Sok emberrel beszélgettem a társkeresőn, valakikkel találkoztam is, de nem ez volt a lényeg. Szerettem volna „benne maradni a közösségben”, mintha semmi nem történt volna

Nem szerettem volna hogy hirtelen eltünök, mégha valószínű senki nem vette volna észre. Magamnak hazudtam azzal, hogy amíg élem a melegek „szokásos” életét, addig minden rendben van. Ez a szokásos, a normális? Nem tudom, de jó volt kicsit elmerülnöm benne.

Lassan egy év telt el Kristóffal való szakításom után, amit követett jó pár hónap szenvedés, amikor vissza akartam csinálni mindent. Lehet, ha okosabb vagyok, sikerül is, de kapkodtam, és türelmetlenül akartam újra ugyanazt. Belegondolva, nem is akarhattam igazán, hiszen ugyanaz nem volt folytatható, de szerettem volna megtartani a nyugalmat, a valakihez tartozást. Régebben is nagyon tudtam ragaszkodni emberekhez, de amióta beteg vagyok, sokkal inkább szükségem van arra, hogy valakihez tartozzak.

Eltelt egy év, a betegséggel kapcsolatban semmi változás, mindig elmondják, hogy nem kell még gyógyszert szednem, de vigyázzak. Kevésbé kockázatos a szex, mint eddig, a vírusom lement viszonylag alacsony szintre, ami gyógyszer nélkül lehetséges, de fertőzhetek, szóval legyek óvatos. Mint mindig.

Csapongok és türelmetlen vagyok. Tudom, hogy nem adatik meg mindenkinek a nagy szerelem, ráadásul betegen miért gondolom azt, hogy Ádám és Kristóf után lesz harmadik is? Egyáltalán mi számít annak? Nyílván mindig az ami akkor van, de azért fontos az is, hogy mennyire mélyek az érzések. Ki vagyok éhezve a szeretetre, de ugyanakkor nagyon félek tőle, és nem akarok újabb kapcsolatot. Nem lennék képes rá, nem tudok előlről kezdeni mindent. A bizonytalanságot, a vallomást, az újabb teszteket, azt hogy elhagy e.

Jövö héten találkozom valakivel, akit szintén a neten ismertem meg. Irogatunk egymásnak pár napja, kedves fiú, de mintha többet akarna a szexnél. Megírtam neki, hogy persze, ezt előre nem lehet eldönteni, de nálam a kapcsolat most nem fér bele. Szívem szerint üvöltöttem volna, hogy akarok egy társat, aki vigyáz rám, de nem jött ki hang a torkomon, mert tudtam, harmadszorra nem biztos hogy túlélem.  

Egy buliról jön majd hozzám délelőtt, hogy megismerkedjünk. Nyílván, sejtem mi fog történni, hiszen nem egy kávézóban találkozunk, de még semmi sincs lejátszva. Először azt kérdezte, akarok e vele ebédelni. Ezen annyira meglepődtem, hogy kétszer is visszakérdeztem, hogy komolyan ebédelni akar? Szerintem még sose hívott senki ebédelni. Mondtam, hogy azt nem, de átjöhet, ha érez magában elég erőt ahhoz hogy egy végigbulizott éjszaka után hazafele beugorjon egy italra vagy valami.

Vagy valami....

Ennyire érzéketlen lettem? Lehet, de úgy érzem, tényleg nem tudom újra végigcsinálni ezt az egészet. Nincs elég erőm hozzá, még akkor sem, ha titkon vágyom arra, hogy valaki mellettem legyen.

Próbálok nem gondolkozni és csak jól érezni magam, aztán kiderül, hiszen eddig sem feltétlen én döntöttem a sorsom felől, hanem csak mentem vele, előtte, vagy mögötte és néha megigazítottam, mikor már majdnem leesett az útról.