Eljött az idő, amikor Spanyolországba teszem át a székhelyem, legalábbis egy hónapra.

Mindent elintéztem, megszerveztem, szállásom rendben volt, Bence is megvette a jegyét. Kettős érzésekkel indultam neki az útnak, egyrészt nagyon vágytam hogy ne Magyarországon legyek, másrészt pedig féltem, hogy össze leszek zárva valakivel, akivel nem tisztázottak az érzéseim. Amióta megtudtam a betegségem, vágytam arra, hogy elmeneküljek egy olyan helyre, ahol nem ismernek, nem ismerhetnek, és talán enyhül az üldözési mániám. Nem kell azon gondolkoznom, ki és mit tud rólam, ki és kinek mondhatta el a titkom, a pecsét, ami rajtam van egy kicsit talán halványulni fog.

Az első napot, szilveszter estéjét Madridban töltöttük, eléggé szétcsaptuk magunkat, legalább annyira, hogy másnap kissé meggyötörve induljunk el délre, több száz kilométert vonattal.

Az út sima volt, leszámítva az előző este nyomait, ami fejfájásban és erős másnaposságban öltöttek testet. Késő délután lett mire megérkeztünk a déli városba, és estébe fordult a nap, mire megtaláltuk az igencsak eldugott szállásunkat. Később rájöttünk, nagyon jó helyen van, de az első alkalommal komoly munka és nyelvizsga feladat volt, mire megtaláltuk. A ház, amiben laktunk, egy félig felújított épület volt, kívülről igencsak azt sugározta, hogy van még ezzel teendő. Az alagsorban egy fotó mutatta a hírdetőtáblán, hogy fog kinézni, ha egyszer elkészül. A tulajdonosok ugyanabban a házban laktak, csak egy emelettel feljebb, egy nagyon kedves házaspár, a nő spanyol, a férfi angol. Berendezkedtünk és elkezdődött a kaland, legalábbis az a része, amit Bencével töltöttünk. Más volt mint otthon, nem zavart kicsit sem a jelenléte, jól kijöttünk egymással. Nem viselkedtünk klasszikus párként, de az éjszakáinkat és ágyunkat megosztottuk. Jó volt reggelente hozzábújni, és nem gondolkozni azon hogy tulajdonképpen mi ez, és mit keresünk együtt egy másik országban. Olyan volt mintha összeköltöztünk volna, minden előzetes jel nélkül. Imádtam a közeget amiben voltunk, és ez segített abban is, hogy még jobban egymásra hangolódjunk. Nem beszéltünk a dologról, ami kettőnk között volt, kényelmesebb volt csak elengedni magunkat, és megélni azt, amiben vagyunk. Rengeteseget sétáltunk, felfedeztük a kisvárost, jókat főztünk és a szex is olyan volt, mint amilyennek lennie kell. A szó klasszikus értelmében nem feküdtünk le egymással azóta sem, csak egy bizonyos dologig jutottunk, mint otthon.

Nem tudom megmagyarázni, ez miért volt így, egyszerűen így alakult, és minél tovább halasztottuk, annál inkább elvesztettem az igényemet rá. Olyan szitációban voltunk, amikor egyáltalán nem gondolkoztam azon, mi miért van, a betegségemet pedig teljesen elfelejtettem. Nem gondoltam arra, mi lesz később, még arra sem, hogy mi lesz ha Bence egy hét után hazamegy és egyedül maradok a lakásban, a városban, a gondolataimmal. Nem féltem tőle, mert ezt akartam, egyedül lenni, még akkor is ha akkor és ott jó volt a jelenléte. Olyan volt mintha egy másik ember lennék, minden nap boldogan ébredtem és élveztem, hogy ott lehetek. Valahol máshol, ahol nincs aggodalom, nincs paranoia, mert ezeket otthon hagytam. Szinte már az elejétől számolgattam, mennyi idő van még hátra, mikor kell újra szembesülnöm magammal.

Menekülés, tudom, ami nem jó, mert hiába hagyjuk otthon a gondokat, ha hazatérünk, azok ugyanott lesznek, várnak, és meg kell oldani őket, szembe kell nézni velük, de talán a környezetváltozás segít abban, hogy egy másik oldalról is rálássunk a problémára.

Akkor és ott nem gondoltam a következményekre, egyszerűen csak lazítani akartam.

Bence egyik reggel eltünt, azt mondta, dolga van. Fél óra múlva a piacról egy nagy csokor liliommal tért vissza, mert tudta hogy imádom, és a lakást is otthonosabbá teszi. A közös életterünket, a helyet ahol eljátsszuk, hogy egy pár vagyunk. Annak ellenére, hogy jó volt vele, nem gondoltam tovább, nem éreztem, hogy ha ennek vége, akkor otthon ugyanez folytatódik. Lazítani akartam, más emberekkel is megismerkedni, és persze, élveztem a rajongást is amit Bencétől kaptam.

A figyelmességet, a feltétlen bizalmat, amire egyáltalan nem szolgáltam rá. Mikor és milyen körülmények között fogok színt vallani neki? Több mint két hónap eltelt, mióta találkoztunk, körülbelül annyi, mint Kristófnál, amikor eléálltam és elmondtam, beteg vagyok. Így leírva milyen egyszerűen hangzik, hogy odaálltam és elmondtam, miközben visszagondolva még mindig beleborzongok, mennyire szörnyű és kínkeserves volt az egész folyamat. Képes vagyok újra végigcsinálni ezt az egészet?

Sokszor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha itt és most mondanám el neki? Persze, tudom, hogy az őrület határán lennék, ha kellene még három hetet várnom, hogy el tudjunk menni szűrésre, vagy menjen el ő egyedül és írja meg sms-ben, hogy mi lett az eredmény? Képtelen lennék rá, ennél sokkal többet jelent, nem csak ő, de bárki más is.

Most ki kell zárnom mindent a fejemből, hisz pihenni jöttem, olyan messzire amilyen messzire csak tudtam, hogy ha visszanézek arra ami a valóság, szinte alig lássam. Annyira halványuljon el amennyire csak lehet, hogy szinte hunyorogva kelljen néznem magam mögé, mert éles kontrasztokat nem látok, csak egy halovány masszát ami nagyon távol van.

Nem tűnik el, ott van, tudom, hogy létezik, de olyan messze és olyan fakón hogy azt gondolhassam egy rövid időre hogy mégsincs.