Nem tudok jelenleg olyan dolgot mondani magamnak, ami abban segítene, hogy ne kattanjak meg. Minden rosszban van valami jó, eszerint próbálok élni. Egy betegség megtaníthat minket dolgokra, segíthet abban hogy tisztábban lássunk, észrevegyük azokat a dolgokat, amik bár eddig is a szemünk előtt voltak, nem láttuk őket. Vagy nem akartuk, csak elfordítottuk a fejünket. Talán felnövök végleg, ez lesz a tanítás az élettől. A kis jeleket nem vesszük észre, ahhoz hogy talán változtassunk, kell egy akkora pofon, ami az ellenkező iranyba fordítja a fejünket. Akkora ütes, ami kibillenti az egyensúlyt. Rettenetesen nagy önfegyelemre van szükségem ahhoz, hogy türelmesen és épp ésszel kibírjam ezt az időszakot. Nem tudok meg konkrétumokat, csak próbálom felkészíteni magam a legrosszabbra, amit jelen pillanatban lehetetlen küldetésnek érzek. Nem hiszem hogy fel lehet készülni arra, hogy meghal az Édesanyám. Elmegy és nem lesz többet. Olyan iszonyú fájdalom ez, amit csak úgy vagyok képes kordában tartani, hogy amikor elfog a félelem, szándékosan másra gondolok. Kitisztítom az agyam, és csak cseppenkent engedem be magamba a vele kapcsolatos dolgokat. Mint egy infúzió, amit lassúra állítottak. Ha egyszerre adnám át magam a gondolataimnak, és nem lennének mentsváraim, valószínűleg beleőrülnék.
Tudom, hogy az élet nem arról híres hogy igazságos, de én mégis hiszek benne, hogy lesz tanulság. És ez csak akkor történhet meg, ha kapunk meg egy halvány esélyt arra, hogy újra egy család legyünk. Család, amire eddig is annyira vágytam. Egy olyan család, akik odafigyelnek egymásra és számíthatnak a másikra. Most ez erősen látszik, de miért kell ehhez egy ilyen dolog, hogy újra működjön? Miért hagytuk, hogy már csak ez legyen az egyetlen út, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz? Miért nem vesszük észre magunktól a hétköznapi csodákat? Nem csillognak, nem durrognak hangosan, csak vannak. Ott, a szemünk előtt, csak oda kellene fordítani a fejünket.
Mindig ott volt a családom mellettem, amikor kellett számíthattam rájuk, most is. Még. Persze, tudom, természeteses folyamat, hogy az emberek eltávolodnak kicsit egymástól, még családon belül is. Én éltem a saját életem, ők is, de mindig ott van a kötelék, az igény hogy tudjunk a másikról. Valahogy azt gondoltam, ráérek még, lesz még alkalom, hogy nyaralni vigyem a szüleim, kicsit közelebb engedjem magamhoz őket, amikor már vagyok annyira felnőtt hogy ne lázadó kamaszként tekintsek mindenre és mindenkire.
Akkor lenne az igazságtalanságban egy kis igazság, ha küzdenénk ezért együtt, és lenne eredménye. Ha nem csak szenvedéssel teii hónapokat töltenénk együtt, hanem kapnánk még időt egymásra. A „ráér”-ből lett egy kapkodás. Kapkodás a percekért és a pillanatokért. Fogalmam sincs mi vár rá és ránk. Honnan is tudhatnám, hiszen eddig minden rendben volt. Vagy csak látszólag, lehet hogy évek óta „készülődött” valami, amiről senki nem tudott.
Kifele azt mutatom, hogy olyan erős vagyok, mint egy szikla, közben pedig amikor egy pillanatra megállok és körbenézek, látom, hogy valóban én vagyok a megoldó ember, elbizonytalanodok, hogy valóban képes vagyok e erre. Muszáj többször kimondanom, hogy erősítsem magamban a gondolatot, és amire odakerülök, tudatosuljon bennem. Nekem most ez a feladatom, és mindent ez alá kell renndejek. Fura, hogy eddig én voltam a családban a kis érzékeny, akinek nem lehet semmit mondani, mert megbántódik, aki annyira érzékeny, hogy mindenen sír, mindenki bánatát magába szívja, óvni kell mindentől Most pedig én vagyok aki egyelőre a legjózanabb, aki odamegy az orvoshoz és addig nem engedi el, amíg nem kap választ, aki körbetelefonál minden ismerősét, hogy ki tudna segíteni, hogy jobb legyen, aki tartja Anyában a lelket. Természetes, hogy megteszem érte, csak legyen hozzá elég erőm. Nem gondoltam volna hogy ennyi is van, és még hol van a vége. Vége? Nem, nem akarom a végét, mert itt, ebben az esetben az tragédiát jelent. Úgy kell küzdenem, hogy tudom, nem nyerhetek, maximum egy kis időt ahhoz, hogy úgy engedjem el, hogy a körülményekhez képest a legjobb legyen neki. Nem tudom, hogy lehet ezt kibírni. Nagyon szeretném ha az út közben néha megcsillana egy-egy reménysugár, ami tovabbi erőt ad nekem, amit tovább tudok adni a családomnak.
