Szédülök.

Olyan érzés, mintha egy pillanatra megállt volna a hullámvasút, és attól szédülök, hogy nem mozog már. Láttam egy bejegyzést az üzenőfalon Ádámtól, hogy "túl sok infoja van és várjon vagy ne?", mellette egy ember, aki egy halálfejet tart a kezében.

Írtam neki, hogy ha rám vonatkozik, akkor ne várjon, mondja, amit tud. Írta, hogy nem nekem szól, semmi "olyasmi", egészen más a téma.

"jah, akkor bocsánat, felreértettem valamit" - de hogy is gondolhattam volna, hogy ő is ezen kattog nullahuszonnégyben, mint én.

Hogyan feltételezhettem azt, hogy ezzel foglalkozik, hogy 'tartozik' nekem egy beszélgetéssel, egy információval, amit együtt kezdtünk el, amikor fogtam a kezét, és várnék egy .. nem is tudom mit. Azt sem tudom, hogy igazam van e. Lehet, hogy csak kialakítottam magamnak egy világot a gondolataimmal, és lehet, hogy ez nem is létezik. Aztán leírta, hogy egy külföldi munkáról van szó, arról, hogy elmenne Spanyolországba dolgozni.

Leizzadtam, a törtenelem ismétli önmagát. Megint elmegy, megint elvesztem, úgy hogy régen nem az enyém már. Nem lesz a közelemben, ami lehet megszabadít az állandó gyomorgörcstől, de olyan távol viszi őt tőlem, hogy onnan már nincs visszaút.

A végleges dologra rányom egy hatalmas pecsétet, visszacsinálhatatlanná téve a tényeket. Belerokkanok ebbe az egészbe. Felemészt és lassan öl meg. Ha nem a betegsegem, akkor ez.

Ugyanakkor meg értem, menekül. Megint. Én is ezt tenném, távol mindentől, a probléma forrásától, messze onnan, ahonnan a kínok fakadnak.

Itt maradok egyedül. Eddig is egyedül voltam, de most annyira üres lesz minden, hogy előre fáj. Ülök az irodában, és le vagyok taglózva. Ez a hír, ami még nem is biztos, felerősített bennem minden érzest, ami gyötört az elmúlt hetekben.

Tulajdonképpen mi a bajom? Ádám? A betegség? A visszafordíthatatlanság mindkét témában? Vagy egész egyszerűen lelkiismeretfurdalásom van vele kapcsolatban, és csak kompenzálni szeretnék, hogy “helyrehozzam”, amit elrontottam. Hova vezet ez az állandó önmarcangolás? Magammal sem tudok szembenézni, azzal pedig hogy tisztába tegyem a dolgokat, pláne. Ahhoz volt bátorságom, hogy segítsek neki az elején, hogy elmondjam neki, hogy mellette legyek, de ahhoz nincs, hogy leüljek vele? Talán szégyellem magam, hogy ilyen helyzetbe hoztam. Volt egy rövid időszak, amikor nem feltétlenül magam hibáztattam, most pedig megint ugyanabba estem. Könnyebb magamra fogni, mint kérdezni? Az egyszerűbb utat választottam? Mit várok tulajdonképpen magamtól és tőle, ha még arra sem vagyok képes hogy a szemébe nézzek, és elmondjam mit gondolok, nem csak rólunk, hanem az esetről. Nem gondolhatom komolyan, hogy elég mellette lenni, elterelni a figyelmét, és a homokba dugni a fejem. Nem feltétlen miatta, magam miatt sem tudom ezt megtenni. Félek. Megtudtam az alap dolgokat, de ez elég volt, nem akarok mélyebbre ásni. Inkább úgy teszek mintha nem lenne.

Segítségre van szükségem. Azonnal!