Reggel Ádám mellett ébredtem megint olyan boldogan és biztonságban, amilyet csak mellette érzek. Lehet, csak becsapom magam. Túl védtelen vagyok még, és olyan ember mellett vagyok legszívesebben, aki TUDJA. A barátaim megtették, amit kellett az első sokk után, most is ott vannak, de már én magam is unom, hogy állandóan erről beszélek, még ha máshonnan is indul, ez jön ki belőle. Nem panaszkodom ilyenkor, sokkal inkább átesek a másik oldalra, hogy mennyire kemény vagyok, mennyire felnőttem a feladathoz. Senki nem várja el tőlem, hogy ilyen legyek, mégis ez lesz belőle. Mint amikor bemegyek egy orvoshoz, és önkéntelenül, automatikusan kisebbítem azt, amiért odamentem. Ami előtte fájt, és elhatároztam, hogy részletesen beszámolok, az, abban a környezeten kisebbé válik. Szinte mintha bizonygatni akarnám, nem vagyok beteg. Ebben az esetben még jobban felerősödik ez az attitüde, már csak azért is, mert azt gonolom, ha kimondom, akkor úgy van, és ezzel magamat is nyugtatom. Főleg magamat.
Tudtam, hogy nagyon feszült a mai nap miatt, mert menni kell A vérvételre. Ez az, amikor először megállapítják a vírusszámot és hogy milyen állpotban van az immunrendszer. Igazából a következő eredmény a mérvadó, melyhez ugyanezt a vért használják, ezért nem is értem, hogy ez most pontosan mi, mert nekem a két eredmény eleggé más volt. Például a vírusszám harmadannyi a másodiknál, mint az elsőnél, bár az immunrendszer állapota az elsőnél is jónak számított. Ez azt jelenti, hogy az immurendszerem nem sérült. A protokoll szerint most figyelik negyedévente, mi történik, hogy ha kell, közbe tudjanak avatkozni. Mivel a gyógyszer okozhat mellékhatásokat - bár a mostaniak már nem olyan erősek, mint akár tíz évvel ezelőtt, így jobb kitolni ezt az időpontot. Az immunrendszer magától viszonylag lassan gyengül, bár ez egyénfüggő Gyorsan összeszedtük magunkat és elindultunk, hogy legalább fél tízre odaérjünk ha már nem sikerült időben felkelni. Pont egy hónap telt el mióta tudom. Ugyanaz az út amit az elmúlt időszakban “annyiszor” megtettem. Mintha ezerszer lettem volna ott eddig (és öt éve tudnám), pedig nem volt olyan sok alkalom, mégis olyan mély jelentőséggel bírtak, hogy sokszorosának érzem őket. Megint, mint idegenvezető vettem részt a történetben, mentem határozottan, elmondtam, mi fog történni, hova kell menni. Ádám közben feszülten ment mellettem, összeszorult gyomorral és azt mondogatta, hogy reméli, nem találkozik senkivel.
Azért akart korán jönni, hogy elkerüljön mindenkit. Szerintem nem függ össze a dolog, mert sajnos benne van a pakliban, hogy összefut másokkal. Miközben ezzel próbáltam erősíteni, én is ugyanezt éreztem. Volt hogy harminc percet álltam a rendelő mellett, a bokroknál, hogy nézzem, ki jön ki, és ha sokáig senki, akkor mertem bemenni. Tudom, akik ott vannak, ugyanabban a sztoriban vannak (többé- kevésbé), de azzal hogy valakivel összefutnék, tovább bonyolítaná a káoszt. Végig az úton, a bejárattól balra fordulva, hosszan, némán, feszülten. Mikor legutóbb itt voltunk még hó volt és nagyon hideg, amit még jobban felerősített a bizonytalanság, a tehetetlenség és a türelmetlenség.
“Most csak egy egyszerű rutin dologról van szó, leveszik a vért és tíz perc múlva már visszafele fogunk menni ezen az úton.” - ezzel nyugtattam Ádámot. Úgy hangzott, mintha azt mondtam volna, hogy csak bemegyünk a közértbe, veszünk sajtot, meg ha van friss paradicsom, akkor azt, és pár perc múlva már hazafele sétálunk azen az úton.
Én sem voltam nyugodt ebben a szituációban, de megint tartanom kellett magam, hogy ne bizonytalanítsa el az én rosszullétem, és a lehető legkönyebben tudja végigcsinálni. Bementünk, nem volt senki. Mondtam, hogy ha akarja, akkor bemegyek előre, és megnézem, vannak e, engem nem érdekel, hogy meglátnak, hiszen az elkövetkező remélem negyven évben is lesz rá számtalan alkalom. Bárcsak egyedül is ennyire vagány lennék, és nem kéne hozzá egy most még gyengébb fél. Végül ketten mentünk be, csengettünk, majd Klári nővér bekísérte Ádámot, hogy megszabadítsa hat ampulla vértol. Szabó doktor közben hangosan telefonált, én pedig “szokas szerint” utazási katalógust nézegettem. Nem tartott sokáig, pár perc és már kint is volt. Invitáltak engem is, de én mondtam, hogy ezúttal, mint kíserő vagyok jelen. Megkönnyebbülten kijött, megöleltem, majd gyorsan távoztunk. Nem volt megint informació átadás, Ádám elzárkózik tőle, nem akar tudni semmit.
