Ma kellett felhívni az orvost, hogy időpontot egyeztessünk, mikor kell bemennem beszélni. Most nem készültem rá annyit, mint korábban, egyszerűen, faarccal nyomtam be a gombot és vártam, hogy a vonal másik végén bejelentkezzen a hang: "Szabó!"
"Jó napot, elvileg a héten kellene találkoznunk, hogy beszéljünk az eredm ényeimről, tudunk most egyeztetni egy időpontot?" - dadogtam.
"Mikor akar jönni? " - hallatszott a dörmögő válasz.
"Mikor mehetek?" - bizonytalankodtam.
"Amikor akar, csak telefonáljon ide előtte."
Megbeszéltük a holnapot, de nem tudta megmondani, mikor. Mindenképpen telefonáljak előtte. Így nehéz számolnom azzal, hogy még munkába is beérjek, de mindegy. Lehet, kezdem megszokni ezt az egészet és egy kis idő múlva már úgy tárcsázom Szabó számát, mintha Lacit hívnám az kora esti kávézás miatt. Nem hiszem, de biztos, hogy enyhül a dolog és egyre kevésbé hasogat. Most is izgultam, főleg utána. Remegő hangon hívtam Kristófot, hogy beszámoljak a semmiről. Odamegyek nyolc előtt és telefonálok. Remélem fogad és azt is, hogy minden rendben lesz. Kicsit jobban elveszettnek érzem magam az utóbbi időben a kelleténél, nem találom a helyem, várom, hogy történjen valami. Most is. Várom az eredményt, ami után vagy megnyugszom újabb három, illetve hat hónapra vagy még jobban fokozódik bennem a kétség.
Megvannak az eredmények. A telefonálás után másnap mentem be a kórházba, Hatkor keltem, negyed hétre már sikerült is kikelnem az ágyból. Ilyenkor nem megy annyira nehezen, tudom, hogy dolgom van és szeretnék minél hamarabb túllenni rajta. Ma sem aludtam jól. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy szinte sírva könyörögve üvöltök, hogy "engedj ki, kérlek!" Kristóf azonnal felkelt s próbált visszatéríteni a valóságba. Én kapálóztam és nagyon féltem. Valami alacsony helyre szorultam be álmomban, ahonnan nem tudtam kijönni. Éreztem a hátamon, hogy nyom össze a tér és majdnem megfulladok a pániktól. A korán kelés is jobb a rémálomnál, ezért gyorsan összekaptam magam és próbáltam a “39” éves arcomból legalább “33”- at csinálni több, kevesebb sikerrel. Hülyeség, de ilyenkor szeretek egyszerű ruhában, szürke egérként megjelenni az orvosnál. Nem mintha sokszor hordanék extrém vagy túl színes ruhát, de ezeken a napokon például eszembe se jut lovaglócsizmát és hasközépig kivágott V-nyakú pólót felvenni. Talán az van bennem, hogy nehogy azt gondolják, hogy olyan buzi vagyok, aki köldökpólóban flangál a meleg szaunában, arra várva, hogy valaki hátulról meglepje. (Bár szaunában nyílván nem hordanak semmit.)
Hét órakor már a László Kórházban voltam, és mentem a hoszzú úton. Minden lélegzetvétel fájdalmas volt, majd' kiszakadt a szívem az idegességtől. Hangosan felnyögtem a lépések után, és erősen kellett koncentrálnom, hogy testem az úton maradjon. Olyan állapot ez, mint amikor az ember sokat ivott és nem tudja koordinálni magát. A részegség egy olyan foka, amikor az alkohol már nem bódulatot, hanem energiaveszteséget okoz. Ijesztő, hogy van a szervezetünkben valami anyag, ami ezt az állapotot idézi elő. Félelmetes vegyszer, amit amúgy lehet, csak kábítószerrel lehet elérni. Mikor beértem a kapun, hívtam Szabó doktort. A hosszan sípoló hang jelezte, ki van kapcsolva, Beszédelegtem a tizennégyes fele, majd megálltam a rendelő háta mögött és vártam. Láttam egy, majd még egy embert bemenni az ambulanciára. Megláttam őket és elfordultam. Tisztes távolságból figyeltem, ahogy elnyeli őket az ódon épület.
