Körülbelül egy hónapja találkozgatok Kristóffal, de ez a szó azért nem jó erre mert több ez annál. Sokkal több. Olyan sorsszerű az egész még akkor is ha az ember hajlamos ezt érezni amikor valaki megérinti. Annak ellenére, hogy sok akadály volt benne, az előző kapcsolatának lezárásával, olyan egyértelmű és természetes minden. Persze, az én ügyemet nem teregettem ki előtte, és minden nappal egyre jobban szorít az érzés, hogy hamarosan kénytelen leszek.
Nem akarom bántani, de érthető hogy rettenetesen nehéz ez nekem. Mindig bennem van hogy elé állok és elmondom, de amikor meglátom, annyira boldog leszek hogy nem akarom “elrontani” a pillanatot. Tudom, gyáva vagyok és inkorrekt, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem tudom mit mondana, nem tudom, elveszíteném-e. Lelkiismeretfurdalásom van, mert olyan mintha azt várnám, hogy még jobban belém szeressen, ahonnan már nincs visszaút. Semmi taktika nincs benne, csak nem megy és kész. Még nem. Ha Vele vagyok olyan mintha egészen más ember lennék, különleges és nem attól hogy van egy sokszor misztifikált betegségem, hanem attól hogy hozzá tartozom. Nagyon boldog vagyok, csak amikor megállok egy pillanatra, tudatosul hogy nem felhőtlen minden. Vajon mennyi benne a hazugság? Az érzéseim nem azok, az övék sem szerintem, de vajon én ebben az esetben hogy reagálnék? Elég tájékozott lennék-e ahhoz hogy felfogjam, mi is ez, és tudjam kezelni? Abból kiindulva, hogy előtte mennyit tudtam a betegségről és mennyire elzárkóztam a témától is, mondván, ez engem nem érint, nem tudom a választ. Innen azt mondom, hogy természetesen nem befolyásolna semmit az információ, de azt hiszem az én oldalamról ezt most elég nehéz egyértelműen kijelenteni.
Nem tudom, mit gondoltam, meddig húzhatom, de sorsszerűen jött egy pont, amikor nem lehetett tovább. Fura, mert körülbelül addigra, két hónap után jutottam el a megőrülök a lelkiismeretfurdalástól szintre, amikor bekövetkezett az ami után nem volt kérdés, hogy cselekednem kell. Az előző esti vita miatt sem éreztem magam túl jól, volt bennem egy belső feszültség, ami mintha ki akart volna robbanni, nyugtalan voltam és elveszett. Igazábol nem is vitatkoztunk, csak előjött megint a téma, hogy miért lököm el magamtól bizonyos szituáciökban szex kozben, miert nem engedem, hogy örömet okozzon nekem. Eddig kikerültem ezt a témát, és egy „csak”-kal rendeztem le, de tudtam, most nem fogom tudni, magyarázatot vár jogosan, különösen akkor, ha ez a téma láthatóan hatalmas feszültséget okoz bennem, amit nem tudok letagadni. Néhany sms utan előjött a tegnap újra, kérdezni akar majd valamit tőlem, vagyis lesz több kérdése.
Bent voltam a munkahelyemen és kaptam egy újabb sms-t. Kristóf volt, de most nem a szokásos hiányzol, mi újság, várom hogy lássalak volt, hanem egy komolyabb hangvételű, hosszabb üzenet. Mivel ezt előkészítette az előző este, nem lepődtem meg, hogy nem szerelmi vallomást kapok. Arra kérdezett rá, hogy miért vagyok vele szemben kissé elutasító és hideg. Miért nem engedem hogy ő elégítsen ki engem, miért érez bennem szex közben feszültséget? Az ő hibája vagy nehezen oldódom? Mit csinált rosszul? Miben segíthetne hogy nekem is jobb legyen? Mikor szexelhetünk gumi nékül? Mikor olvastam, teljesen levert a víz, megfordult velem a világ, felpattantam a székből, már amennyire remegő lábaim engedték és szinte részegen kirohantam a közeli parkba. Levegőre volt szükségem, úgy éreztem, megfulladok. Azonnal hívtam Vikit, azonnal beszélnem kellett valakivel. Elmondtam neki, hogy baj van, fel kell ébrednem az álomból és szembe kell néznem a valósággal.
Eljött az idő, ebben ő is egyetértett, nem húzhatom tovább, ha most kitalálok valami hülye magyarázatot akkor már tényleg keményen hazudni kezdek, ami nem méltó ehhez. Igen, eljött az idő! Tudtam, hogy egyszer megtörténik, de miért most? Tudom, sosincs megfelelő időpont, de akkor a napsütésben egy templom melletti padon azt éreztem vége mindennek. Eltűnik majd mindaz, ami miatt boldog voltam és jön az éresseg, a fájdalmas űr és jobban elveszek, mint eddig valaha. Remegtem a félelemtől, hol fájdalmas zokogás tört fel belőlem, néha pedig csak néztem magam elé és a szemem annyi könnyel telt meg hirtelen, hogy az orromig sem láttam. Kisírt szemmel mentem vissza az irodába, ahol minden energiámat össze kellett szednem, hogy a határidős munkát egyáltalán megnyissam, nemhogy írjak bele bármit is.
