Elérkezett a reggel. Megint. Visszamentem az időben és újra eljött az az idő amikor hajnalban kelek, és a Lászlo kórház felé vezet az utam s megint egy olyan embert viszek magammal, akit szeretek. Teljesen abszurd az egész, olyan mintha a potenciális áldozataimat cipelném bizonyos időközönként HIV tesztre, pedig nem csináltam semmi rosszat, de vannak helyzetek, főleg így az elején, hogy ezek elkerülhetetlen dolgok. Vártam a reggelt. Egy perccel sem tudtam volna többet elviselni abból a fájdalomból, amit éreztem belül és abból, amit a mellettem fekvő szerelmemből áradt, mikor az éjszaka közepén hozzámbújt és azt suttogta a fülembe, hogy “félek!“.
Rettenetes érzés volt. Majd` kiszakadt a szívem a helyéről és csak azt tudtam mondani az ő és saját magam megnyugtatására, hogy nem lesz semmi baj! Nem lesz semmi baj! Szinte eszelősen mondogattam magamban, hátha tényleg így lesz.
Persze, később indultunk, mint szerettünk volna, így is kész csoda, hogy képes voltam lelket önteni magamba és belé hogy egyáltalán elinduljunk. Úgy éreztem, nem vagyok képes még egszer végigcsinálni ezt. Nem vagyok elég erős annyi fájdalommal kevert stresszhez, ami az utóbbi időben ért. Össze fogok esni, elszakad bennem minden és nem lesz elég erőm ahhoz, hogy továbblépjek. Miatta meg kell tennem! - csak ez lebegett a szemem előtt. Autóval mentünk, szótlanul ültünk egymás mellett. Mindent elmondtam már tegnap este, és igyekeztem megnyugodni amennyire csak lehet ebben a szituációban, hogy át tudjak adni legalább egy kis erőt neki, aki mellettem ül és retteg. Nagyon átéreztem, amit akkor érzett. Túl sok volt ez neki is. Persze, egy ilyen dolog mindig túl sok, rengeteg kétség, kavargó gondolatok, ez az őrület határa!
Mikor odaértünk, elmagyaráztam neki, mi fog történni, hova kell mennünk. Úgy éreztem magam, mint egy idegenvezető, aki ismerteti a kórház nevezetteségeit és rávilágít az érdekességekre is. Próbáltam egyszerűen beszélni és nem mutogattam az ambulanciát és a kifejezetten HIV gyógyszereket kiadó kicsi, lerobbant patikát sem. Mondta, mindig rosszul van a vérvételnél, tehát ne lepődjek meg, ha elájul. Még egy indok, hogy én miért nem hagyhatom el magam. Bejelentettem, mondtam, hogy csak neki lesz és nem kell elmagyarázni a további menetet, sajnos tudom, csak hoztam egy embert. Nem akarok embereket odahordani, annyira abszurd az egész. Nem lett rosszul, még ücsörögtünk a váróban a sok ember között, megfogta a kezem és megszorította.
Éreztem, hogy minden erejét megosztja velem. Könnyes lett a szemem, majd hogy elkerüljem a “buzik kiborulnak“ című előadást a többiek előtt, javasoltam, következzen a második állomás! Én fogtam a vérét tartalmazó ampullát és vittük át a laborba. Először befizettük a vizsgálat díját a pénztárban. Mivel sűrgösséggel kellett, fel sem merült hogy az ingyenes, hosszabb időt igénybe vevő lehetőséget használjuk. Itt nevettünk először. Mintha húsz évet mentünk volna vissza az időben, idős hölgy ült az ablak mögött a napi bulvársajtóba mélyedve, melynek hasábjain épp valami szado-mazo volt a téma, képekkel illisztrálva. A kikötözött, bőrbe bújtatott testek és a hely keveréke abszurd képet mutatott. Ha lehet még ezt fokozni, Marika néni felett egy árlista lógott, mely a halotthűtés tarifáit tartalmazta. Ahogy közeledtünk a labor fele, egyre jobban kezdtem remegni és émelyegni. Újból a valóságba kerültem, a szado-halotthűtéses néni annyira extrém volt, hogy nem lehetett igazi. A séta A hely felé durván és nyersen az volt.
