Vegyes érzésekkel engedtem el Bencét az egy hét után. Egyrészt hozzászoktam hogy velem van, hogy mesterségesen kialakított életünket éljük, másrészt kicsit örültem hogy egyedül lehetek kicsit.

Bele akartam vetni magam a kintlétbe, meg akartam élni minden szinten, és tudtam ezt csak egyedül tehetem meg.

Mikor kikisértem az állomásra, potyogtak a könnyeink, de nem tudom hogy a búcsúzás miatt vagy miatta történt. Közelebb kerültünk egymáshoz, egyszerűbb volt kommunikálni kint, mint otthon, de egyáltalán nem voltam biztos abban hogy akarom ezt folytatni. Ha ennyi idő után sem érzem azt amit sokszor pár találkozás után szoktam, akkor van arra esély hogy ez megváltozik? Nem vagyok hozzászokva hogy nem kell küzdenem valakiért hanem csak ott van, tálcán kínálva magát. Nincs szenvedés, nincs óriás kontraszt az érzelmekben, csak van, mintha mindig lett volna. Erre vágytam, hogy legyen mellettem valaki, de úgy hogy előtte megszenvedünk érte. Magam sem értem, mi a bajom ezzel az egészzel, mi a bajom vele, mit akarok pontosan, de azt tudom, hogy ha hazamegyek, muszáj lesz tisztázni, mi van vagy mi lesz kettőnk között.

Nem húzhatom tovább, nem rángathatom ide – oda, ahogy kedvem tartja, ahhoz túl sokat jelent nekem. Túl sokat és túl keveset egyszerre, nagyon kettős az egész. Keserédesen alakul ki, ami kettőnk között van, és érzek egy hatalmas gátat ami megakadályozza, hogy komolyra forduljon. Elküldhetném, de nem akarom, közeledhetnék hozzá de nem tudok. Jó vele, de van, amikor soknak érzem, van amikor pedig kevésnek. Mondhatnák hogy jó dolgomban nem tudok mit csinálni, mert örüljek hogy valakinek kellek, valaki szeretne hogy az övé legyek, de mégsem megy. Elment és itt maradtam egyedül.

Elhatároztam, rengeteget fogok írni, de nem voltam képes szembesülni azokkal a dolgokkal amik a fejemben vannak. Arra gondoltam, hogy nem csak a betegségemmel kapcsolatban, hanem olyan dolgokkal összefüggésben is felszakítok magamban érzéseket, amiket akkor mikor megtörténtek, nem tudtam feldolgozni. Viszont arra nem számítottam, hogy annyira beszippant majd a hely, a környezet, hogy nem akarok majd visszanézni, csak megélni a pillanatot, amiben éppen vagyok.

Itt vagyok egy fantasztikus helyen, nem kell csinálnom semmit, csak főzni, sétálni, bejárni a környéket. Közben pedig önzőnek is tartom magam, mert miközben én élvezem a szabadságot, addig Bence hazafele zötykölődik egy vonaton, egyedül. Nem tudom megerőszakolni magam, hogy azt érezzem, amit szeretnék és valószínű nem is kell. Meg kell próbálnom magammal foglalkozni egyszer az életben és nem arra gondolni, hogy más mit gondol vagy mit érez. Amióta megtudtam, hogy beteg vagyok, először érzem magam felszabadultnak. Imádok itt lenni és semmi kedvem hazamenni.

Tudom, hogy egyszer minden véget ér, és vissza kell csöppennem a valóságba, de ha tehetném, megállítanám az időt és csak ülnék a konyhában amely ablakából tipikus spanyol utcarészlet látszik. Amikor szieszta van, minden elcsendesedik, senki nincs kint, és ahogy kezd véget érni úgy telik meg újra élettel a város. Egyre morajlóbb, egyre intenzívebb, egyre színesebb. Pont mint az ittlétem. Még három hét van hátra, és előre imádom minden másodpercét.