Időzítés. Mennyire kegyetlen ez az egész. A család soha nem volt meg ennyire egyben mint most. Órákat töltünk egymással és élvezzük. Tesómmal életemben nem beszélgettem összesen ennyit, mint mostanában. Figyel rám, mesél, figyelek rá, elkezdem megismerni. Az már szinte alap, hogy amikor hazamegyek hozzájuk is átmegyek és órákat vagyok ott. Talán, mert tudom, hogy ők is a szövetségeseim és őszinte lehetek velük. Miért kell egy ilyen dolognak történnie ahhoz, hogy abba az irányba nézzünk, ahol az igazán fontos dolgok vannak? Miért kell ez ahhoz, hogy minden másodpercet megéljünk, amit a másikkal töltünk? Talán mert érezzük, hogy véges az idő. Van vége, van kifutása. Ezt mindig tudtuk, de most a saját börünkön érezzük. Lesz, hogy ez egyszer megszűnik és végérvenyesen emlékbe csap át. El se tudom képzelni. Rettentesen félek! Miközben eljátszom a hőst, rettegek. Anyukám jól viselkedik, pörög, jó kedvű, de van ebben a magatartásban egy búcsú is. Egyelőre még nem egy küzdő beteget látok, aki felfogta, világos célként lát maga előtt mindent és küzdeni fog.
Korai még talán, de mi sem mindig viselkedünk jól vele. Nem szabad a betegségtudatot táplálni benne, és mindent kipróbáltatni vele, amit gondolunk, hogy jó. Ma kicsit összeszólalkoztam Apámmal, hogy ne erőltesse Anyámba az undorító lében úszó spárgát, ha rosszul van tőle, mert nem jutunk előrébb. Nem fog semmit megoldani, és különben is várnunk kell a hivatalos eredményekre. Anyám rettenetesen fegyelmezetten viseli, hogy róla beszélünk egy másik szobában, és az ő életéről döntünk.
Apám ma a konyhában azt mondta, mikor csak én voltam ott, hogy reméli, hogy bevállalja a kemoterápiat. Mondtam, hogy ha az orvos azt mondja, hogy ezzel időt nyerhet “minőségi“ módon, akkor nem kérdés, ha pedig nem, akkor hagyjuk meg ezt az ő döntésének.
“..mert nem veszítene az értékébol a szememben, ha kopasz..,,“- kezdte, és meg sem vártam a véget, úgyis tudtam, mit akarna mondani. Imádja a feleségét, és darabokra van törve. Még a tekintete is riadt, mintha bármikor elragadná valaki melőle Anyámat.
Kihallatszott pár beszélgetés foszlány Anya és tesóm felesége között a konyhából.
“..persze, küzdök én, de nem akarok tehetetlen... Igen, tudom, de majd a leletektől is függ, hogy egyáltalan mit mondanak..“
Érthető, hogy felkészül a legrosszabbra, amire nem lehet, maximum fegyelmezetten viselni, de lehet, hogy ő mindenkit átvág ezzel? Lehet, neki az orvos a leletek nélkül is őszintébben elmondta, hogy nincs remény? Lehet, hogy ugyanaz történik, mint a kórházban, amikor kiderült a baj, és ő csak apránként csepegtette az infókat felénk? Amikor eljutottunk a tüdőben található folyadéktól az árnyékig, majd az alapos gyanútól a “végső stádiumig“. Lehet, hogy minket védjen, ő lejátszotta ezt magában, és mi már amire ellenkeznénk, már nem lesz lehetőségünk erre? Rettenetes nézni ezt az egészet. Hagyja, hogy két naponta meglátogassam, hogy naponta kétszer felhívjam, nem ellenkezik, hogy ne fáradjak, mint régen. Lehet, érzi és igényli, hogy a “végén“ többet legyünk együtt?
Sokat gondolkozom azon, hogy miért nem voltunk ilyen szoros viszonyban annak ellenére sem, hogy nekem nagyon hiányzott az őszinte figyelem és a közelség. Magamat okoltam csak, de be kell látnom, hogy mindketten tehettünk róla. Nem mentesül Anyám sem a felelősség alól a kialakult helyzet miatt, de tény, hogy nekem kellett volna mindent megtennem annak érdekében, hogy működjön. Talán az Apám zártsága miatt hamarabb feladam mint kellett volna. Iszonyú nehéz lebontanom magamról az aggódó gyereket, aki könybelábadt szemmel nézi az Anyukáját, aki a legbátrabb a Világon, és nem tud segíteni neki. Le kell bontanom, mert ezt a szerepet ritkán engedhetem meg magamnak. Nekem (és nem csak nekem, hanem a családból mindenkinek) most orvosnak, pszichiáternek, barátnak kell lennem.
Amit megértek barátként és emberként, abba belehülyülnék gyerekként. Minél jobban azt látom, hogy Apám össze-vissza cselekszik, bár tény, hogy a legnagyobb jóindulattal és szeretettel, ami a Földön létezik, annál erősebbnek kell lennem. Ha beszélgetek velük, nem nézhetek mélyen a szemükbe, mert azonnal elsírnám magam. Apám kétségbeesésétől, attól a reális félelemtől, hogy egyedül marad örökre. Anyám felszíni könnyed viselkedésétől, attól hogy még elképzelni sem tudja, mi vár rá. De én sem, mi sem, senki. Egyszerűen csak igazodunk a pillanatnyi helyzethez, mert nagyon szeretjük egymást. Eddig is tudtuk, csak nem arra néztünk.
Lezajlott a Karácsony is, ami fura, de az eddig legboldogabb volt az utóbbi években. Ha pillanatra elfelejtettem azt, amit pokoli nehéz, mert nyomja minden testrészemet, akkor olyan volt mint gyerekként. Nagyon örültünk egymásnak, nevettünk. Ha megálltam egy kicsit és eszembe jutott, hogy lehet, ez az utolsó azonnal sírni tudtam volna. Nem tehettem meg megint, csak hazafele, ahol senki sem lát.
