A történtek, mikor a nyaralás után a sürgösségin kötöttünk ki, azonnali vakbélműtétre várva, előhoztak bennem újabb kérdéseket. Mi van ha ez velem történik? Természetesen nem azért merült fel ez bennem, mert őt kevésbé sajnáltam vagy kevésbe aggódtam miatta, amikor ott feküdt védtelenül, megrémülve egy kórházi ágyban, és infuzió csöpögött a vénájába. Sőt, volt olyan pillanat, amikor azt kívántam, bárcsak ne vele, hanem velem történne mindez. Én erős vagyok, túlélem, de miatta aggódom és rettenetesen féltem. Sokkal inkább arra gondolok, hogy el kell e mondanom hasonló műtét előtt az állapotomat? Mikor Kristófot kérdezgették gyógyszerérzékenységéről és egyéb betegségekről, eszembe jutott, hogy vajon én kimerném e mondani a nővérnek a másik ágyon fekvő betegtárs füle hallatára, hogy HIV pozitív vagyok? Igaz, ez konkrétan nem kérdés, de talán az egyéb betegségek témakörébe tartozik. Lenne e elég bátorságom hozzá, hogy az unott arccal kérdezgető nővérkét kizökkentsem napi rutinjából és közöljem vele a hírt. Valószínű frászt kapna, becsukná a mappát és azonnal szólna az orvosnak, hogy most akkor mi legyen. Sokat olvastam erről az Interneten, hogy a HIV pozitívak nem a betegségükbe hallnak bele, hanem azok szövődményeibe, és azért mert nem látjak el őket rendesen. Nincsenek az orvosok felkészülve erre s úgy kezelik őket, mint a leprásokat. Félnek tőlük, pedig szerintem ugyanazokat az óvintézkedéseket kell elvégezni vizsgálat / műtét közben, mint bárki másnál. Ezt valószínű az egyetemen első órán a fejükbe vésik, hiszen nem csak magukat, hanem a betegeket is védik ezzel. Mi a biztosíték arra, hogy az orosnak nincs semmi baja? Semmi! Továbbá nem értem, hogy a tudatlanság honnan származik. Azok az orvosok, ha nem is 1980 környékén jártak egyetemre (bár esélyes, hogy sokan de), amikor már lehetett erről a dologról hallani s bár nem sok hazai példa volt, vagy nem derült ki, elég nagyot robbant ahhoz, hogy információhoz jussanak. Feltételezhetném azt is, hogy járnak továbbképzésre, ahol el lehetne mondani, hogy ha egy ilyen beteg téved be a rendelőbe, nem kell megijedni, elzavarni vagy szkafanderbe csomagolni. Elég kesztyűt húzni, de az is fontos info, hogy vér - vér útjan annyira nem könnyű elkapni a kórt. Hacsak az orvos nem rendelkezik nyílt sebbel és az nem érintkezik az én vélt vagy valós nyilt sebemmel, akkor nem sok esély van az átadásra. Sőt, ha valaki vérrel kevert hányadékot öklendez egy orvosra (ami simán előfordulhat), sem elegendő a fertőzéshez. Persze ezek a tényezők komoly kockázatot jelentenek, de egy orvosnak mindig abból kell kiindulnia hogy a kezelt páciens beteg. Nem tudja még mi a baja, de óvatosnak kell lennie. Információátadás, már megint! Asszem a Világ jelentős problémája megoldódna, ha az emberek beszélnének. Nem csak a szomszéd macskájáról, aki a kert végében szaladgál, hanem fontos dolgokról is.
A nővér az ágyam mellett ülne, papír a kezében és sorra teszi fel a rutinkérdéseket, szinte már fejből, unott arccal. Van, ahol már a válasz előtt is a nem kategóriát választja. "Fiatalember, ugyan mi baja lehetne?” (”Mit főzzek - lehet csak kiolvasztom a káposztát“), “gyogyszert szed?“ (Nem!- “Valami sütemény is jó lenne, de arra már nem lesz idő“) “egyéb betegség, amiről tudomása van?“ (Semmi! –“Remélem még nyitva lesz a cuki a sarkon”) “gyógyszer érzékenység?“ (Nincs! - “mennék már, mert tényleg nem lesz nyitva semmi!“) “akkor végeztünk is, kérem várjon, hamarosan jön az orvos, ha gond van csengessen!“
Azt olvastam, nem vagyok köteles elmondani, én döntöm el, azonban Szabó mintha azt mondta volna, hogy kell. Ha nem mondom el s történik valami, akkor az olyan, mint egy gondatlanságbol elkövetett emberölési kísérlet? Ha szexuális kapcsolatot létesítek valakivel védekezés nélkül úgy, hogy tisztában vagyok a HIV státuszommal (és az pozitív), akkor olyasmi, mert szándékosan veszélyeztetek valakit, vagy minimnum gondatlan vagyok. De ebben az esetben, ha baj lesz, akkor az orvos is veszélyeztet engem, hiszen kitesz nem csak az általa esetleg hordozott betegségnek, hanem minden fertőzésnek, amit a kórházban elkaphat a beteg a nem megfelelő feltételek miatt. Ezekre Amerikában van néhány példa, de azok is frissek, azonban itthon szerintem erre nincs még felkészülve a jog. Ez a dolog még TITOK, amit nem lehet kimondani, rettegni kell tőle, igazából nem is létezik és dolognak kell hivni.
Szerintem nem mondanám el, ha ilyen szituációba kerülnék. Persze, ha gyógyszert szednék már, akkor kénytelen lennék, mert nem tudhatom, hogy milyen interakcióba léphetnek azok a szteroidszerű szerek más gyógyszerekkel. Bár a tudatlanságból kiindulva, valószínű nem tudnák hirtelen, hogy ezek mik és mire valók.
Ennél a pontnál elmondanám, és abban a pillanatban a kép lelassul, a mellettem lévő ágyban fekvő beteg arca eltorzul és bár frissen műtött teste nem mozog tökéletesen, az ablak felé veszi az irányt. Még a levegőt is visszatartja, amikor jobb lábát átveti a kereten, majd a ballal követve utolsó erejével lendít magán egyet, hogy minél hamarabb a kórház kertjében, a rózsabokrok között érezhesse magát. Biztonságban. Eközben a nővér lefagyva, kezében a nővérhívó, aminek piros gombját hevesen nyomja. Abszurd helyzetéből felriadva, miszerint épp magát hívja, kizökken, és a készüléket maga mögé hajítva kétségbeesetten távozik a kórteremből. Pár perc múlva mar a folyosón varjakként egymás mellett üldögélő nyugdíjasok között beszédtéma lesz, hogy a hatosban egy `éces` van.
“Mik vannak, pont itt… azt mondtak, hogy OLYAN, tehát nem meglepő, lehet, már mi is elkaptuk… az adófizetők pénzéből..“
Megkérdezem majd Szabót, hogy ilyenkor mi van, és felhívhatom e, vagy jöjjön oda és intézze el, hogy megfelelő ellátásban részesüljek. Igen, aztán ennél a pontnál becsukom a mesekönyvet és fekszem tovább a karanténban, várva, hogy valaki rámnyissa az ajtót. Nem ül Szabó az ágyam szélén és nem hallom flegma hangját sem, hogy minden rendben lesz.
Valami zörej.. Nem, ez megint nem az. Alszom inkább, hátha jobb Világra ébredek vagy csak álom az egész.
