Bár nagyon hiányzott az a három nap (pár perc is számított), de jól sikerült a spanyol utam, sikerült megmentenem, annak ellenére, hogy az elején nem úgy indult, ahogy kellett volna.  Az első városban, ahova megérkeztem, elmeséltem a szálláson a tulajdonosnak, mi történt, nem mintha már számítana, de el kellett mondanom, hogy megkönnyebbüljek. Annyit mondott, miután kifejtette, hogy sajnálja, hogy „De most már itt vagy.“ És milyen igaza van, csak az számít, hogy megérkeztem.

Az eredetileg lefoglalt szállásomat elbuktam két éjszakára, pedig az nagyon jó kis lakás lett volna. Mondtam is pár embernek, ha ott járnak, vendégeim két éjszakára, ami ott áll magában nélkülem. Persze, lehet hogy voltak annyira élelmesek, hogy kiadták másnak, de végülis teljesen mindegy.  Mivel utolsó pillanatban kellett szállást találnom, nem volt sok lehetőség, és azért mert későn érkeztem, fontos volt, hogy legyen recepció, ne kelljen a tulajt odarendelni a kulcsokkal, vagy fizetni extra díjat a kései érkezés miatt.

Egy hostelt találtam, ahol még nézegettem, hogy mi lenne ha hálóteremben aludnék 7 vagy 11 társammal együtt. Szerettem volna lélektanilag is olcsón megúszni, hiszen egyszer már egy másikat kifizettem és rengeteg plusz költségem adódott a lúzerségem miatt. Persze, két perc alatt rájöttem, ebből én már kinőtem, vagyis azt hiszem, sohasem nőttem bele.  Átfujtott az agyamon, hogy ha valaki horkol, akkor azonnal kicsekkolok, és megyek egy hotelba. Szóval hamar eldöntöttem, nem nekem való ez, így ugyanabban a hostelben foglaltam egy privát szobát, amihez azt írták saját fürdőszoba jár, aminek nagyon örültem. A zuhanyzás nem gáz a közösben sem, pláne ha egy éjszakáról van csak szó, de wc-re nem szeretek a folyosó végére járni. Az is sokat nyomott a latba, hogy nagyon jó helyen volt, tényleg a belváros közepén, ha már így alakult, hogy ennyire keveset lehetek az első városban, akkor már ne kelljen fél órát sétalgatnom, ha szeretnék valamit megnézni.

Ezúttal megérkeztem, a reptéri busz is jött, jó helyen sikerült leszállnom, így nem kellett sokat keresgélnem, a tervezett időben érkeztem.  Nagyon kedves volt a tulajdonos, mondtam is neki, mennyire szerencsés hogy van egy teljes hostel a tulajdonában. Elképszető kreatívitás látszott mindenhol, a részletekben, a design-ben. Mondta, a szobám fent van a tetőteraszon, kövessem. Először nem is értettem, gondoltam, biztos valamit félreértettem.

Felmentünk a harmadikra, ahol nagyban zajlott a hostel rooftop élet, sok hátizsákos turista iszogatott, beszélgetett a tetőn, mikor felértünk, halkan belemondtam a semmibe, hogy „Hi“, gondoltam, köszönök.  A tulajdonos először a konyha melletti kóddal működő mosdót mutatta meg, itt derült ki számomra, hogy bár privát, de külső. Ezt szokták, legalábbis illik jelezni a leírásban, ezúttal ez elmaradt, de mivel késő estétől másnap délelőttig voltam csak ott, nem számított annyira. Átvágtunk a tetőn található báron, itt már ötletem sem volt, hol lesz szoba.

Kettő is volt, az egyik a superior, ami már ki volt adva, másik az enyém, ami gyakorlatilag a két kis „doboz“ volt, ami oda lett építve, mint szoba. Teljesen rendben volt, bár alig volt több mint tíz négyzetméter. Egy ágy volt benne, az foglalta el a helyiség nagy részét, meg két hatalmas növény, mert ez volt a hostel tematikája, a sok növény, elég menő volt.

Egy kis kertkapu is volt, ezt kellett kihajtani, hogy beléphessek a dobozba, ami pontosan szemben volt a bárral, és mikor kinéztem, a bulizókat láttam. Teljesen abszurd volt. Egyre jobban esett, szóval nem nagyon mentem sehova, csak a környéken szereztem valamit enni. Másnap sem állt el, ezért múzeumba mentem, majd kicsit sétáltam, hogy utána délután továbbmenjek a kedvenc városomba, ahol utoljára két éve voltam, és már nagyon hiányzott.

Vonattal tettem meg a több, mint három órás utat, és mikor megláttam, hogy nemsokára megérkezek, el is érzékenyültem, hát újra itt vagyok.  Annyi emlék fűződik ehhez a váráshoz, annyi érzés jött fel bennem, hogy nehezen tudtam uralkodni magamon.  Az első utam, mikor egy hónapot voltam, előtte ismertem meg Bencét, bár akkor csak ismerkedtünk, vagyis én bizonytalankodtam, és akkor hoztam el Bundit is vidékről. Abban az évben még nem volt beteg az Anyukám, nem is tudtam, hogy mennyire felhőtlen volt az életem. Élt Viki, élt az Anyukám, Andi, nem élt minden barátom külföldön.

