Bejöttem az eredményemét „átbeszélni” Szabóval. Egy héttel korábban telefonon értesültem, hogy majdhogynem pontosan annyi a T4 darabszáma, és a százalék is, mint múltkor, a vírus pedig majdnem fele. Ezek szerint az, hogy szisztematikusan pusztítottam magam, nem sokat számított. Szabó azt mondta, fél egy és három között mehetek hozzá. Edzés után, fél kettőre értem oda, arra, hogy pont suhan el, és menni készül. Szerencsére még elkaptam, és kényszerítettem, hogy maradjon, hamar átvágott időponttal kapcsolatban. Alapból is mindig rohan, most meg aztán pláne előkerült a futószalag, raültetett, és már a rendszer részeként haladtam előre. Valami miatt mostanában nem megsemmisülve, hanem úgy ülök nála, mintha beugrottam volna egy baráti csevejre, mosolygok, zavaromban viccelődök, sőt, talán még incselkedek is.

Persze, mindezt zavaromban, úgy hogy tudom hogy alapvetően „minden rendben van”. Az idő is sokat segített, hiszen eltelt két év, szinte napra pontosan, így volt időm kicsit megszokni a helyzetet. Elfogadni nem sikerült, de hozzászokni igen. Láttam, hogy nagyon kell sietni, de azért mélyen a szemébe néztem, közben elkezdtem letekerni magamról a három méteres sálam.

„Azért ezt leveszem...”

Saját vonaglásom ébresztett fel, hogy nem egy első randin vagyok, és nincs szükség drámai pillanatokra, éppen elég ami van. Talán azt gondoltam, ezzel kompenzálom, hogy nem értek semmit abból ami körülöttem zajlik, és ahelyett hogy remegve ülnék, indokolatlan önbizalmat próbálok eröltetni magamra, ami oda nem illő, egyoldalú flörtben ölt testet.

Ránézett a papírra, aztán szokás szerint azt mondta: „semmi!” Feltett kérdéseket, amiket azonnal meg is válaszolt: „jól van! Semmi panasz! Nem szed meg gyógyszert!?”

„Semmi!” – mintha beugrottam volna azzal hogy beteg vagyok, de ő győzködne arról hogy nincs semmi bajom. Esélyem sem volt megszólalni, ezért megvártam, hogy befejezze szokásos  monológját, majd elkezdtem én is. Persze közben ő is motyogott valamit, ezért nehezen ment bevinni egy- két kérdest, mint jobbegyenest, s ha valamelyik be is talált, azt úgy csapta le, hogy lehetőséget sem adott arra, hogy továbbgombolyítsam a fonalat.

Kérdeztem a hepatitisről, mondta, hogy felírhatja, de úgyis biztonságosan szexelek. Itt megállt egy pillanatra, rámnézett és várta a megerősítést. „Persze, de azért a szexnek is vannak olyan fajtái..., ami...  „ (Miért kényszerít mindig arra, hogy kimondjam a szopás szót?)

Miközben körmölte a receptet, probáltam további ütéseket bevinni. Magyaráztam, hogy "milyen furák az eredmények, mert sose voltam még ennyire készen, mint az elmúlt három hónapban, de már jobban vagyok, sok vitamint eszem, és, és... Jah, és..., és képzelje, hogy.." Tudtam, hogy nem érdekli a lelki világom, de úgy gondoltam, ha öt perce van rám, akkor leszívom az agyát.

"Jah, szifilisz negatív”- vetette oda. «Jah, bementem délelőtt a kedvenc lemezezőmbe, és mit látok? Hát nem azt a lemezt, amit tizenőt éve keresek? Hát, képzeld el! »

„Seeeemmmi”- vonogatta tovább vállat.

„Maga friss fertőzött, nem?”

„Igen, 2009. március és 2010 január között kaptam el”. Ezt mindig elmondom, mert ezek szerint semmi nincs erről a kartonomban.

„Elkapta tízben és tizenötig semmi, semmi!”

"SEMMI!"

