Beköltöztünk.

Nem mondom, hogy egyszerű volt, de túl vagyunk rajta.

Úgy is, hogy nem sok mindent kellett csinálni a lakáson, rengeteg idő és energia elment a sok aprósággal, mert szerettünk volna tökéletes családi fészket alkotni.

Szinte azonnal megszoktuk, és óráról-órára halványodott a régi lakás iránt érzett nosztalgia. Jobba költözni persze egyszerűbb, a jót nem nehéz megszokni. Sokat szenvedtem attól, hogy bár imádtam, és tökéletesnek tekintettem, kicsi volt, nem volt kettőnknek élettere, de még egy embernek sem, mert annyi dolgot felhalmoztam az évek alatt, hogy alig kaptam levegőt tőlük.

Bence már két napja pakolt meg festett, ameddig én Bundival még a régi, teljesen üres lakásban voltam, ahol csak egy felfújható ágyat, egy kis kanapét hagytunk és a macska bútorait, hogy ne kattanjon meg teljesen. Meglepően jól viselte, szereti a kupit, folyamatosan rohangált a kongó térben, és élvezte, hogy visszhangzik a nyávogása az ürességben.

El kellett búcsúznom a lakástól, még akkor is, ha bele se mertem gondolni. Kellett ott pár nap, hogy elengedjem, ami könnyebben ment, mint gondoltam, valószínű azért, mert lelkileg már fél éve felkészültem rá, a szívem mélyén még régebben.A terasz fog a legjobban hiányozni, a sok fa, a madárcsicsergés, de kárpótol a nagyobb tér, és annak a lehetősége, hogy az újban is megalkothatjuk a kinti életterünket. Sok munka lesz, de tavaszig még nem akarok gondolni se rá.

Volt még két hét ameddig nem adtuk vissza az előző lakás kulcsait, az apróságokat pakoltam még ki, takarítottam, engedtem el a régi életemet, de egyre idegenebbnek éreztem magam benne, és alig vártam, hogy kész legyen az új. Az aggodalmam, hogy Bundi depressziós lesz, nehezen szokja meg az új helyet, alaptalannak bizonyult, mert bár kicsit félt, nagyon hamar megszokta a nagyobb teret, hogy át tud futni a lakáson, úgy, hogy a levegőben van a két hátsó lába. Hogy új hangok vannak, de a régi bútorok, ugyanazokkal a szagokkal, hogy el tud vonulni. Teljesen megváltozott. Kinyílt, mint ahogy mi is.

Amikor már azt hittük, minden kész van, találtunk valamit, amivel még volt munka. Festés, szigetelés, új bútorok, körülbelül száz kép mértani pontosságú felszegelése a falra, apróságok, amik teljes energiát kívántak.

Bár a műszaki dolgokat Bence csinálta, ő is festett, de legalább annyira elfáradtam, mintha én csináltam volna. Nagyon nehezen viselem a káoszt, a rendetlenséget, hogy nem látom valaminek a végét, még nézni se bírom, ellenben Bence lassan, de alaposan dolgozik, munkafolyamatonként, így őt és a macskát nem zavarta a végeláthatatlanság érzése. Én megőrültem tőle, de tudtam, muszáj erőt vennem magamon, mert a közös otthonunkat csináljuk.

Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nem egy hát alatt találjuk meg a megfelelő lakást, és ezt a rengeteg munkát még megelőzi egy másfél hónapos keresgélés és a vele járó stressz. Nagyon szerencsések vagyunk, a sors keze lehet benne, hogy nem engedte, hogy tönkre menjünk benne.

Ahogy a végéhez közeledtünk, egyre jobban azt éreztük, a tökéletes lakást találtuk meg, ahogy a magunk képére formáltuk lett egyre fényesebb, színesebb, teljesen a mienk.Ehhez kellett a tulajdonosok rugalmassága, akik mindenben támogattak minket, nem kellett magyarázkodni, könyörögni, lejjebb adni az igényeinket. Eddig is szerencsés voltam a másik tulajdonossal, a mostaniakkal is, és ez nagyon sokat számít.

Rengeteg sztorit ismerek, hogyan keserítette meg a tulaj a bérlők életét, és ez a faktor is növelte a stresszt bennem a lakáskeresésnél.

Nagyon boldog vagyok, hogy így alakult, most kicsit pihennünk kell, mert minden energiánk erre ment el, de úgy gondolom, megérte, mert mikor hazajövök, belépek a közös lakásunkba, azt érzem, hazaértem, és ennél fontosabb nincs is.