Szabó doktor a második próbálkozásra már válaszolt. Mikor felvette, elment minden maradék hangom, alig tudtam megszólalni. Nehéz nyelésekkel kísérve elmondtam, mit szeretnék, megtudtam, nyolc óra fele ér be, tehát még közel negyven percem van addig. Be nem mehettem, hiába fáztam, hiszen ennyi idő alatt rengeteg ember fordulhat meg, akik észrevehetnek. Ott álltam talpig feketében, sötét napszemüveg mögé rejtve arcomat és vártam. Egyszercsak bekanyaradott egy ezüst színű BMW, majd a hátsó bejáratnál megállt. Láttam, ahogy Szabó kiszáll belőle. Kezében virágok, amit gondolom a mai nőnap alkalmából hozott a nővéreknek, akik bizonyára felkiáltottak: "Jajj, doktor Úr! Milyen figyelmes. Köszön-jük-szé-pen!" Szabó csak legyint és már tovább is áll. Nem hiszem, hogy sor került puszira vagy további kedves szavak virtuális átadására, valószínű maradt a "Boldog Nőnapot" - nál. Még egy kicsit vártam; hogy kijöjjön az egyik páciens, aki korábban ment be. (a másikkal nem tudom, mi lett, de ő is eltünt addigra, mint később megtudtam.)
Úgy éreztem magam, mint egy titkosügynök, akit arra kértek fel, hogy hatoljon be a Klinikára és lopja el a Köztársasági Elnök kartotékját, amiben egy eltitkolt betegségről szóló leletek találhatóak. Megindultam az ajtó felé és benyitottam. Újabban már csak az oldalsó ajtó használható, ami egyből a rendelő várójába nyílik, minden előzetes felvezetés nélkül, kiméletlenül. Nincs idő felkészülésre; egyből bele a közepébe. Láttam, hogy senki nem ül a váróban, ezért szinte az ajtóból a csengőhöz nyúltam, hogy minél hamarabb bebocsájtást nyerjek a biztonságba.
Ha rajzfilm figura lettem volna, akkor azt látnák a kedves, tévé előtt ülő gyerekek, hogy karom két méteresre nyúlik, megáll a csengő előtt, lassan egyenesbe hozom mutatóujjam és hiretelen nyomást gyakorlok a gombra. Egyik szememmel még hátra nézek, de testem marad a nyújtott csengető pozícióban, majd besurranok az ajtórésen. Láttam az ajtó üvegén keresztül, hogy Mária nővér és Szabó doktor bent van, ajtót csukdosnak, rólam azonban senki nem vett tudomást. Nem kellett sokat várnom, néhány perc után Mária nővér piros pozsgás arca jelent meg a fehér ajtó és a sárga fal között. Kedvesen érdeklődött, mit szeretnék, kontrollra jöttem e? Mondtam, hogy a doktor úrral kell beszélnem az eredeményeimről.
Pár pillanat múlva már bent voltam egy orvosi szobában. Nem ahol a vért szokták venni, hanem ott, ahol a beszélgetések zajlanak. Szabó leült velem szemben, és megkérdezte, milyenek lettek a vizsgálat eredményei, Mondtam, hogy nem tudom, de remélem ő majd elmondja. Van benne valami megnyugtató, annak ellenére, hogy flegma és felszínes hatást kelt. Csak remélni tudom, hogy ez a tulajdonsága nem megy a szakmai érdemek rovására. Megérkezett a kartonom, Mária nővér hozta be, majd távozott. Egy pillanatra belenézett és mondta a szokásos "hát ez semmi, minden ok, friss fertőzött, még nincsen gond." Aztán mondta a számokat, egymás után, gyorsan.
Nem mindent értettem, csak arra a két számra koncentráltam, amit értek és tudom, mit jelent.
"Immunrendszer 937, és 22 %, vírus 54 000. " Nagyon meglepődtem mindkét számon, hiszen sokkal rosszabbra számítottam, sőt vírus tekintetében, mivel nem csökkent, hanem nőtt vagy magas számon stagnált eddig, egyenesen azt, hogy következik a gyógyszer, hogy megszüntessék a magas értéket.(A múltkor 660 és 23. 5 %, valamint 148 000 volt)
Tökéletes az immunrendszerem, a vírus pedig beállt egy csökkenő szintre, amivel bár még fertőzök, de legalább nem olyan, magas, mint múltkor. Már "csak" ötvennégyezer vírus munkál a szervezetemben, hogy elpusztítsa az immunrendszerem, Ez egy idő után beáll magától és Szabó szerint elképzelhető, hogy ez nem csak egy, hanem akér öt évig is így maradhat. Ezt mondta a legelején is, de úgy gondoltam, hogy megdőlt az elmélet a magas számokkal és akkor mostantól ez lesz a tendencia. Persze, nem kiabálom el, bármi lehet még, de egészen feldobtak a hallott adatok.
