Nem tudom kinek elmondani, de halálfélelmem van. Olyan pánik tör rám sokszor, hogy képtelen vagyok uralkodni rajta. Munkaügyi papírokat intéztem, és le kellett üljek egy padra valami lakótelepen, mert majdnem elájultam. Nem tudom, mi van velem, nyílván összetett. Tudom, akkora hülye vagyok, és nem szoktam ilyen lenni, ezért is estem pánikba. Pánikolok, mert félek. Nem az egyedülléttől, hanem a hiányától. Attol, hogy már remény sem marad, és elveszik minden. Attól, hogy felőröl ez az egész. Nem sajnáltatom magam, de annyira összetett hogy nem tudok senkinek beszélni róla. Vannak körülöttem emberek, de ők már immunisak lettek rám, és nem is mondom nekik, hogy mi van velem, csak mosolygok előttük. Aztán amint elfordulok, egyből megváltozik minden. Erőm sincs már mosolyogni sem, képtelen vagyok játszani. Olyan vagyok, mint egy bohóc, aki leveti álarcát, mikor hazaér, és mint hétköznapi ember folytatja életét. Előjönnek a gondok és a problémák, erző lénnyé válik. Nekem színpadom sincs ahol erősnek kéne lennem, csak a keserű szürkeség, ami marja a torkom.
Az idő az egyetlen, ami segíthet, de most azt ézem ugyanúgy megállt, mint amikor együtt voltunk, csak egy olyan résznél tette ezt, aminek minden másodperce hasogat. Csak nézem a mutatót, és arra gondolok, hogy vagy induljon el, vagy az egész szerkezet robbanjon szét velem együtt.
«hallo, szia»- szólt a félénk férfihang a vonal végén.
Rövid csend után a női is követte, de csak ennyit tudott mondani:
«baj van!»
«Ugye, nem???»
«De!» - felete a síró hang.
«De ugye nem..???»
Újabb sírás.. Most már mindketten zokogtak.
«De, de hogy?»
«Gyógyszer, tegnap találták meg a szülei...»
«Az én hibám» - zokogott a férfi.
«Nem! Nem a tied, ő akarta így s bármennyire is nehéz elfogadni, az ő döntése volt.»
«De miért? Könyörgöm, Istenem, miért??»
«Nem tudom, de féltem ettől, bár sose gondoltam volna, hogy megteszi.»
«Istenem!»
«Legutóbb, amikor beszéltünk, azt mondta, mondjam meg Neked, hogy nagyon szeret. Akkor nem értettem, most már igen, hogy miért nekem kell megmondani. »
«Én pedig magára hagytam» - fulladozott a férfi a vonalban.
«Nem tehetsz róla, hogy nem tudta elviselni a ránehezedő terheket. Valami szétrobbanhatott benne. Amikor még beszéltem vele pár napja, nem volt semmi baja. Vagyis csak a szokásos. Úristen! A szokásos is durva, de nem tudtam vele mit kezdeni.»
Nema sírás mindkét oldalon...
«Találkozunk este?»
«Persze Kristóf, szívesen, hátha segíthetünk egymásnak. Még én sem fogtam fel, csak pár órája tudom»
«Fél hatkor az Ibolyában?»
«Szerette azt a helyet..»
«Azert mondtam...»
«Akkor ott, szia»
«Szia»
A telefon kattant, és mindenhol csend lett hirtelen.
Néma sírás és amolyan fájrázós ~nem akarom elhinni~ hangulat.
”Valaki ebresszen fel, és mondja azt, hogy nem igaz!”
Fél hatkor két kisírt szemű fiatal ült egy-egy pohárt borral maga előtt a füstös helyen. Ők is táplálták a gomolygó fehér felhőt, folyamatosan dohányoztak.
A megérkezés hosszú és fájdalmas ölelése után legalább tíz percnek kellett eltelnie, amire meg tudtak szólalni. Addig csak ültek és néztek egymásra, maguk elé, a borra, a gyorsan egő cigarettára. Talán azt várták, hogy valaki jöjjön oda, és mondja azt, hogy az egész nem igaz, és csak rossz tréfa volt, amit most már gyorsan el is lehet felejteni. Mivel eleget vártak, és senki nem lépett hozzájuk, a lány megszólalt.
«Kérlek, ne hibáztasd magad, összetett a dolog, és az, hogy jobban szeretett Teged, mint saját magát, az nem a Te hibád!»
A fiú kisírt szemekkel a lányra nézett, majd azt mondta, «én is szerettem!» Megint csend.
«Volt mellette egy levél, amin az én nevem volt, és benne egy másik, ami viszont Neked szól. Ma kaptam meg, de még a sajátomat sem mertem felbontani. Félek, hogy ha elolvasom, nem élem túl a fájdalmat.»
«De a tiéd elhoztam»
«Muszáj elolvasnom!»
«Tessék!»
A fiú átvette a gyűrött papírt, remegő ujjaival kihajtogatta, majd magában olvasni kezdte.
Közben annyira rázta a sírás, hogy már bánta, hogy nyílvános helyen kezdett bele, és nem az otthon magányára hagyta.
”Kicsim,
Tudom, nem vagy már az, de most, utoljára, szólíthatlak annak. Most már az is maradsz, örökre. Annyi mindent elmondtam már, hogy nem szeretnék sokat írni. Kezd hatni a gyógyszer is, érzem egyre gyengébb leszek tőle. Amikor Veled voltam, álmodtam, megszűnt minden baj, és színes buborékok kisértek, bárhova mentem. Aztán felébredtem. Nagyon fájt! Nem kaptam levegőt, és véget kellett vetnem a levegő nélküliségnek.
Amikor álmodtam, velem voltál. Most hogy végleg elalszom, azt szeretném, örökre benne legyél az álmaimban. Most már lassan ott vagy! Fogom a kezed, ölellek, mélyen a szemedbe nézek és elmerülök a boldogságban.
Kérlek, se magadra, se rám ne haragudj, tudom önző dolog, amit tettem, de ezt tűnt a legjobb megoldásnak, hogy közelebb kerüljek újra Hozzád! Vigyázz Vikire, és úgy maradjak meg emlékeidben, amilyen voltam, amikor szerettük egymást.
Nagyon szeretlek!”
Néma csend következett, Kristóf és Viki nem mertek egymásra nézni, féltek elmerülni egymás szemében. Az túl erős és kegyetlen lett volna.
A csend volt az egyetlen, ami ideillő, és méltó volt. A csend, ami mindent körülvett.
- december
