Hazafele mentem a piacról, amikor írt Viki, hogy megbeszélte a férjével, Ákossal, kijön hozzám, ha találok neki jegyet. Nem hittem a szememnek amikor olvastam. Említettem neki, hogy jöjjön, ha tud, de nem számítottam rá, hogy meg is történik, már csak azért sem mert most jöttek haza a Karib-szigetekről, nyílván nem fog egyből elutazni. Annyira örültem, hogy ugráltam az utcán, majd rohantam haza, hogy megnézzem a repjegyet és a vonatot, egyáltalán van e normális ajánlat. Találtam is, jövő héten érkezik az utolsó hétre, amikor itt vagyok. Kimondhatatlanul boldog voltam. Jó volt egyedül is, de Vikivel nagyon szerettem volna együtt lenni kicsit.

Egy hét Bence, két hét egyedül, egy hét Viktória. Jobban nem is szervezhettem volna. Elkezdtem a lakást is rendbe tenni, tervezgetni, mi lesz ha megérkezik. Nagyon boldog vagyok. Bencével pár naponta beszélünk chaten, szomorú hogy nincs itt, miattam is, meg Magarországon nagyon hideg van. Itt, ebben a közegben nem érzem annyira a hiányát, amitől megint bepánikoltam, hogy érzéketlen vagyok.

Vikit a vonatállomáson vártam egy üveg pezsgővel. Amikor láttam hogy leszáll a vonatról és a mozgólépcső fele megy, már pukkant is az ital, hogy amikor felér már a kezében legyen egy pohár benne a welcome drinkkel. Gyalog tettük meg az utat, ami körülbelül fél óra volt, közben meséltem, mi merre van, hiszen már úgy ismertem a környéket mint a tenyeremet. Felszabadult voltam, amit ő is megjegyzett, mintha kicseréltek volna. 

Fantasztikus egy hetet töltöttünk együtt, voltunk egy másik városban is egy éjszakára, ahol bár szakadt az eső, semmit nem vesztett az értékéből. Egyre közeledett a hazautazás időpontja, aminek előestéjét ismét Madridban töltöttünk, mint idefele Bencével.

Kettős érzésem volt, nagyon maradtam volna, de tudtam, nagyon benne van az is hogy távol vagyok a gondoktól. Közben pedig rettenetesen hiányzott a macskám, akit az utazás előtt másfél hónappal fogadtam örökbe.

Nem jó a megfogalmazás, mert pont fordítva történt, ő fogadott engem örökbe.

Egy novemberi napon egy barátom, Feri hívott, menjek ki hozzá vidékre. Rettenetes napom volt, olyan mintha minden és mindenki összeesküdött volna ellenem. Nem hittem el, miért történik ez, de mindenestre elegendő lökés volt ahhoz, hogy azonnal igent mondjak, megyek, csak eltünhessek a városból. Mikor megérkeztem, előkerült egy üveg házipálinka, majd átjöttek barátok újabb italokkal. Kora este már elég jó állapotba kerültem, de egyáltalán nem bántam, kimosta belőlem az összes feszültséget, ami aznap rám rakódott.

Az egyik barátunk mondta, ugorjunk át egy haverjához, ami gyalog nincs olyan messze, legalább levegőzünk kicsit. Kábé mindegy volt, hova kell menni abban az állapotban. Fura, mert nem ittam extrém sokat, mégis valószínű a stressztől annyira berúgtam, hogy ha Bécsbe invitáltak volna gyalog, lehet hogy oda is elindulok. Megérkeztük egy kertesházhoz, ahol az udvaron volt egy kutya és körülbelül öt- hat macska. Még nagyon kicsik voltak, össze vissza rohangáltak a kertben. Azt tudni kell, hogy bár szeretem a macskákat, mint minden állatot, soha nem terveztem hogy valaha tartan fogok. Még aznap is elmondtam Vikinek telefonon, hogy kutyát igen, de macskát biztos nem szeretnék soha. Neki mindig is volt, azt úgy ahogy elviseltem, de nem nagyon volt vele kapcsolatom. Magának való volt, és nem túl szociális, nem tudtam vele mit kezdeni. Néha előjött, de zömmel csak azért hogy megtámadjon vagy hozzám dörgölözzön. Fura volt mindenesetre.

Ott álltunk a kertben majd arra lettem figyelmes, hogy egy macska felmászik a lábamon és beül a kapucnimba. Annyira kicsi volt, hogy csak azért vettem észre, mi történik, mert éreztem a karmait a combomon. Próbáltam kiszedni a nyakamból, de nem tágított, én pedig feladtam a küzdelmet. Kitaláltuk, vigyük vissza Feri házába, majd reggel visszahozzuk, ha már ennyire jönni akar, hát legyen, jó lesz neki egy estét a másik házban is.

Így is történt, elindultunk vissza, kapucnimban a macskával, aki olyan otthonosan fészkelte be magát, mintha mindig is erre várt volna. Megérkeztünk, kiszedtem a nyakamból, elengedtem a házba, majd elbújt. Egy idő után nehezen, de megtaláltuk, de akkor már folytattuk az ivást, nehogy lankadjon a jókedv. Feri megpendítette, mi lenne, ha megtartanám.

