Ádám elmegy.

Elutazik hétvégen, és animátorként fog dolgozni Görögországban. Az előbb írt, hogy csak szeretne elbúcsúzni. Nem tudom, mit érzek. Kimentem elszívni egy cigit, álltam a szélben, és kerestem magamban az érzéseket. Remeg a gyomrom, nem tudom mit mondjak. Neki sem tudtam, csak azt, hogy legyen boldog, mert ez a legfontosabb. Talán, mikor együtt voltunk, azért nem ment a dolog kettőnk között, mert mindig mehetnékje volt. Kipróbálni, magát, bizonyítani és talán kicsit menekülni is. Most még értem is, akkor nem, de most nagyon. Én is mennék, hátrahagyva mindent, új életet kezdeni. Remélem Neki sikerül.

Ijesztő, hogy az élet mindig megoldja a nehéz helyzeteket, anélkül, hogy különösebben befolyásolnánk bármit is. Talán így könyebb lesz nekem is és neki is. Ugyanakkor fura. Tudom, hogy régen elvesztettem Őt, de most ez egy erős jel arra, hogy végleg. Nem lesz bennem, mikor megyek a környéken, ahol lakik, hogy hátha összefutunk és történik valami. Nem lesz bennem gyomorgörcs, mikor lemegyek bulizni, hogy hátha ott lesz. Valami véget ért, bár tudom, hogy nem most történt meg, csak került egy halvány pont a végére. Tényleg kívánom, hogy boldog legyen és sikerüljön megvalósítani magát, ha itt és velem nem tudta.

Miatta és a 'közös ügyünk' miatt olyan mélyen belémégett minden, ami vele kapcsolatos, hogy mindegy, hogy hol van, hány kilométer választ el töle, akkor is úgy fogok rágondoloni, mint akit nagyon szerettem és most is nagyon féltek. Belegondoltam, hogy lehet sose látom többet és a mondat végére végérvényesen pont kerül. Minden és mindenki változik körülöttem, csak én maradok itt és leszek ugyanolyan. Legalábbis látszólag.

Déjà vu ézes, azt érzem, mikor legutóbb elment, és én ott álltam a repülőtéren és beleszakadt a szívem. Azóta is ott állok, és nézek utána könnyes szemmel és nem értem, miért történik ez. Nem tudom miért ragaszkodom ennyire emberekhez és dolgokhoz. Egyre jobban, ahogy tellik az idő. Utálom, hogy ennyire érzékeny vagyok, és minden ennyire megérint. A nehezén túl vagyok és így is felszakad minidg egy seb, újra és újra, mint a kezemen levö három vágás, ami valószínű a betegség miatt nem gyógyul be két hónapja.

Lehet, hogy így, hogy nem látom, könnyebb lesz és talán beforr minden, és helyére kerülnek a dolgok. Nem tudom, hogy sírjak vagy megkönnyebbülten sóhajtsak egyet. Azt hiszem mindkettő benne van és miközben visszatartom a sírást egy sóhajtás is hallatszik. Talán irigykedem is kicsit, hogy neki vannak céljai és ezeket meg is próbálja valósítani, én meg a határon lévő vizsgálati értékeimmel élek bele a nagyvilágba és azt sem tudom megmondani, hogy két nap múlva mit szeretnék csinálni.

Kicsit elvesztem, Egy erdőben találtam magam hirtelen, ahol egyedül vagyok. Körbenéztem, majd azonnal vissza is menekültem a fa möge. Talán újra kijövök egyszer, és szembenézek magammal és az erdővel.

Javier felébredt. Megint rémalma volt. Megkönnyebbülés ezután felébredni, mint ahogy az alvás is az. A félálomban töltött ébrenlét a legijesztőbb, és a megszokottság.

Javier régóta nem festett, elő sem vette a vaásznat, csak gondolatban próbált valamit alkotni, de az is nehezére esett. Elhatározta hogy lefesti a szemben lévő templomot végre, de nem tudja, képes lesz -e rá, át tudja e adni magát az alkotásnak, ami élettel tölti majd meg újra.