami előtte soha. Csak ültem és egyszerre könnyebbültem meg és kaptam sokkot. Azonnal hívtam Lacit, mert tényleg nem tudtam kezelni hirtelen az infót. Azt mondta, ne várassam, írjak neki. Most ül ő is telefonnal a kezében, és várja, mi a reakció. Meglépte, hogy elmondja, most nem várakoztathatom. Én képtelen voltam vallomást tenni smsben, így mikor Lacival letettük csak annyit írtam neki, hogy beszéljünk este, jöjjön át.

Nem tudtam hirtelen megemészteni ezt az egészet, szerencsére volt időm felkészülni. Ő most azt hiheti hogy vagy elutasítom este, vagy elfogadom, így ahogy van. Abból kiindulva, mennyire elutasító voltam vele szemben, esélyesebb számára az udvarias elköszönés. Persze, írhattam volna azonnal, hogy „én is, és bár sajnálom, de így már sok mindent értek, vagy legalábbis érteni vélek, gyere és ölelj meg.“

Nem voltam képes erre még akkor sem, ha megnyugtattam volna, és megkímélem egy pár órás bizonytalan szenvedéstől. Nem ítélem el, hogy üzenetben kommunikálta le ezt a dolgot, még akkor sem ha nyílván nem így kellett volna. Mindenki máshogy képes megtenni, a lényeg hogy megtette.

Megint egy beszélgetés, de ellentétben az előző kettővel, most azonos erőviszonyokkal. Ideges voltam persze így is, de nem rettegem, mint azoknál a beszélgetéseknél, amiket Ádámmal és Kristóffal szemben kellett kipréselnem magamból. 

Közelebbnek érzem magamhoz Bencét emiatt? Igen, határozottan. Olyan, mintha beteljesült volna valami. Az a kis mozaik, ami miatt nem értettem egészében a sztorinkat, most illeszkedne a rendszerbe. Kicsit meg is ijedtem, hogy megvalósult a „HIV pozitív keresi HIV pozitív párját“ modell, de így hogy a „véletlen“ alakította ennyire direktre, nincs rossz szájíze.

Nem tudtam, hogy pontosan mit akarok Bencétől, de biztos hogy szeretném megpróbálni. Nem lehet véletlen, hogy ennyire kitartó volt velem kapcsolatban, és az sem, hogy mindketten ugyanazt az utat tapossuk.

Elérkezett az este, Bence megérkezett. Elkezdtünk beszélgetni, vagyis ő szavakkal is elmondta, amit üzenetben. Nem akartam kínozni tovább, a pár kurta mondta után belevágtam a szavába: „én is HIV pozitív vagyok.“

Bence bólintott, de nem láttam rajta a hatalmas sokkot, amire számíottam. Persze, ilyenkor az ember nem mindig tudja kifejezni, amit érez, és lehet, hogy még csak az arcára sem ül ki az érzelem.

„Volt bennem egy ilyen érzés, de nem tudtam biztosra. Láttam a szemedbe valami szomorúságot, amit magamban is érzek.“

Elmondta, hogy jár egy emberhez, aki adott neki egy szert, és ettől teljesen jól van. Nem szed ő sem gyógyszert, sőt még a kórházba se jár évek óta, kizárólag ezt a “gyógymódot” alkalmazza, és a legutóbbi vérvételnél alacsonyra csökkent a vírusa. Bár az évekkel korábban volt, de biztos benne, hogy most is teljesen jól van. Nem értettem pontosan, miről beszél, és nagyon szkeptikusan hallgattam a történetét, de nem akartam leállítani, hogy megmagyarázzam, ezekben a dolgokban nem nagyon hiszek, vagy legalábbis kétségeim vannak velük kapcsolatban. Hallgattam, ahogy mesél, négy hónapja készült erre. Nem akartam elveszni a részletekben, hogy milyen gyógymódot használ, mert nem is ez volt a fontos.

Felszabadultam én is, hogy végre olyan embernek beszélhetek erről aki megért, és tudja, miről beszélek. Lehet, hogy máshogy élte meg, de a lelki része biztos, hogy hasonló volt.

Elkezdtem én is mesélni a legelejétől. Csak úgy dőlt belőlem a szó, én is régóta várok erre, még ha nem is tudtam, így fogom megtenni.

„Minden alkalommal volt bennem egy belső feszültség, amikor a Mária utcába mentem. Akkor is, amikor csak a vért vették le s különösen akkor, amikor vissza kellett menni az eredményért.  Mindig úgy éltem meg, mint egy kötelező dolgot, amin túl kell esni, mély levegőt venni, és utána kimenni onnan, megnyugodva, felszabadulva.

