Rettenetesen éreztem magam az elmúlt egy hétben. Szorosan akartam kapaszkodni valamibe, ami lehet, hogy már nem is létezik, Most, amikor ezt írom, annyira remeg a gyomrom, hogy alig tudom kordában tartani. Valami megváltozott, nem tudom miért, és nem is biztos, hogy keresni kell az okokat. Hiretelen alakulnak a dolgok, egyik pillanatban elragad, másikban pedig eltűnik valami. Soha életemben nem voltam annyira boldog, mint Vele. Soha nem kaptam senkitől annyi szeretetet és kedveséget, mint Tőle. Olyan volt, mintha folyamatosan álmodnék. Soha nem akartam felébredni, de tudtam, hogy egyszer muszáj lesz. Lehet épp most jött el az ideje. Kinyitom a szemem, nincs ott, és azonnal vissza akarom csukni. Nem tudok úgy élni nyitott szemmel, hogy nem látom Őt. Inkább becsukom és egy ideig úgy is marad.

Tudom, hogy szeret és én is Őt, de valami mégis eltűnt. Görcsösen próbáltam ragaszkodni hozzá és visszahozni a régi érzéseket, de nem megy. Nem fedhető el ez utazással, vagy meglepetésekkel. Nagyon akartam, retteneseten vágytam rá, hogy úra az enyém legyen és odáig legyen értem, mint régen. Elvesztek a pillanatok és ez olyan erővel hasít belém, hogy minden erőmet össze kell szednem, hogy erről írjak. Üvölteni tudnék, de annyira le vagyok taglózva, hogy nem jön ki hang a torkomon. Azt gondoltam, hogy amekkora szenvedéllyel indult, még sokáig kitart. Lesznek benne törések, de együtt leszünk és boldogan nézünk majd egymás szemébe. Azt tanultam tegnap egy könyvbemutatón, hogy a kabbala szerint ahhoz, hogy az ember továbblépjen az életeben, össze kel törni egy tálat. Minden tál összetörése nagy fájdalommal jár, de ez szükséges ahhoz, hogy jöjjön egy nagyobb, ami még szebb, még fényesebb, még csillogóbb. Vagy akkor legalábbis annak látjuk, mikor halványult az előző fénye. El kell viselnünk és meg kell élnünk a pusztulást ahhoz, hogy tovább lépjünk.  Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar eljön nálunk. Ha eszembe juntak azok a pillanatok, amiket egymással átéltünk, kiráz a hideg. Tudom, hogy a kapcsolatok változnak, mint az élet, itt is vannak szakaszok és nem várhatom el, hogy minden szakasz ugyanolyan intenzív legyen. Nem várhatom el, hogy mindig rajongjon és erősen érezzem, hogy szeret.

Kicsúszott a lábam alól a talaj és Őt is elveszítettem. Pár napja még az volt a legaggasztóbb hogy bár sejtettem, vége lett a munkámnak, aztán mikor egy nappal később kimondtuk másodszorra is, hogy nem megy tovább, az utóbbi hír azonnal lesöpörte a tényt hogy munkanélküli lettem. Talán innen könnyebb felállni. Ha teljesen a padlón vagy, és semmi nem tart meg, talán akkor jobban rá van kényszerítve az ember, hogy feltápászkodjon. Kimerültem a kórházas történetben, abban, hogy próbálok varázslatot vinni a közös életünkbe, Próbálom helyreállítani azt, ami talán örökre elromlott.  Még két hónap sem telt el azóta hogy önfeledten nyaraltunk a tengerparton, most pedig elköltözött. Fura.

Nem vagyok jó passzban, és ilyenkor nagyon szükségem lenne valami visszajelzésre, hogy szeret valaki. Azt kell megtanulnom, hogy magamnak szerezzek örömet, és ne mástól várjam. Nagyon nehéz és pokoli kemény lecke ez.  Úgy érzem most, hogy Vele mindenem elvesztem, mindent, ami valaha fontos volt nekem. 

Addig tervezgettem a búbánatos olaszországi menekülésem, hogy most sikerült is, pár nap múlva indulok. Se munkám, se kapcsolatom, ki kell kicsit szellőztetnem a fejem.

Ha egyet kívánhatnék, akkor Őt akarnám újra, nem számít sem a munka, sem az egészség, csak azt akarom, hogy újra szeressen, érezzem nagyon erősen, és újra a föld felett járhassak, mint nemrég. Kezemben a kalapács, hogy széttörjem a tálat, de annyira remeg a kezem, h félek, saját magam felé lendül.

Talán jobb lenne, mert akkor örökre bennem maradna.