Olyan ez, mint valami fellépés egy színházban. Kezdő színész vagyok és még bátortalanul lépek fel a világot jelentő deszkákra. Világot! Az életet! Nem tudom, honnan van erőm ahhoz, hogy türelmetlenül feltépjem az ajtót és belépjek az arctalanok közé. Akiknek igazából van arcuk. Tekintetük is! Hatan ülnek körülöttem. Mindenki megtörve a maga módján. Még most sem hiszem el, hogy itt ülök, hogy ez történt. Kapok háromhavonta egy hatalmas pofont, amitől annyira megszédülök, hogy amint kinyitom a szemem döbbenek rá, hogy megint haladok az úton a tizennégyes felé. Nem merek semerre nézni. Túl sokan ülnek körülöttem és akad egy ismerős arc is. Valószínű, csak bulikon láttam.

Milyen fura, hogy egy önfeledten szórakozó fiatalról senki sem gondolná, hogy bármi baja van. Mint ahogy rólam sem. Egészen addig, ameddig nem találkozom egy valódi ismerőssel vagy annak az ismerősével. Soha nem tudhatom. Épp a faliújság alatt ülök, ezért gyakran érzem a felém iranyuló tekinteteket. Tudom, ez nem nekem szól, hanem a fejem felett elhelyezett információknak, amiktől annyira félek. Mindig, most is fura emberek vannak itt. Valahogy nem illenek a környezetbe, egyáltalán nem ide valók. Mint ahogy én sem. Ki való ide? Nem tudom, csak dolgoznak bennem a korábbi előítéletek. Örülök, hogy Kristóf nem kísért el. Annyi mély erő van ebben a helyben, hogy nem szeretném kitenni ennek az élménynek. Még nem. Amikor azt mondjuk, hogy összeszorított foggal csinálunk végig valamit- na ez az! Még a lélegzetem is visszafolytom, úgy ülök itt. Rettegek mindentől. Azonnal ki szeretnék menni az ajtón és megint elfelejteni az egészet. Legalább addig, ameddig nem kapok egy újabb pofont és nem találom magam megint itt, a műanyag széken ülve. Nem jó megoldás. Szembe kellene néznem. Magammal. A betegséggel. A környezetemmel.

Ilyen és ehhez hasonló gondolataim voltak, mikor kijött Mária nővér és kérdezte, ki következik.  Tudtam, hogy én, mégis annyira meglepődtem a kérdés hallatán, hogy csak hebegtem valamit, de valódi hang nem jött ki a torkomon. Jeleztem zavartan, hogy én következem. Bementem, leültem. Pont az ellenkező székbe, amiről Mária kedvesen tájékoztatott, hogy ez nem az én helyem.  Miközben szúrt kérdezte, hogy vagyok. Annyira elmondtam volna neki, hogy boldogan. Találtam egy fiút, aki szeret és én is szeretem őt. Minden pillanat öröm, amit Vele töltök és képzelje, ma reggel is nagyon vidáman ébredtem mellette és a körülményekhez képest jó hangulatban indultam el a rendelőbe, mert tudtam, este találkozunk, elmondhatom neki a napomat és meg fog ölelni.

Aztán visszazökkentem a valóságba, nem tudtam, kell e beszámolnom részletesen, ezért úgy döntöttem rövidre zárom egy „jól vagyok”- kal. Említettem, hogy hónapok óta meg vagyok fázva, folyik az orrom. Mária nővér közölte, hogy „igen, sajnos a mostanában futó influenzák ilyenek, sokáig vannak az ember szervezetében a vírusok, lassú lefolyásúak.”  Javasolta a védőoltást, lévén, hogy veszélyeztetett beteg vagyok beadják amikor csak szeretném.

Kimentem, részegen és csak akkor józanodtam ki teljesen, amikor már a kórház terültén kívűl voltam.  Másnap kellett telefonálnom. Izgultam és féltem, hogy a vonal másik oldalán lévő hang majd valami iszonyatosat fog mondani. Szerencsére a betegség azert nem ennyire gyors lefolyású, van idő a gyógyszeres beavatkozásra, mégis ilyenkor valami szörnyűt „várok”.

„Azonnal jöjjön be, mert az immunrendszere nem éri el a legalsó határt sem, a máj –és vese funkciói gyakorlatilag megszüntek létezni, és nem is értjük, hogyan lehet még életben. Ha beér tíz percen belül, akkor meg tudjuk menteni, ha nem akkor sajnos el kell búcsúznunk öntől, önnek pedig az élettől. Jah, a belvárosban van? Akkor sajnos nem tudunk segíteni.” Szerencsére nem ez történt. Mária nővér kedves és szolgálatkész hanggal jelentkezett be a telefonba. Bemutatkoztam, mondtam miért telefonálok és vártam. Néhány másodperc sem telt el és mondta is a számokat. 23. 5 % és 660 darab.

Van ebben valami abszurd. Az ember telefonál és hall kettő, maximum három számot, amik meghatarozzák az egész életét. Három rohadt szám!

Annyira meg voltam zavarodva, hogy megint vissza kellett kérdeznem és értetlenkedtem, hogy ezek most mik és mi van. Aztán felébredtem egy pillanatra és akkor jöttem rá, hogy ezek a számok viszonylag jók. Mária is erről biztosított. A T4 darabszám eddig a legjobb, a százalék is jó, tehát egyelőre nincs ok aggodalomra, növekedett a sejtszám, ami persze lehetne sokkal jobb is, akár 1000 körül, de szerintem sosem volt annyi, tehát azt kell néznem, hogy növekedett, pedig nem érzem magam azért kicsattanóan jól. Semmi bajom, csak fáradt vagyok elég gyakran, ami a monoton munka eredménye is lehet és talán azért ébredek fel estére, mert kiszabadulok az egész napos ingerszegény környezetből. Letettem a telefont és kicsit megint megkönnyebültem. Úgy érzem, háromhavonta túlélek, kapok egy új lehetőséget az élettől, szinte újjászületek. Azt hiszem, közeledek a pozitív gondolkodás felé és szeretném, ha ez így is maradna.

Most félig tele a pohár. Csak félig, de legalább nem üres.