Az életem fordulópontjának helyszíne, ahonnan a tőle jobbra elhelyezkedő tizennégyes ambulanciára kerültem. Élénken éltek bennem a nem is olyan régi emlékek, olyan mint egy rossz álom, ami újból visszatért, és soha nem fogok tudni tőle szabadulni. Felmentünk a lépcsőn, itt már nem beszéltem, nem nevettem kínomban sem, csak ott akartam lenni a második emeleten minél hamarabb, hogy előbb kijuthassak onnan, a szűk folyosó fojtásából. Kristóf bement, kérték, hajtsa be az ajtót, majd néma csend következett. Az, akit a legjobban szeretek, ott van bent. OTT, bent! Pár perc múlva kijött és mondta, hogy az egy órás eredmény csak a hat héttel ezelőtti állapotot mutatja, ami számunkra nem jelent túl sok információt, hiszen a sors fintoraként pont egy hónappal ezelőtt ismerkedtünk meg. Ő sem, én sem tudhattuk, mikor átmentem aznap éjjel, hogy itt fogunk kikötni együtt. Csak egy hónap? Olyan mintha hosszú hónapok óta együtt lennénk, teljesen elvesztettem az időérzékem, olyan tömény volt minden. A rossz is, de a jó is. Délután háromra a két héttel ezelőtti állapotot is meg tudják mondani, ami persze még mindig nem biztos, tehát érdemes megismételni, de legalább majdnem`biztos. Kifele csendben mentünk egymás mellett az autóhoz. Késésben voltam megint a munkából, de nem érdekelt, forgott velem minden. Elszívtunk egy cigit és beszélgettünk. Őszintén válaszoltam a kérdeseire hogy kaphatja el, az elővaladék esélyéről és a viszonylag magas vírusszámomról. Persze, azokat amiket tudtam, mert sem az orvosok, sem az Internet nem adott egyértelmű választ. Azt hittem el, amit akartam, persze nagyjából tisztában voltam vele hogy az átadáshoz sok mindennek kell együttállnia, lásd az én feltételezett megfertőződésem esetét. Ebben a helyzetben nem volt mit szépíteni. Olyan voltam megint, mint egy robot. Végigcsinaltam, válaszoltam, közben pedig nem mertem gondolkozni sem. Rettegtem a saját gondolataimtól. Az autónál álltunk még mikor megkérdezte: “ha együtt maradunk “muszáj” nekem is pozitívnak lennem?” Arcon csapott a kérdés, természetesen rávágtam hogy nem, mert lehet vigyázni, de egyáltalán nem voltam biztos abban amit mondok.
Megbeszéltük a minta leadásánál, hogy én mehessek az eredményért. Felírták a nevem és mondtak, hogy háromtól négyig átvehetem. Én el tudtam jönni az irodából, Kristófnál ez teljesen esélytelen volt. Beszálltunk az autóba és elindultunk munkába mind a ketten. Tudtuk, életünk egyik leghosszabb hat órája fog következni, melynek eredményét én közlöm majd telefonon, miközben ő egy ügyféllel szemben ül majd, aki bement reklamálni, mert nem érti, hogyan lehet ilyen magas a számlája. Az autóban szorította a kezem és biztosított arról, hogy mellettem van és szeret, legyen bármi. Azt hiszem fel sem fogtam akkor, hogy ez mit jelent és valószínű ez a világ legszebb szerelmi vallomása. Ennyire kevés idő elteltével és a meleg világban pedig Guinness rekordnak számít.
Kiszálltam az Andrássy úton, hogy tömegközlekedéssel folytassam az utam a munkahelyem felé, ahol erőt kell vennem magamon, hogy megírjak egy anyagot a leadási határidő kapujában. Megtörve haladtam lefele a lépcsőn és nem mertem hátra se nézni a zebrához, ahol Kristóf ült az autójában. Csak mentem, mint egy robot és azt gondoltam, nem leszek képes végigcsinálni. Bementem az irodába, ültem kisírt szemekkel és minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy kicsikarjak magamból pár értelmes mondatot. Amint eszembe jutott Kristóf, azonnal sírni kezdtem. Delután felhívott, mondta, hogy szeret, de ha az eredmény pozitív, nem marad itt, külföldre megy és reméli, én is vele tartok. További ólomsúllyal haladó órák következtek, majd nem bírtam tovább és egy órával előbb elindultam a kórházba. Előtte még beugrottam Kristófhoz, mert nála maradt a papír, amivel kiadák az eredményt.