Valamit érezhettem, mikor nem sürgösségivel csináltattam meg a tesztet, így nem másnap, hanem csak hétfőn, a születésnapom után egy nappal lett eredménye. Gondoltam, nem is baj, mert ha gond van, legalább nem vet árnyékot a harmincadik megünneplésére.  De miért lenne gond? Mindegy, nem lesz- gondoltam, csak a tudat, hogy felhőtlenül bulizhatok. Volt egy pletyka, ami miatt elmentem szűrésre, megtudtam valakiről hogy állítólag fertőzött, és bár védekeztünk, gondoltam, megnézetem magam. Amúgy is mennék egy évben egyszer, nem várok még egy negyed évet.

Az eredményért menet akkor is összeszorított foggal léptem be a rendelőbe. Kopogtam, fogtam a kezemben a kis papírt, ami a jövőm szempontjából elég nagy jelentőséggel bírt, mint utólag sajnos megtudtam. Még akkor is elhiszi magáról abban a közegben az ember, hogy akár beteg is lehet, ha nagyon vigyázott. Nagyon? Mi számít annak? 

Leültettek, keresgélték a papíromat, mint mindig, aztán közölték, hogy menjek ki, és várjak.  Gondolhatod, hogy ez már gyanús volt egy kicsit, hiszen ilyenkor a tíz másodperces ücsörgést követően mondják a megváltó „minden rendben“ -t.  Nem ez történt. A hölgy bevitte a papíromat egy másik szobába, ahol kihallatszott, hogy többen vannak, és beszélgetnek. Magára zárta az ajtót majd néma csend következett.

Körülöttem és bennem is. Csak a tompa gondolataim zakatoltak bennem. Zsuzsa kijött a szobából, majd bement egy másikba, ahonnan szinte azonnal ki is jött.

Várakozás, majdnem megőrültem.

Nem kellett sokat, de mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Egy kedves hölgy kinézett abból a szobából, ahonnan Zsuzsa az imént sebtiben távozott és mondta, fáradjak be. Mikor beléptem és ránéztem, láttam zavartságát, ami nem töltött el nyugalommal. Amikor a kezét nyújtotta, hogy bemutatkozzon, már határozottan nyugtalan voltam, és zavartan megkérdeztem, hogy „valami baj van?“

Leültett és beszélni kezdett.

Elmondta, hogy az eredményem reaktív, ami azt jelenti, hogy a teszt valamit kimutatott, ami jelentheti azt is, hogy az ellenanyagra reagált vagy csak a túlérzékenyítése miatt zavar keletkezett, és ezért tévesen mutat valamit. Nem használta a pozitív eredményt, csak a „mutat valami“-t. Kérdéseket tett fel, megkért, válaszoljak őszintén.

Miért jöttem el? Gyanakszom e valamire? Volt nem biztonságos szexuális együttlétem a legutolsó teszt óta? stb.  Én idegesen válaszoltam, és közben azt próbáltam kiszedni Marikából hogy akkor ez most pontosan mi, és most mi lesz? Elmondtam, hogy klasszikus értelemben vett szexnél mindig védekeztem. (Kivéve egy esetet a volt barátommal, de azt hittem, vagy még most is, hogy őt én fertőztem meg.)

Nyugtatott, hogy ez az eredmény még nem jelent semmit, el kell küldeni verifikálásra, ahol már kimutatják a vírust is, amennyiben tényleg van bennem valami.  Mondtam, hogy nem tudok megnyugodni és azt is, hogy megrémiszt és jobban viselnék egy „magának agydaganata van“ hírt, mint ezt. Azóta beláttam, hogy csak a kezdeti sokk mondatta velem ezt a szörnyűséget, de akkor, melegként, alig elkezdve ezt az életet, abban a szituációban ezt éreztem.

Elmondta, hogy ez a dolog már nem az a dolog, mint régen, könnyen kezelhető, ha az ember vigyáz magára, és ne aggódjak, minden rendben lesz.  Kértem, hogy mondjon egy szazalékot arra vonatkozóan, hogy hány embernél derül ki az a verifikáció után, hogy mégsincs baj, azt a választ kaptam, hogy hetven. Elővett egy papírt, amin egy másik embernek a verifikáció utáni eredménye volt látható, melyen három vastagon szedett negatív szó szerepelt. Nyílván, tudott volna olyat is mutatni bőven, amin épp az ellenkezője látható, tehát ez önmagában nem jelentett nekem semmit.