Ha ennek most emiatt vége van, akkor illúzió volt az egész, és egy jel számomra, ha folytatódik akkor százszor erősebb lesz mint eddig. Dupla vagy semmi, legalábbis statisztikailag. Lelkileg pedig maga az újabb összeomlás. Éppen csak levegőt vettem a kezdeti sokk után, itt van a következő. Vajon jobban tettem volna, ha azonnal elmondom? Nem tudom, de azt hiszem arra képtelen lettem volna. Nem tehetem hozzá minden ismerkedéshez, hogy ja, amúgy HIV pozitív vagyok. Tudom, sokan megteszik és becsülöm is őket ezért, de én képtelen lennék.
Miután kicsit lenyugodtam és nem a szívrohamommal küzdöttem, válaszoltam neki. Rettenetesen éreztem magam, nem tudtam rendesen reagálni Kristófnak a kérdéseire, csak azt, hogy beszélhetünk-e este? „Persze, szeretnék Veled aludni!” Újra könnyes lett a szemem. Én is nagyon szeretnék, de mi van, ha azok után, amit elmondok Ő már nem szeretne? Mi van, ha elromlik minden és mi van, ha ó is beteg lett?
Miattam!
Nem élem túl. Túl sok ez nekem egyszerre ilyen rövid idő alatt! Szerencsére korán végeztem, Kristóf későn, ezért maradt még időm átgondolni mindent. Hívtam Lacit, hogy mindenképp találkozzunk előtte, hiszen ő a legbölcsebb ebben a témában, mindent végigcsinált már. Elkerülhetetlen a beszélgetés, ő is ezt mondta, nem tudok kitérni előle. Nem is akartam, csak rettegtem. Lacival egy belvárosi sörözőben találkoztunk késő délután, beszélgettünk, mit és hogyan csináljak, amire persze nem lehet tanácsot és tippet adni, de legalább megosztotta velem, hogy mikor ő ült Kristóf oldalán, mit érzett és hogyan viselte, milyen gondolatai voltak közben és utána. Ezek hasznos dolgok még akkor is, ha persze, hogy nem lehet előre forgatókönyvet írni és nem is kell, hiszen minden rezdülés befolyasolhatja a történteket. Írtam Kristófnak egy levelet. Nem kellett sokat gondolkoznom, hiszen szinte kezdetektől fogva bennem volt, csak le kellett írni. Egy oldal az egész és nem a beszélgetést helyettesíti, csak egy adalék arról, amit valoszínű már nem fogok tudni elmondani szóban.
Megmutattam Lacinak, olvasta és közben figyeltem az arcát. Hol mosolygott, hol megtelt a szeme könnyel, amitől én is sírni kezdtem, Párás szemmel mosolyogva olvasta tovább. Volt az arcán valami megfoghatatlan fájdalommal kevert boldogság. Pontosan ugyanaz, amit én éreztem akkor. Szomorú voltam, mégis annyira szerettem volna megkönnyebülni, fájt, ugyanakkor felemelő érzés volt, hogy van valaki, akinek ilyet írhatok, mert így érzek iránta, függetlenül attól, hogyan alakul az este további része.
Könnyes szemmel visszaadta a levelet és csak annyit mondott, hogy „ez gyönyörű”. Lesütött szemmel, esetlenül begyűrtem a farzsebembe és nem mertem ránézni. Féltem, hogy őszinte érzelmétől bennem is elszakad valami, amit nem tudok megállítani. Nem vagyok benne biztos hogy ez a jelző a legjobb arra amire épp készülök, de nyílván a szerelmünkre értette ami ma este vagy szétszakad vagy megerősödik lehet hogy örökre. Azt láttam az arcán hogy benne semmi kétség nincs azzal kapcsolatban, hogy a második opció fog történni pár óra múlva Kristóf lakásán. Bennem annál több. Egyszerűen nem voltam magamnál. Hasonló volt mint Ádámnál, csak itt más volt a tét. Az azért volt rosszabb, mert nagy esély volt hogy ő is érintett, most pedig a szerelmem forog kockán, a kapcsolatunk, az ő egészsége, és minden, ami eddig csak elmélet volt, valóssággá válik: eléggé vigyáztunk? Nem volt semmi olyan, amivel viszonylag friss fertőzöttként árthattam neki?
Újra beszélgetés, újra kórház, közös vérvétel, újra olyan gyomorideg és megsemmisülés hogy félek belerokkanok. Muszáj megtennem érte és magunkért.