Félig sétával tettem meg az utat, azt gondoltam, ha megyek akkor előbb odaérek, még akkor is, ha hosszabb és lassabb az út, mintha a tömegközlekedést választottam volna. Három előtt értem oda a bejárathoz, mély levegőt vettem és elindultam a végtelen hosszú úton. Most sem voltak oda nem illő elemek, most sem legelt dinoszaurusz és most sem táncolt Mickey egér az udvaron. Minden valóságos volt! Rideg és igazi! Nem emlékszem, hogyan jutottam fel a második emeletre, akkor már nem voltam magamnál, csak csináltam olyan részegen, amilyen állapotot alkohollal nem lehet elérni soha. Mikor felértem a szobába, három nővér és egy férfi ült bent a szobában, kettő a szamitógépnél.
Köszöntem, mondtam miért jöttem, átadtam a papírt és vártam. Majdnem ugyanaz történt, mint mikor az én eredményemért mentem. Nem találták, és a két egészségügyi alkalmazott között elhangzott a "tudod, ő az...” mikor egymásra néztek. Ennek hallatán annyira megszédültem, hogy azóta sem értem, hogy nem ájultam el. Azt hiszem a “tudod, ő az” körülbelül olyan mintha reptéren kicsit hangosabban kimondanám, hogy “bomba”. Alig hallható hangon kérdeztem, ”baj van?“ Nem érkezett vagy nem hallottam választ erőtlenül feltett kérdésemre, ezért még kétszer megismételtem. “Negativ! Már mondtam, be van csukva a füle?“- érkezett a kedves, de határozott válasz Margó nénitől, aki aggodva nézett rám.
Falfehér voltam és úgy remegtem, hogy meg kellett kapaszkodjak. A fiatal nővér elkezdett gépelni a számitógépen, hogy kiállítsa a papírt. Még beszéltünk valamiről, amire nem emlékszem, de érkezett rá egy potya jótanács, miszerint vigyázzak és akkor nincs ok az aggodalomra. Nem volt kedvem aranyköpéseket hallgatni, de most örültem neki, mert jó hír birtokában voltam. Olyan volt, mintha visszapörgették volna az időt, ott álltam február másodikán és kaptam egy negatív eredményt. Ennek kellett volna történnie akkor. Nem ez történt, de akkor olyan volt, mintha mégis rólam lett volna szó. Ugyanannyira örültem neki és ugyanannyira meg is könnyebültem. Útravalónak kaptam meg egy okosságot a “kicsit bonyolultabb az ügy...“ mondatomra, mellyel az előző, óvatosságra felhívó tanácsra válaszoltam. “Az élet bonyolult!“- érkezett a válasz Margótól. Köszönöm, eddig nem tűnt fel, hiszen olyan egyszerű volt minden, most is; azért vagyok itt!
Kitántorogtam a laborból, éreztem, kezd visszatérni belém az erő. Felhívtam Kristófot és csak annyit mondtam: “minden rendben!“ (végre tényleg kiomdhattam.)
“Biztos?“ - “Igen!“ Hagytam, hogy feldolgozza a hírt, meg biztos épp munka közben érkezett a hívás az idegölő várakozás után. A jó hír is sokkoló egy ilyen folyamat eredményeképp, fel kell dologozni és meg kell élni.
Ezt követően felhívtam a baátaim, akik izgultak és várták az eredményt. Beszéltem mindenkivel, mint februárban. Nem csak egy negatív eredményt kaptam, hanem egy jó hír közlésének lehetőségét is, mellyel ők is részesülhettek egy olyan kellemes pillanatban, amit akkor kellett volna átélniük, amikor az én eredményemről értesültek. Tudom, nem árt megsimételni kicsit később, és persze, sok kockázat van még benne, de ez az eredmény egy kicsit azt igazolta, hogy nem követtünk el eddig hibát, vagy amit csináltunk, nem jár akkora kockázattal. Fáradtan hagytam el a kórházat, majd érkezett egy hívás Vikitől, húsz perc múlva a kedvenc helyünkön.
Visszamentem az időben, ott ültem vele szemben, ugyanolyan megviselten, de némileg megkönnyebbülve. Azt éreztem, megint kiszakadt belőlem egy darab.
Otthagytam a kórházban.
