Ádám közölte az eredményeit.
Írt Facebook chat-en (!), hogy volt orvosnál, és megvannak a számok, amikre nem igazán emlékszik, csak valami olyasmire, hogy az immunrendszere kilencszáz, a sejtszáma meg tízezer és a fertőzés neki is egy éven belüli, tehát friss.
Nem értek semmit! Magas immunrendszer, alacsony vírusszám. Azt hittem eddig, hogy ezek úgy függnek össze, hogy, ha friss, akkor magas a vírusszám. Eddig azt gondoltam, hogy az én ötszáznegyvenes’ immunrendszerem tökéletesnek mondható, de Ádámnak majdnem duplája és azt mondta neki Szabó, hogy nem jó, ha ez a szám hatszáz alá csökken és nem jó, ha a vírusszám tízezernél több.
Rohadt számok! Össze vagyok zavarodva.
Nem beszéltünk sokat, ezt leírta, mert kiszedtem belőle, de közölte, hogy nem emlékszik pontosan, nem kérte el a papír másolatát, tehát nem biztos ebben sem. Aztán megszakadt a beszelgetés. Facebook chat! Ezzel az erővel én is írhattam volna neki egy emailt február tizennyolcadikán, hogy: "Szia Ádám, HÍV + vagyok, javasolt, hogy menj el te is szűrésre." Nem is értem, hogy hasonlíthatom a kettőt össze, teljesen megőrültem. Biztos csak a tehetetlen düh dolgozik bennem és az, hogy magamra lettem hagyva. Ugyanakkor meg megértem és elfogadom ezt az opciót is, csak nehéz feldolgozni. Rettenetesen nehéz és elvonja a figyelmem a lényegről, arrol, hogy magammal foglalkozzak, és odafigyeljek a betegségemre.
De kell egyáltalan koncentrálnom arra, hogy BETEG vagyok? Nem érzem magam annak, elég hamar leépítettem a betegségtudatom (persze, alap képzelt betegségeim mindig is voltak.), és lehet hogy jobb hogy szerelmi bánatnak tudom be, és nem foglalkozom az állapotommal.
Ez múlt héten történt, csütörtökön, azóta erőszakkal próbálom magam elszakítani tőle, nem gondolni rá és semmire. Csak élek bele a vakvilágba, rettenetesen elfáradtam, és nem tudok előre lépni. Csak dolgozom, edzek és alszom. Mindezt úgy, hogy minél hamarabb túllegyek rajta. Megváltás aludni, mert nem fáj annyira, ugyanakkor megváltás felébredni, amikor rémálmok gyötörnek. Ma is kétszer ébredtem fel kiabalva, egyszer egy fegyveres elől menekültem, aki le akart lőni, majd én is egy puskát vettem magamhoz és lesben álltam, várva a pillanatot, hogy mikor húzhatom meg a ravaszt. Mikor felébredtem, percekig nem aludtam vissza, nehogy véletlenül megint ugyanebben az álomban találjam magam. Második álmomban benne volt Ádám, mint majdnem minden éjszaka meg az, hogy volt egy kutyám, akit elfelejttem napokig megetetni, mert nem mentem valahonnan haza. Rettenetes volt az erre való eszméles. Félve aludtam vissza, de szerencsére nem emlékszem a további álmomra. Fáradtan és álmosan keltem, hogy elinduljon megint egy nap, amin túl kell lenni. Nem élvezni, csak túllenni’, várva, hogy hátha történik valami. Valami, ami új és jó. Tudom, hogy ez rajtam (is) múlik, de olyan, mintha lefagytam volna. Ott, a Laszló Kórház egyik irodájában február másodikán. Azóta is ott ülök és bámulom a papírt az asztal sarkán, a két szóval. Azóta is rázom a fejem, hogy felébredjek, azóta is várok valamit, ami azt bizonyítja, hogy ez az egész nem igaz. Mikor kiderül, hogy félreértés volt, annyira megkönnyebbülök, hogy azonnal elutazok valahova ünnepelni. Rengeteget iszom, és ismételgetem, hogy “Oh, Istenem, nem hiszem e!” Sajnos a mondat marad, csak a végén nincs fülig érő mosoly.
Az ötös buszon, munkába menet elsírtam magam. Omara Portuondot hallgattam, ami olyan energiamámort indított el bennem hogy könnyeket eredményezett. Majd azonnal keserűség fogott el. Mindez egy percig tartott, utána, mintha az egész meg sem történt volna. Valószínű senki nem látott semmit. Ha leszakadt volna az egyik karom, a maradékkal pedig ütni kezdtem volna az üveget, akkor sem nézett volna fel az utazóközönség.
Ijesztő ez a hangulatváltozás. Óráról- órára, percről-percre. Legalább vannak jó pillanatok is, de azok is olyan felszínesek, mint az egész életem. Csinálom is, meg nem is, akarom is meg nem is, jó is, de nem elég jó. Teljes kettősség, skizoid állapot.