Mikor sétáltam a vonattól a szállásom fele, elragadtak ez érzelmek, mennyit mentem itt, mikor először megérkeztünk Bencével, mikor kikisértem, mert ment haza, és én még maradtam, nem tudtam, mit érzek, de akkor sírtam hogy elmegy.  Mikor megérkezett Viki, és pezsgővel vártam a mozgólépcső tetején az állomáson. Rengeteg emlék, ami teljesen a részemmé vált, mint ahogy a város is. Legszívesebben megcsókoltam volna a földet, annyire boldog voltam, hogy újra itt lehetek.

Aki a lakást intézte, ugyanaz a srác volt, akitől két éve vettem ki egy másik lakást, neki is elmondtam, hogy ez a kedvenc városom, és nagyon boldog vagyok hogy itt lehetek. A lelkes turista.  Lepakoltam és elmentem vásárolni, legyen otthon pár dolog, most hogy nem iszom, alkoholra nem fordítottam sok gondot, pár sört azért vettem, de igyekeztem mértéket tartani.

Három napot töltöttem itt, ahol összesen körülbelül hatszor sírtam el magam attól amit látok, és azoktól az érzésektől, amik olyan erővel törtek rám, hogy nem mindig tudtam kezelni.  Sokszor véletlenül is olyan helyekre keveredtem, ahol Vikivel is jártam. Volt egy park, amit nagyon szerettünk, ott ittunk egyszer, sok kép is készült. Viki akkor kirobbanó formában volt, nem gondoltam volna hogy kevesebb mint hat évvel később már nem él. Rettenetes még belegondolni is.  Szóval ott voltam a parkban, leültem, ittam valamit Viki tiszteletére, de most nem sört, bort, mint akkor, hanem csak egy kávét. Volt egy rész, ahol sok galamb volt, zömmel fehérek, lehetett őket etetni, de én csak elmentem mellettük amikor rászállt a vállamra egy fehér, és nem akart távozni, pedig nem etettem, mint azok akik azon élvezkedtek, hogy a kezükre szállnak a galambok.

Ezt jelnek vettem, az elsőnek, amióta Viki nincs, mert tudom, hogy van, csak máshol és máshogy. Utólag kiderült hogy két fehér galamb van Viki sírján, Anyukája mondta, mikor elküldtem neki a fotót, ahogy a madár a vállamon ül.  Mindent bejártam, amit lehetett, tudtam, hova kell menni, mi az ami érdekel, hiszen sok időt töltöttem itt, gyakorlatilag hazajöttem. (Bárcsak!)

Ha nem lett volna megszervezve állomásonkét az út, akkor nem biztos hogy továbbmentem volna, amit nyílván most már bánnék. Minden másodpercét imádtam, mint mindent ami Spanyolországgal kapcsolatos. Itt kapok levegőt a szó fizikai és átvitt értelmében, itt érzem hogy élek. Tudom, a nyaralás mindig csalóka, de én határozottan érzem, hogy itt kell élnem, egyre jobban azt gondolom, nem sok közöm van Magyarországhoz. Szomorúan mondom ki, de igaz.  Ha belegondolok azokra az apró szépségekre, ingerekre, amiket ott éltem meg, megtellik könnyel a szemem, és konkréten sírni kezdek.  Fura, hogy mennyire intenzíven hat rám, Spanyolország amúgy is, de ez a város teljesen kicsinál a szó legjobb értelmében, nem számítottam rá hogy ennyire erős lesz az élmény.

Nehezen hagytam ott a várost, hogy visszamenjek oda, ahonnan indultam, de csak addig, hogy egy buszra szálljak, és egy hegyi faluban kössek ki.  Óriási döntés volt, mert tátva maradt a szám attól, amit láttam. Tipikus spanyol falu, hófehérre meszelt házakkal, rengeteg virággal, patika tisztaságú utcákkal. Ebben a szállásban nem voltam biztos, a képek alapján nem győzött meg, de nem akartam már kavarni, pláne itt is egy éjszakát töltöttem, szóval mindegy volt.

Milyen jól tettem, mert a szállás sokkal jobb volt, mint amire számítottam, ami a ritkább eset, mert sokszor túl jók a képek a valósághoz képest. Mikor beléptem a kapun, keresztül kellett mennem egy udvaron, jobb oldalon üvegajtó, mögötte klasszik nappali, nénivel, unokákkal, akik nevetve játszottak, valami mese ment a tévében.