Szinte már én érzetem magam kellemetlenül, hogy forszírozom a betegségem, hátha megtudok valamit ezzel kapcsolatban. Persze, jobb mintha folyamatosan táplálná bennem a betegségtudatot, de mindenesetre fura, hogy a kinti világ hatalmas betűvel írt HIV POZITÍV bélyege a rendelőben egy hatalmas SEMMIRE redukálódott.

Először közös életünk során megnézte, van e kiütésem, de olyan gyors volt, hogy csak kicsit tudtam felhúzni a pulóverem, pedig most nem rossz a testem, szívesen megmutattam volna.

„Nyirokcsomó?”

„Van, mutatom!” «Van esetleg ebből a fazonból piros is? Van, mutatom!»

Mutattam is a nyakamon, majd mondtam, hogy az ágyékomnál is van, de az nem érdekelte sajnos.

Kértem, írjon beutalót tüdőszűrésre, mert rég nem voltam, és elmennék. Úgy rendelgettem, mint egy cukrászdában, egy hepa oltás kevés tejszínhabbal, egy mellkas röntgen tejjel, leheletnyi fahájjal, jah és egy kis lelkisegély- itt fogyasztom, köszönöm!  Aki ezeket nem harcolja ki magának, akkor semmi nincs. Nem javasolnak semmit, nem hívják fel a figyelmet arra hogy az alap betegség mellett különösen fokozattabban kellene figyelni a többi részre is, figyelmet kell fordítani a megelőzésre, a kivizsgálásora. Zavaromban még mindig nyomtam a one man show-mat, hogy most van időm orvosokhoz járni, tehat most szívesen alávetném magam a szükséges viszgálatoknak.

„Na, majd ha gyógyszert szed, akkor.. „ - morogta maga elé. Egy idő után elege lett, hogy gyakorlatilag partizok a rendelőjében. A mondatot nem fejezte be, de gondolom arra akart utalni, hogy akkor majd jobban odafigyelnek rám. Pont akkor nem kell szerintem, mert szinten tartanak a szerek, de szabadulni akart már tőlem.

Olyan ritkán van lehetőségem ovossal beszélni, amikor nem a saját fél igazságaimat majmolnom, hogy szerettem volna kihasználni azt a nettó hat percet amit egy évben két – három alkalommal rám szán. Ugyanakkor jobban éreztem magam attól hogy nem egy nehéz asztal felett beszélgetünk az állapotomról, latin nevekkel tűzdelt, félelmetes orvos – beteg nexusban.

„Hagyjon békén, én csak betegekkel foglalkozom, és maga egeszséges”

Persze kedvesen nevetett közben, majd intett;

„Negyed év!”

Beutalommal a kezemben, a mellkas röntgent persze nem találtam, hiába magyarázta el Szabó, hogy a négy emeletes epület aljában van. Nem találtam, mert közben biztos flörtölni próbáltam, és nem azt figyeltem, hogy merre kell mennem. Kimentem a bejárathoz, és eligazítást kértem a portástól. 

„A négyemeletes épület!”

„Jó, de hol?”

„Anégyemeletesépület”

„De milyen szinű?” (Színt mondjál, öcsém, ne számot!)

„Egy négyemeletes van csak.” 

Jólvanna!

Persze, meglett, csak én beleszámoltam a földszintet is.

Az omladozó épületben két fiatal ápolónő szerűség ült a pultnál. Először életemben mentem vizsgálatra, mint HIV pozitív személy, ugyanis rajta volt a beutalón. Próbáltam magabiztosnak mutatkozni, de nem mertem a lányok szemébe nézni, akik körülbelül egyidősek lehettek velem. Próbáltam lazának tűnni, hogy gyengítsem azt a sztereotípiát, hogy csak lerobbant «ecesformák» lehetnek pozitívak. Fiatal vagyok, jóképű, vidám. Semmi bajom! SEMMI!

Nyílván őket nem kell meggyőznöm, meg a László Kórházban nem én lehetek az egyetlen pozitív aki megfordul náluk, de mégis. Hamar megvolt a vizsgálat, és már mentem is kifele. Másnap eredmény, úgyis jönnöm kell a hepa oltás miatt Mária nővérhez.