Azt mondta, lehet a májnak valami működési zavara, alkoholfogyasztás, más betegség, három hónapon belül kapott vedőoltás. Kicsit megnyugodtam, mikor alkoholfogyasztásomra és a decemberi influenza elleni vedőoltásomra gondoltam. Egy hét és tíz nap közé tehető mire átvehető az eredmény, ami már megmondja a biztosat. Bele fogok őrülni addig a bizonytalanságba – gondoltam, és kifordultam a rendelőből. Marika még előtte odaadta névjegykártyáját, hogy ha bármi van, hívjam, kérdezzek, keressem.  Ez már túl nagy és túl gyanús gondoskodásnak tűnt azok után, hogy a teszt valószínűleg téves eredményt mutat majd, és arra fog rávilagítani, hogy kevesebbet kellene innom.

Akkor kimenni a Mária utcára egészen más volt. Meg voltam zavarodva, nem tudtam mit csináljak. Vettem egy doboz cigit, és felhívtam barátomat, Eriket. Elmeséltem neki, hogy mi történt, de magam megnyugtatása miatt úgy, hogy természetesen ez csak valami tévedés lehet. Ettől még nem lettem kevésbé feszült. Nem tudom hogy jutottam haza, csak bolyongtam össze-vissza.  Befutott egy hívás egy barátnőmtől, Racheltől, akinek muszáj volt elmondanom a történetet, hiszen beszélni is alig tudtam, annyira remegett a hangom. Senki nem tudott megnyugtatni racionális érvekkel, csak vigasztalt, hogy minden rendben lesz, ami ebben a helyzetben érthető, én is ezt tudtam volna csak tenni, ha a másik oldalon állok.

Késő délutánra a pánik olyan szinten hatalmasodott el rajtam, hogy írtam legjobb barátomnak, Lacinak, hogy beszélnünk kell. Talán az ő bölcsességével és élettapasztalatával tud nekem valamit mondani. Este találkoztunk is egy újlipótvárosi kávézóban, ahol elővezettem a dolgot. Érezte, hogy nagy a baj a hangomból meg ahogy ott ültem, összetörve, kétségekkel, fáradtan. Azt mondta, tuti semmi bajom, viszont a reaktív szót ezzel a dologgal összefüggésben nem is hallotta. Felhívtunk egy orvos ismerősét, hogy ő mit tud erről, de ő sem tudott a témához hozzászólni, nem találkozott még ezzel a szóval a HÍV teszt kapcsán. Magamba döntöttem néhány sört, elszívtam néhány cigit, majd hullafáradtan hazamentem. A neten még keresgettem, és több, mint egy órát beszéltem Lacival telefonon, aki szintén utánanézett a témának.

Azt írta minden internetes portál, hogy igen, a tesztek túl vannak érzékenyítve, hogy véletlenül se hozzon ki a vizsgálat egy álnegatív eredményt. A SOTE-s jegyzetek azt mondták, hogy százból körülbelül öt esetben igazolódik be az, hogy az eredmény valóban pozitív. Kicsit megnyugodtam, egy tévedés áldozata vagyok, ez egy jel, hogy kicsit megrémüljek, és ezek után úgy éljek, hogy kétség ne férjen hozzá, hogy nincsen semmi bajom.

Laci javasolta, hogy másnap menjek el a László Kórházba, ahol aznap van eredmény. Jobb tudni, mint várni több, mint egy hetet teljes bizonytalanságban. 

László Kórház! Úristen, mindig olyan összefüggésben hallottam addig arról az intézményről, hogy ott kezelik az AIDS betegeket. Bevillantak a lerobbant kórtermek és a sok beteg, életéért küzdő ember. A média hatása engem is elért és belevéste az agyamba ezeket a képeket.  Majd’ összeestem a fáradtságtól, mire ágyba kerültem. Túl sokat idegeskedtem és gondolkoztam, teljesen leszívta az agyamat és minden energiámat ez a történet. Nem baj, - gondoltam, holnap már nyugodtan alszom annak tudatában, hogy minden rendben. Megköszönöm ezt a pofont, mint jelet az élettől –reménykedtem és aludni mentem, hogy a másnapi korán keléssel minden a helyére kerüljön.

Nem mondanám, hogy nyugodtan aludtam az átbeszélt, átgondolkozott este után, melynek egy részet Lacival, a telefon másik végén, másikat a neten töltöttem, hogy összegyűjtsem azokat a hasznos információkat, amelyek némileg csökkentik aggodalmamat....“ Innentől folytattam egészen addig, amíg a teljes sztori végére nem értem. Jól esett kimondani, főleg neki.

Annyira elfáradtunk ebben az egészben, hogy hamar ágyba kerültünk, hogy összebújva aludunk el. Teljesen részeggé tett az őszinteség, az egymás története, a hiányzó, négy hónapja a térben hánykolódó darab.

Nem tudom, mennyire erősen állnak össze az elemek, de valami a helyére került ami egyszerre felemelő és ijesztő, de az élet írta így. Radírozási lehetőség van, de egyelőre nem kívánok vele élni.