Kristóffal nem beszéltünk hosszan a dologról, amióta elmondtam neki. Azóta is sokszor felrémlik előttem az arca és az, hogy annyira zokog, hogy szinte elveszti a kontrollt maga és a teste felett. Rázza a sírás és belefúrja arcát az ölembe. Látom a szemén a félelmet és az aggódást. Azt, hogy mennyire sajnálja és minden eddigi szenvedély mély fájdalomban tör fel belőle. Megborzongok, ha eszembe jut. A fájdalomtól és az őszinte emberi reakciótól is, ami után a világ legszebb szerelmi vallomása következett; velem maradt és nem küldött el, megölelt és nem engedett, megcsókolt, amit azóta is érzek, mint ahogy azt a szorítást is, amit akkor kaptam. Egyszerre volt gyengéd és szoros, olyan, amitől biztonságban érzem magam azóta is. 

Mikor mondtam, hogy mennem kell vérvételre, mondta, hogy ő is szeretne a Karolina útra és szeretné ha elkísérném.  Tudom, megbeszéltük, hogy el kell mennie az előző szűrés után két héttel, hogy az első eredmény is biztos legyen és megnyugodjunk.  Nem akartam sem erőszakoskodni, sem gyáván várni, hogy mikor jön elő újra a dolog. Tudtam, hogy hamarosan és hagytam, hogy a maga útján menjenek a dolgok.  Ugyanúgy vigyáztunk, mint eddig, nem változott semmi, mégis villámütésként ért a dolog. Tudtam, megnyugszom tőle én is, ő is és új lappal indulhat minden, én is szívesebben mesélek neki magamról, ha tudom nála minden rendben és nem jut eszébe a történetről az, hogy neki is baja lehet.

A vérvételem után másnap este kellett menni. Aznap tudtam meg az eredményemet is, tehát kicsit tömény volt ez a két nap. Tőle indultunk, némán ültem az autóba és csak nehezen tudtam leküzdeni rosszullétem, ami hol majdnem sírásban, hol remegésben nyilvánult meg, amit csendes ima követett. Kicsit eszelősnek tűnhettem, de vártam, hogy túl legyek rajta és elkezdődjön egy nyugodt este Kristóffal. Nem tudtam és nem is akartam leplezni az érzéseimet, nem akartam hogy bent maradjanak és ha szerettem volna sem tudom palástolni. Hirtelen jött ez a nyers de ugyanakkor légiesen őszinte időszak a kapcsolatunkba, így egyszerre elég tömény történesekkel.

Odaértünk. Némán követtem Kristófot, majd megérkeztünk egy szűk rendelőbe, ahol a szűrés történt.  Segített kicsit, hogy változott a helyszín, nem jöttek elő olyan emlékekek, melyek nehezítettek volna az amúgy sem könnyű történeten. Sose voltam még előtte itt, de amint beléptem a rendelő várójába, azonnal előjött ugyanaz a gyomorideg mint a László Kórházban. Kikiabált egy nővér, hogy várjunk, majd behívta a kint kedélyesen beszélgető ázsiai lányt, aki barátnőjével érkezett és távozáskor még a szalagavató tánccal kapcsolatos teendőket is megbeszélték. Beugrottak egy HIV tesztre suli után? Lehet, csak én vagyok lemaradva vagy az érintettségem okozza azt, hogy a szokásosnál érzékenyebb vagyok a témával kapcsolatban, de kicsit abszurd képet mutatott a kopott csempék között kedélyesen nevetgélő két bakfis. Körbenéztem a váróban; mindenhol plakátok és óvszerreklámok. Majd mindegyikének széle felhajolva, beszakadva, jelezve, hogy nem tegnap tették ki őket.

Hatalmas betűkkel, erőteljes képi elemekkel figyelmeztettek: „ha nem védekezel, meghalsz!” A hely úgy festett, mint egy tini lány szobája, aki a kedvenc együttesének képeivel tapétázta ki a falat, hogy ébredéskor és lefekvéskor is a jóképű, meleg barna szempár nézzen vele szembe.  Ezeken a plakátokon nem tini bálványok és filmsztárok voltak, hanem óvszerek és hatalmas AIDS feliratok. Szinte rám szakadtak a betűk és képek, melyek felettem tornyosultak és bár az idő vasfoga megkoptatta a színeket, de masszívan álltak ott, rendületlenül, kicsit érezve rajtuk az „én megmondtam!” üzenetet.

Megérkezett egy tizenhét éves forma, nagyon vékony lány testhez álló barna overallszerű ruhában és hozzá illő csizmában. Őt kísérte egy meleg roma fiú, ő se lehetett több tizennyolcnál.  Szólították Kristófot, aki eltűnt a rendelőben, a hanyagul nyitva hagyott ajtó mögött.  Nem néztem be a szobába, a tőle legtávolabbi ponton, a bejárati ajtó mellett foglaltam helyet, beleroskadva egy műanyag székbe.