„Kizárt!” – vágtam rá azonnal. Nem gondlja hogy haza fogok vinni egy macskát, ráadásul úgy hogy nemsokára elutazom egy hónapra.

„Bundi! Legyen a neve Bundi” – folytatta Feri, félig poénból, félig teljesen komolyan. Így hogy lett neve, elgondolkoztam a lehetőségen, de megráztam magam.

„De mit csinálok vele abban az egy hónapban, amikor nem leszek itthon?” – érveltem tovább.

„Visszahozod ide, majd én vigyázok rá. Tudod mit? Nyissuk ki az ajtót, ha kimegy az udvarra és nem jön vissza, elengedjük, ha visszajön hozzád, akkor a tied.”

Ajtó nyílt, Bundi azonban egy tapottat sem volt hajlandó semerre menni, folyamatosan a lábamnál ült és úgy nézett rám, mint egy megváltóra, Most már tudom, az voltam neki.

Kimentem az udvarra, forgott velem a Világ. Nem az alkoholtól hanem attól hogy lett egy macskám. A felelősség teljesen megszédített. Mit fogok vele csinálni? Hogy fogok gondoskodni róla? Ez sok időre szól, képes vagyok e rá? Gyerekként maximum papagájt kaphattam, mert a szüleim nagyon bölcsen, mégha ez akkor rosszul is esett, azt mondták nem tudok még felelősséget vállalni egy kutyáért. Nagyon szerettem volna mindig is egy „valódi” állatot, de lakásba, gyerekként nem kaphattam. Felhívtam Vikit és zokogtam a telefonba. Annyira sírtam, hogy alig tudtam beszélni, csak azt hebegtem, hogy lett egy macskám, aki mostantól számít rám és gondoskodnom kell róla. Mintha született volna egy gyerekem, és ennek teljes felelőssége rámszakadt. Egyszerre voltam boldog és bizonytalan. Olyan boldogság volt maga a tudat is, hogy nem tudtam abbahagyni a sírást. Közben Bundi bentről nézett, egy percre sem tágított mellőlem. Reggel macskapisiben ébredtem, mert mellettem aludt a kis szaros, szorosan hozzámbújva, és szegény még nem tudta, mit kell csinálni ilyen esetben. 

Borzasztó másnapossággal, egy dobozban, autóval szállítottuk haza. Következett egy hónap pokol, olyan érzésem volt, hogy ez a macska feszegeti a határait, és próbára akar tenni. Mindenhova bepisilt, én az idegösszeroppanás szélén voltam, már ott tartottam, szomorúan, de be kell látnom, én erre alkalmatlan vagyok. Aztán a legkritikusabb pontnál, amikor már sírtam, hogy ez nekem nem megy, és úgy néztem mi, mint egy anya, aki nem tud aludni a síró újszülöttjétől, és teljesen kikészült, minden megfordult. Bundi feladta a küzdelmet, hozzámbújt, alomba pisilt, és megerősített abban, hogy életem legjobb döntését hoztam meg akkor. Lehet, kellett hozzá egy kis alkohol, egy hangulat, de mégis megtörtént.

Természetesen nem vittem vissza Ferihez, mert addigra jobban féltettem, mint a szemem fényét, óvtam, ápoltam és rettenetesen zokogtam, mikor el kellett búcsúznom tőle egy hónapra. Nem gondoltam volna hogy ennyi idő alatt úgy megszeretem, hogy ilyen hatást váltson ki belőlem. Persze, ismerem magam, akár gondolhattam is volna, de akkor, ott ez nem volt világos számomra. Kati barátnőm bevállalta, hogy vigyáz rá, hozzám költözik erre az időre.

Tehát az egyetlen dolog, ami miatt hazavágyom, az a macska, akinek már biztos nagyon hiányzom. Szeretném már látni, magamhoz ölelni, már ha engedi, és egyáltalán emlékszik rám. Dolgom van otthon, mert gondoskodnom kell róla, felelősséget vállaltam érte, és ezt nagyon komolyan gondolom. Akkor, mikor a szüleim azt mondták, mekkora felelősséggel jár egy állat, nem értettem még. Talán most sem, túl friss, de mikor eldöntöttem, megtartom, megfogadtam, nagyon fogok rá vigyázni. Számít rám, és én is számítok rá. Mostantól “soha” nem leszek már egyedül.

Kati írt, hogy Bence mondta neki, hogy kijön értem a repülőtérre, de kértem, beszélje le róla. Nem lennék képes egyből vele találkozni, le kell kicsit nyugodjak. Biztos nagyon megbántottam ezzel, de inkább most, mint ott, az érkezési oldalon lássa rajtam, mennyire nem vágytam most erre.

Holnap már otthon leszünk, ma még Madrid, utolsó cseppek, utolsó napsütés, színek, minden rendben érzés.

Adios.