Ami engem megnyugtat, -hogy egy hozzáértő ül velem szemben, akitől lehet kérdezni, - őt felzaklatja. Kifele még a táskájába csúsztatott két kiadványt, amit gondolom magányában majd atlapoz. Legalább kicsit közelebb kerül a valósághoz. Amíg vártam kint én is kezembe vettem egy kiadványt, ami arról szólt nagyon röviden, hogy hogyan kezeljük a betegséget. Olvasgattam és rájöttem, hogy mennyire idegen az egész, mennyire távoli és nem valóságos. Nem gondolkoztam ezen, nem léptem tovább, nem is tudom lehet e, vagy kell e vagy csak jön majd magától.
Olvastam az életmód tanácsokat, melyek nem egyeztek a Szabó által elmondottakkal, aki azt állítja, hogy jó dolog egeszségesen élni alapból is, de ennek túl sok hatása nincs az ember állapotára. Nyílván, hogy ha az ember roncsolja magát az alapjáraton sem túl szerencsés, de itt, ebben a helyzetben sem a legjobb út. Előbb utóbb gyógyszer lesz belőle, ami pedig kvázi mesterséges immunrendszert teremt. Ettől még oda kell figyelni. Mindenből mértékkel, asszem ez a betegség egyik fő semmitmondó kulcsa. Valószínű magáé az életé is ez. Sok elhatarozás volt bennem az életmódom megváltoztatásával kapcsolatban és kész is vagyok rá, de semmi olyan megerősítést nem kaptam ezzel kapcsolatban, ami azt igazolná, hogy ez változtatna bármin is. Pedig jó érzés lenne maga a tudat is, hogy tehetek annak érdekében valamit, hogy a folyamat lassuljon. Nins ilyen hogy egyek répát vagy céklát. Igyak teát vagy fussak minden nap 2 kilométert. Magamtól is rájöhetnék, és nyílván jobbat tenne, de semmi protokoll nincs erre. Edzek hetente háromszor- négyszer, ezzel is bizonyítva magamnak, hogy bírom. Elgondolkoztam, amikor a negyedik kiadványom sorait böngesztem, (melyet ezúttal nem vittem magammal, és nem dobtam ki), hogy most tulajdonképpen azt “várjuk”, hogy az immunrendszerem vészesen el kezdjen romlani és akkor beavatkozik az orvostudomány különféle gyógyszerekkel? Ezután megkezdődik a harc a szervezetemben, aminek eredményeképpen bár az immunrendszerem visszaállítható egy normális szintre, de megváltozik minden bennem, és elkezdődik a félelem a mellékhatásoktól és az azt kiváltó betegségektől?!
Kicsit sokkolt, bár mindezt tudtam, csak most megint szembeneztem vele. Vagyis belenéztem és visszatettem. Kicsit újra kinyitottam a szemem, de azonnal be is csuktam.
Nem tudom mi a megoldás, mi a középút, hogy mindent tudjak, de ne essek pánikba, helyére tegyem magamban, és ne legyen tehetetlen várakozás az egész, hogy mikor robban a szervezetemben a bomba, amiután már csak versenyfutás lesz az életem. Bennem, a sejtjeimben, a testemben. Ha ezt megtalálná, és válaszokat is kapnék, melyek nem ellentétesek és nem szélsőséges pánikot vagy az ellenkezőjét váltjak ki belőlem, akkor tudnék Ádámnak is segíteni, aki a leghatarozottabban zárkózik el a probléma elől. Valoszínű belül forrong és dúl benne valami, de nem adja ki magából, és ez nem jó.
Kicsit olyan, mint mikor valaki nem fogadja el a melegségét, és küzd ellene. A külvilággal és magával szemben is. Muszáj neki is legalább minimális szinten helyére tennie a dolgokat. Sétáltunk haza, ugyanazon az útvonalon, mint elsőre, amikor megtudtuk az eredményt. Most beszéltünk, örültünk, hogy már visszafele megyünk, és ahogy hagytuk el a kórház területét, egyre jobban ment ki a gyomrunkból a görcs, és szabadultunk fel, örülve a tavasznak és annak, hogy megint nem kell legalább egy hétig tudomást venni a történtekről.
Javier riadtan ébredt a délutáni alvásból, ami után majd fél perc is eltelt, mire megnyugodhatott, hogy ez nem a valóság, csupán valami lidérc, ami megzavarta békés álmát. Lassan feltápászkodott, többször megrázta fejét, hogy minden ezzel kapcsolatos érzés és gondolat távozzon belőle, visszatérjen a normális kerékvágásba. Benyomta a kávéfőző gombját és várt. Kinyitotta az ablakot s mélyet szippantott a tavaszi levegőből. Szerette volna minél hamarabb tiszta fejjel folytatni a napot.