Következett szerintem öt óra, a valóságban csak bő öt perc idő amikor egyedül maradtam a plakátokkal. Mi van ha kiderül, hogy amit a szexben csinálunk mégsem elég biztonságos, mi van ha most minden hirtelen összeomlik? Én leszek érte a felelős, még úgy is, hogy ő is akarta, tudta, kockáztatott. Kínosan figyeltünk mindenre, de persze, voltak olyan dolgok is, amikben egyáltalán nem lehettünk biztosak, hogy nem lesznek végzetesek. Honnan is tudhattuk volna úgy hogy még az én sztorim sem száz százalék? Volt egy elméletem, ezt elhitettem magammal, hogy végre „megnyugodjak” és ne emésszen fel, a ki, kitől, hogy, mikor kérdéskör. Néztem a nyomasztó közeget és arra gondoltam, hogy ha itt tudom meg az eredményem akkor, valószínű összeesek a váróban, vagy nem ki se merek lépni a prostituáltaktól hangos váróba.  Ezzel szemben a Mária utca steril, európai jellege megnyugtató volt, már amennyire meg lehet nyugodni egy olyan szituációban. Gondolataimból az térített vissza, hogy hallottam, Kristófnak vizet visznek.  Lehet, hogy rosszul lett? Mindig rosszul van vérvételnél. Nagyon aggódtam miatta. Rettenetesen féltem őt. Csak ne legyen semmi baja! Én elvagyok és kezelem, ahogy lehet, de neki egy napot sem kívánok ebből az egészből. Ha jönne valami hülye mesefigura és a fülemnél szuszogná, „átadhatod neki és megtisztulsssssz!” Soha nem adnám át és nem is tudom, hogyan juthat ilyesmi az eszembe. De a szerelmemet szenvedni látni, bármilyen formában is, semmit nem ér meg. Még az egészségemet sem.

Kidurrant a szövegbuborék, a gonosz kígyó a repedt csempének ütközött és szétloccsant a rendelő szürke kövén. Ekkor lépett ki Kristfóf, falfehéren. Leültettem, hogy jobban legyen. Kicsit beszéltem hozzá, majd hamarosan láttam ahogy fokozatosan visszatér a színe, arca vérrel telik meg, ami pillanatok múlva minden apró helyre bejutva újra egészséges árnyalatot kölcsönöz testének. Közben a vékony lány és barátját szólították, akik eredményért jöttek. Végig nyugtalanul viselkedtek, zavartan beszélgettek, mosolyogtak, leplezve idegességüket. Nekik is nyilván van egy történetük. Egyesével mehettek be a rendelőbe, ahonnan az elsőnek a fiú jött ki megkönnyebbült arccal, kezében egy papírral, ami vélhetően a negatív eredményt tartalmazta, majd beküldte maga után a lányt. Szinte hallani lehetett ahogy az apró váró kövén leesett az a bizonyos hatalmas szikla, és a feltörő, hangosan kifújt levegő majdhogynem a plakátokat is elmozdította a helyéről.

Kristóf előtt álltam, aki a széken ülve próbálta összeszedni magát. Mikor megláttam az eredményét szorongató fiút, ahogy ütemesen fújja ki a levegőt, pánikba estem. Nem tudom, mitől, talán attól féltem, hogy a lány pont az ellenkezőjét kapja egy papír cetlin és végig kell néznem, ahogy eljut az agyáig az az információ, ami lehetetlen, mert az agy nem fogadja be, sem azonnal, sem később, vagy csak nagyon sokára.  Ugyanakkor tudtam, hogy ez nem megy ilyen hamar, nem jön ki egyből, ha baj van és különben is miért félek ettől?! Talán nem akartam a lány testében újra átélni a borzalmakat vagy csak a két fiatal ujjongását nem akartam végignézi kezükben egy-egy negatív eredménnyel.  Nem voltam féltékeny és nem sajnáltam tőlük, csak túl sok volt az inger ezen a helyen, túl koncentráltan, töményen szembesültem a betegségemmel.

Nem volt más, mint a tizennégyes ambulancia, csak sokkal nyersebb és kegyetlenebb volt, szinte belemászott az arcomba minden szó a felettem lógó plakokról. Pánikomat Kristóf hangja oszlatta el, aki mondta, hogy tőle elindulhatunk. Azonnal nyitottam az ajtót és léptem ki a levegőre, ahol újra tudtam lélegezni. Megint akkor jöttem rá, lélegzetvisszafojtva ültem a bent. Lehet egyszer nem kéne visszatartanom a levegőt, hanem inkább figyelni saját légzésemet és tanulni, fejlődni és építkezni. Magamban és magamért.