Sokszor elfog a teljes bénultság. Azt érzem, hogy csak ülök, és nézek előre, testem csak vázként van jelen, és az életfunkcióim is csak' működnek, de nem érzem, hogy élnék.

Tudom, hogy nem egészséges ez az ellentmondásos állapot, hogy nem gondolok bele a helyezetembe, aztán egyszercsak előjön és lebenít a félelem. Aztán elhesegetem a gondolatot és visszatérek a hazugságba, amelyben élek.

Elhesegetem azt az érzést, hogy van bennem párszázezernyi vírus, amelyek minden másodpercben azon munkálkodnak, hogy a létfentartásomhoz szükséges immunrendszeremet megsemmisítsék. Elhesegetem azt, hogy egyszer gyógyszert kell szednem, rejtegetve azt és azon a pár tablettán múljon majd az életem, ami havi szinten egy nagyobb táskában fér csak el. Elhesegetem, hogy függök pár pirulától, és ha bármi történik hogy nem jutok hozzá, akkor meghalok. Igen, nem kéne erre gondolnom, de sokszor eszembe jut, hogy az egészségügy és a politika kezében vagyok. Ha nem támogatják, ha nem lehet kapni, ha hiány lesz belőle..ha.., ha..., ha...

A tudat, hogy függök valamitől, amit nem én szabályzok, amit tőlem kívűlálló dolgok irányítanak... Olyan tényezők, amelyekre se rálatásom, sem befolyásom nincsen. Tudom, ezek a dolgok nem valószínűek, és nem életszerűek, de bennem van ez is, mint olyan sok minden. Menekülök magam elől, a gondolataimtól, mindentől. Sokszor feladnám, és még az út egy százalékánál sem tartok. O.k., megtudtam, túl vagyok ezen a részen, de most jön a küzdelem. Sokszor úgy érzem bele fogok bolondulni ebbe az egészbe.
Fáradt vagyok. Lehet, a betegségtől, lehet attól az idegi nyomástól, ami február másodika óta rajtam van. Folyamatosan, minden nap és minden éjjel. Önhazugságokba kergetem magam, ami legalább abban segít, hogy folytassam. Folytassam azokért a percekért, amelyek a hazugságokból táplálkoznak. Amikor őszintén mosolygok vagy örülök valaminek. Ilyenkor kikerülök mindenből és egy pillanatra őszintének hatok.

A külvilágnak. Belül azonban, nagyon mélyen a mosoly mögött megbújik a keserűség is. A mosolygó szám keserű vonala, amit csak én látok.

Látszat!

Azt hiszem, sokszor csak ez érdekel. Mit látnak az emberek. Belőlem, a világbol, ami körülvesz. Hazugság az egész! És közben a látszat fenntartása olyan mélységekbe visz, hogy azzá válok, akit mutatok magamból. Félek, egyszer kitőr belőlem minden úgy, hogy azt én magam sem tudom majd kezelni. 

Azt mondta Viki, Zsolti elmélete szerint lehet, hogy ez a betegség óvta meg egy másiktol, ami sokkal rosszabb, nem lehet gyógyítani és értelmetlenül, kínok közt öl meg pár hónapon belül. Ez is egy elmélet, és nekem is kellett egy lassító tényező, mert nem lehet ennyire gyorsan, háromszáz százalékon élni. Ha betartanám, amit kell az lenne, bár még nem tartok ott. Hülye az ember, és nem ért a szép szóból, Majd, ha összesek az utcán, akkor lehet észbekapok. Zsolti elmélete lehet megnyugtató is, de nem hiszem, hogy az egyik betegség kizarná a másikat,

Le lenne osztva mindenkinek egy darab betegség, amiben meghal? Elképzelek egy ablakot, amely mögött egy őszhajú asszony ül és néz ki az előtte álló kígyózó sorra. Mikor a következő ember sorra kerül, ránéz és azt mondja: "Mellrák! - következőőőő! - Tüdőembolia!" - sóhajt egyet, ő is unja már az egészet, de 'valamiben meg kell halni'. Es mivel senki nem olyan hülye, hogy kétszer álljon sorba a Betegségek Hivatalában, ezért mindenki csak egyet kap.

Cserélni, visszavinni, egymás között mahinálni nem lehet! Tehát kizárt a "mid van? nekem melldaganat, de szívesen elcserélném a Te tüdőbajodra!"

Állítólag egyszer kitisztul minden, ha én is teszek érte. Próbálkozom a saját szintjén és tempójában, de egyelőre nem érzem azt, hogy léptem volna előre. Lassan és szomorúan haladok, de a keserű arcvonások felszínén mosoly ül, hogy legalább a környezetem ne lásson ebből semmit. Higgyék csak, hogy erős vagyok és bátor.