Csengettem, de el nem tudtam képzelni, hogy itt kell bejelentkezni. Ott kellett. A néni behívott, elintéztük a papírokat, megmutatta a szobám, ami igazából egy stúdió volt, teljesen korrekt berendezéssel, gyakorlatilag a legjobb helyen a faluban.  Összeismerkedtem a kutyájával, Cocoval is, akit amikor csak megláttam, szétsimogattam. Ezt értékelte a néni is, ő is hasonlóan odáig volt a kutyáért, este hallottam, hogy beszélget vele, kutyahangot kiadva nyomta neki, Coco pedig visszavakkantott. Nagyon cukik voltak. Amúgy is odáig vagyok a spanyol nénikért a rendezett hajukkal, elegáns kosztümjeikben, borozgatva a téren. Ezt amúgy a spanyolok nem értik ezt a sokszor furán perverznek tűnő rajongásomat, és azt sem, hogy miért mondom, hogy mennyire csinosak az idősek. Nem láttak még átlag magyar nyugdíjast, aki két dolgot vár otthon, a nyugdíjat és a halált. Ráadásul a spanyol nénik jó nagy százaléka nyolcvan körüli, nagyon jó formában. Isznak, cigiznek, vidámak, kiülnek a padra beszélgetni, és nem gyomorideggel élik le aznyugdíjas éveiket.

Persze, tudom, nincs ott sem kolbászból a kerítés, de azért a különbség egyre nagyobb itthon és „otthon“ között, nem gondolom hogy változni fog valami, és itt nem csak a pénzről van szó, de ezt egyszer bővebben kifejtem.

Itt is volt minden, ami az időjárást illeti, napsütés, eső, reggel pedig elképesztő köd, ami én nagyon szeretek. Varázslatos volt, ahogy szállt fel a köd a faluban, és váltak láthatóvá a kis fehár házak, a valószínűtlen mennyisegű és színű virágokkal. Másnap fájdalmas búcsút vettem a nénitől, aki igazából kettő volt, szerintem testvérek, ez csak másnap esett le, mikor két irányból jött ugyanaz a nénike.

Lecsorogtam busszal a hegyi útról a harmadik, egyben utolsó, a reptéri bénázásom miatt kettő álomásssal csökkentett helyre, ami a tengerparton helyezkedett el.  Mikor voltam ezen a környéken két évvel ezelőtt, átmentem ebbe a városba, ahol találtam egy nagyon szép partot, akkor elhatároztam, ide még visszajövök.  Kiderült, hogy a hotelem pont a kedvenc partom közvetlen közelében volt, sőt később már a szobám erkélyéről is azt láttam. Micsoda szerencse! Ebbe bele sem gondoltam, fel sem merült bennem, hogy tudat alatt is így választottam.  Az volt csak a szempont, hogy közvetlenül a parton legyen és lássam a tengert. Túl korán érkeztem, nem tudtam még elfoglalni a szobámat, addig elmentem vásárolni.

Mikor elérkezett az idő, izgatottan mentem fel e tizenegyedik emeletre. Ez az egyik legjobb rész, mikor belépek egy hotelba, kiderül, milyen a szoba, milyen a kilátás.  Itt is pozitívan csalódtam, tágas szoba volt, hatalmas, tengerre és a medencékre néző kilátással, mindez a legfelső emeleten. Mondta is a recepciós, hogy jó szobát kapok, de gondoltam, ha rossz lenne, sem jelentené be. Igaza volt, valóban fantasztikus volt, és az hogy a kedvenc partomat láttam, mikor kinéztem az ablakon, hab volt a tortán.

Itt két éjszakát töltöttem, de bármeddig tudtam volna maradni. Arra ébredni, hogy alattad hullámzik a tenger, asszem ennél nincs jobb.  Sajnos nem volt olyan meleg, mint ahogy számítottam rá, pedig két éve, mikor voltam ebben az időszakban még tombolt a nyár.

Háromszor is fürödtem a tengerben, nem érdekelt, hogy hideg a víz, és ahol nem sütött a Nap, ott kifejezetten hüvös volt  Ki kellett használnom hogy itt vagyok, nem volt kérdés hogy bezúzok e minden nap, amikor csak tehetem.

Teltház volt a hotelban, rengeteg ember a hatalmas komplexumban, amit főszezonban nem tudtam volna kifizetni, de ekkor elég jutányos áron sikerült megszereznem.  

Bár kis poggyásszal utaztam, apró ajándékokat mindenkinek vettem, sosem hagynám ki. Fura hogy Vikinek most nem kellett, pedig mindig ő örült neki a legjobban, jó volt neki bármit vinni, mert boldog volt tőle.  Most ez sincs. Már nincs.

Hazautazás napján visszamentem a kiinduló városba, de már egyből a reptérre, ahonnan a gépem indult. Azon gondolkoztam, hogy inkább most késtem volna le, és nem idefele.  Ennek is vége van, nem tudom, mikor lesz legközelebb részem ebben, de terveim mint mindig, most is vannak.

Egy hétig ki tudtam szakadni a valóságból, szerencsés vagyok, de kicsit szomorú is, mert minél többet töltök ott, annál inkább biztos vagyok benne, hogy ott kell élnem.

Sokat gondolkozom a megoldáson, és remélem egyszer használható dolog is eszembe jut, mindenesetre újrakezdem a spanyolt.