Beszéltem a testemet borító, elviselhetetlenül viszkető kiütésekről. Ránézett, majd elintézte egy "semmi"-vel, hiszen az immunrendszerem jó, attól nem lehet. Nyelvemen semmi. "jó, jó, fehér, de kábékitérdekel" "Olyan szép bőröm volt régen!" - sóhajtottam szomorúan, mire egy "én meg fiatal egyetemista lányokat dugtam minden hétvégén a diszkó után a kocka Ladám hátsó ülésén" arckifejezés volt a válasz.
"Nagyon gyűrött, nem aludt az éjjel?" – szólalt meg hirtelen, amikor már azt hittem, mindent elmondott, amit szeretett volna, tehát semmit, amiért érdemes volt orovossal beszélnem.
"Nem igazán aludtam jól." – válaszoltam.
"Miért? De nem a mai nap miatt, ugye?"
"Dehogyis! Egész éjjel meztelenül táncoltam egy meleg bárban a rúdon. Egyenesen onnan jövök." – helyett csak egy “mmm”-t nyögtem, nem téve egyértelművé a választ amúgy is költői kérdésére.
Ezzel szemben megköszöntem a bókot, hogy szarul nézek ki és persze, hogy a mai nappal magyaráztam magamban, hogy arcom jobban hasonlít az út szélén, csendben figyelő kutyaürülékhez, mint egy harminegy éves emberéhez. Javasolta, hogy essek már túl ezen az egészen, nem most történt, legyek rajta túl. Mondtam, hogy persze, megpróbálom, de nehezen viselem azokat a dolgokat, mikor újra és újra szembesülnöm kell a helyzettel. Nem ezzel kelek és fekszem, próbálok nem gondolni rá, ami persze nem jelenti azt, hogy feldolgoztam, de mikor ezzel kapcsolatban kell "megjelennem", akkor elgyengül a testem és ilyenkor nem szívesen vennék részt egy modell versenyen, Amúgy sem, de akkor az is nehezemre esik, hogy levegyem a napszemüvegem.
Megnyugtatott; semmi baj nem lesz, jók a számok és ez nem egy halálos betegség már. Lefénymásolta a papírt, amin a számok voltak, majd átküldött Mária nővérhez, hogy időpontot kapjak. Kifele még hozzátette, hogy mennyi fertőzött van mostanában, szinte már az a ritka, hogy valaki nem. És a heterók körében is nagyon terjed. Érdeklődtem ennek okáról. "Nem tudom, nem az én világom, de bulik..." Elharapta a mondat végét és szájával "ez van" fintort formált.
Nehezen álltam meg, hogy ne mondjam, hogy én nem így kaptam el, de rájöttem sem neki, sem magamak nem kell bizonyítanom semmit. Különben sem tartozik ide a szexuális életem és a lényegen már nem is változtat, így is meglepő volt hogy ilyen sokat “beszélgettünk.” A nővér előtt egy nagy könyv volt nyitva, ahol a nevem mellett másoké is jól kivehetően voltak feltüntetve. Rámnézett és javasolta a június huszonhatodikai keddet. Bólintottam. (Mit tudom én, mit csinálok akkor! De, már igen, részegen tántorgok vérvételre hajnalban.)
Mária szájszaga kissé észhez térített. Lehet csak az én idegszálaim és érzékszerveim voltak kihegyezve, hogy érezzem a nem túl friss szellőt, amit kibocsájtott. Arra is gondoltam, hogy hátha ennek vírusírtó hatása is van és ha mélyet szippantok belőle, akkor az 54 000 darabból már csak 52 000 marad távozáskor. Elköszöntem és lenyomtam a kilincset. Kifele még egy embernek köszöntem a váróban, de nem néztem az arcát, csak homályosan odapillantottam és kiléptem a rendelőből.
Azt hiszem eddig most könnyebbültem meg a legjobban. Felszabadultam és újjászülettem. Vajon hányszor sikerül még ez és hányszor kapok lehetőséget az újrakezdésre?! Három hónapos szakaszok - egészen más időszámítás. Amilyen gyorsan élek, lehet, ez az optimális idő arra, hogy kicsit megálljak. Megálljak, és megtámaszkodjak kicsit, hogy újra ellökhessem magam a faltól. Bele a közepébe.
