Mindig szerettem volna nagy családot, de persze, az ember nem maga választ.

Imádom azokat a filmeket nézni, amikor egy hatalmas házban mindenki rohangál, hangosak, és tele van a levegő élettel. Egészen a kisgyerektől az idősekig.

A nagymamámmal nagyon szoros volt a kapcsolatom, de az ő (volt) férjét csak egy évben talán kétszer, háromszor láttam, aztán még ritkábban. Anyukám oldala teljesen üres, nagyon korán meghalt anyuka, és egy apa aki felszívódott.  Nem is erőltették a szüleim sem nagyon, hogy tartsák a kapcsolatot akár a távolabbi rokonokkal is. Mikor gyerek voltam, még jobban, aztán ezek elmaradtak, a kis család bezárult.

Azon gondolkoztam, hogy elég meghatározó lehetett az életemben, hogy anyukám elég későn szült. Akkori időkben főleg annak számított, manapság pont jó.  Harminchárom volt mikor engem, huszonnyolc, mikor a tesómat. Amikor én tizennyolc voltam, és lázadtam (mondjuk én mindig), akkor Anya ötvenegy volt, a változó kor elején, talán messzebb attól a gondolatvilágtól, amit akkor kamaszként én képviseltem. Tesómnál negyvenhat, az határeset, de eggyel talán „jobb.“ Belegondolva azért ha mondjuk húszas éveiben szül, akkor szinte annyi idős tizennyolc éves koromban, mint én most. Biztos hogy közelebb lettünk volna egymáshoz, de tudom, ennek már semmi jelentősége, csak túl sokat gondolkozom.

Amikor Anya meghalt, elkezdtem nagyon ragaszkodni azokhoz, akik maradtak, olyanokkal is többet beszélek, akikkel előtte sose.

Mekkora igazságtalanság, hogy amire agyban ott tartunk, hogy fontos lett a család, ragaszkodni kezdünk dolgokhoz, addigra sokan meghalnak. Késői gyerekként meg még többen.

Azt olvastam valahol, hogy onnantól lesz felnőtt valaki, amikor már nem élnek azok, akik őt gyerekként látták. Nagyon igaz, és ijesztő, hogy lesz olyan, mikor nem tudok valamit megkérdezni. Már most az van, hogy apám sok mindenre nem emlékszik, hiába kérdezem. Anyukám mindenre emlékezett, sokszor felhívtam, hogy mondja meg, hol vettük általános nyolcadikban azt a barna pulóvert, még azt is tudja, mennyibe került. Nekem is nagyon jó a memóriám, de sok mindenre nem emlékezhetek, mert gyerek voltam. Nincs már kitől megkérdeznem, maradnak azok az emlékek, amik vannak.

Soha nem gondolkoztam azon hogy a részemről kihal a család, mert nincs gyerekem, de mostanában ez is eszembe jutott. Nem mintha csak azért, hogy továbbvigye valaki a nevem, nemzenék utódot, de azt sajnálom, hogy amit én tanultam, és hozzáéltem, azt nem tudom átadni senkinek.

Milyen fura, hogy mennyire nem érdekli az embert sok minden, ameddig fiatal(abb), és mennyire megváltozik ez idővel. Egyaltalán nem baj ez, csak ugyanazt szajkózza „minden“ szülő, a gyerek hallgatja, gondolja, másképp lesz, de mégis úgy lesz.

Nem kellene ennyit agyalnom, de nem tudok leállni, folyamatosan van valami, amin pörgök, kár hogy nem fizetnek érte, már gazdag lennék.