Elmentünk Kristóffal bulizni. Nem nagyon szeretek párkapcsolatban meleg helyekre menni, de egyrészt kellett az inger, kicsit vágytam a tömegre és gondoltam, mi történhet? Igazából nem volt rossz, volt, hogy táncoltam is, volt, hogy csak ültem és Kristóf táncolt előttem. Végig velem volt. Egy pillanatra sem engedett el, vagy ha igen, tudtam, a közelemben van.

Az este felénél egészen furát éreztem, és úgy tört fel belőlem a sírás, hogy mindegy hol voltam, nem tudtam abbahagyni. Nem tudom pontosan mi okozta, talán a délután, mikor Krisstóf mellkasán feküdtem és olyan mélységekbe tudtam merülni, amibe régen vagy talán még soha. Tulajdonképpen félálomban voltam és gondolkoztam. A gondolatokból aztán mély álmok lettek, majd újra álmos, éber elmélkedések. Csend volt és béke. Nem emlékszem mikor éreztem magam ennyire biztonságban és nyugalomban. Nem tudom, voltam e valaha ebben az állapotban. Olyan elemi és ösztönös volt, mint mikor a csecsemő fekszik az anyja mellett. Erős hasonlat és meglepő, de nem jut eszembe a harmoniára jobb hasonlat. Kristóf is félálomban, talán többet ébren, a hátamat simogatta, amitől ha lehet még mélyebbre zuhantam. Nem is zuhanás, hanem olyan lebegés volt ez, ami a mélysége miatt volt magas és szárnyaló. Ha akkor tudtam volna írni, egy egész könyv megszületett volna. Abban az egy vagy két órában benne volt minden. Lehet, több volt, lehet kevesebb, de maga volt az örökkévalóság. Olyan dolgok kerültek felszínre, amikkel eddig nem vagy csak érintőlegesen tudtam szembenézni. Most úgy sikerült, hogy nem fájt és nem is kavart fel. Természetes volt és emberi a maga izgatottságával, mindenesetre nem hasogatta a szívemet. Nagyon fura volt, egyszerre mosolyogtam és figyeltem tátott szájjal. Mint egy film, úgy peregtek le bennem az emlékek, melyektől annyira féltem eddig.

Sorra vettem azokat a dolgokat, amik ha korábban eszembe jutottak, elmenekültem tőlük. És mindez olyan folyamként törtek rám, hogy nem tudtam megállitani őket. Nem is akartam. Jól esett és magával ragadott, egy olyan ember mellett, akit nagyon szeretek. Hiszem, hogy emiatt törtent, meg tudtam egy pillanatra nyugodni, talán évek óta először. Gondolatban beléptem a nagymamám házába, amit kezdetben csak kerülgettem, de aztán félszegen nyitottam ki a kertkaput, és tágra nyitott szemekkel néztem körül. Sose mertem belegondolni részletesen a múltam fájó részleteibe. Most azonban éberen figyeltem, olyan bátran, mint még soha.

Beléptem az ajtón, mintha egy múzeumban lennék. Tudtam, hogy a nagymamám is ott van. Nem láttam, de tudtam, mert éreztem. Nem él, de ott van. Végigjártam a házat és minden apró zug kapcsán felidéztem magamban egy-egy emléket. Nem féltem tőlük, mert természetesnek hatottak, nem menekültem, mert nem volt mitől tartanom. Csak átadtam magam a félálomban beteljesült nyugalomnak. Minden pillanatát szerettem volna kihasználni annak a felhőtlen érzésnek, amit akkor Kristóffal éreztem. Megszünt a görcs és olyan dolgok törtek felszínre, amikkel tíz év alatt nem sikerült szembenéznem és feldolgoznom.

Többet léptem előre ebben az egy-két orában, mint eddig bármikor. Azt éreztem, hogy ott fekszem a nagymamám nappalijában ebéd után. A paradicsomleves és a szaftos hús-krumplipüré elfogyasztása után még kiszaladtam a kertbe cseresznyét szedni. Mikor kiértem, még beintegettem a Mamának a konyhaablakon. Láttam homályos alakját, ahogy cigarettára gyújt,ninteget majd eltünik az ablak mögött. Néhány cseresznye után újra be a hűvös házba, a nagymamám melletti nyugalomba.

Az ágyon fekszem, Mama halkan tévézik. Én csak fekszem, gyomrom tele és olyan nyugodt vagyok, mint soha sehol. Minden pillanatát élvezem, minden perc a felhőtlen gyerekkor érzése. A felhőtlen időké, amikor még minden rendben volt. Arra ebredek, hogy megsült a sütemény. Elmosolyodok és megölelem Mamát.

Pontosan ezt éreztem akkor Kristóffal és utána a buliban. Megteltem emlékekkel és örömömben sírtam. Ott állt előttem valaki, akit szeretek és ő is szeret engem. Ő, aki aznap visszahozta a gyerekkoromat egy pillanatra és ez többet jelentett, mint bármi más. Ahhoz, hogy előre tudjak lépni, vissza kell fordulnom néha. Muszáj visszatekintenem, hogy utána lássam az előttem heverő értékeket.

Vissza kell térnem és újra át kell élnem dolgokat ahhoz, hogy a mostani életem is tisztuljon. Lépésenként, óvatosan, hogy meg tudjak kapaszkodni útközben, ha szédülni kezdnék.