Újra László Kórház. A héten harmadszor, ha a tegnapi Kristóf tesztet is beleszámítom. Kicsit sok ez egy hétre, bár most influenza oltásért jöttem. Vegre egy “normális“ tevékenység, bár nem tudhatják, miért vagyok itt. Már megint másokkal, a külvilággal és nem magammal foglalkozom. A metrón velem szemben fiatal fiú. Valahol láttam már, nagyon ismerős. Mikor készültem leszállni, láttam ő is ott fejezi be metrózását, ahol én. Talán ő is odamegy, ahova én? Oda?! Leszállt és sietősre vette lépteit, rohant a kórház felé. Néha lassított, majd újra gyorsan kezdte szedni lábait. Pánikba estem mikor már biztos voltam abban, hogy ő is ugyanoda megy, mint én. Megtorpantam. A rendelő körül sétálgattam, nem mertem bemenni. Hogy miért? Nem tudom. Nem volt közvetlen ismerős, csak láttam, talán pont ott, ahova tartottam. Tíz perc bizonytalan toporgás és a bejárati ajtó nyugtalan vizslatása után kívülről láttam magam: mit csinálok épp? Nem merek bemenni? Mitől félek? Tudtam a választ, magamtól! Egy pillanattal később megráztam magam és feltéptem az ajtót. Olyan hangosan és olyan bátran, hogy esélyem sem volt eszrevétlen maradni. A folyosó végén beléptem a váróba, ahol természetesen ott ült a metrón megpillantott fiú. Meglátott és lesütött szemmel ült tovább. Körbenezte, ismerős arcok, a bajuszos ötvenes, aki múltkor beszélgetést kezdeményezett a gyógyszertárban, egy idős néni, akihez végül kijött egy fiatal lány a rendelőből, kicsit érthetőbbe téve jelenlétét az ambulancián. Aztán sorra érkeztek a betegek. Végül egy pár, egy magas szőke fiatal lány, és egy klasszikus AIDS beteg forma szürke bőrrel és bottal. Lehetett körülbelül 40 éves. Persze, ez megint előítélet és nem tudhatom az ő történetét sem, közel sem biztos, hogy kinézete és mozgáskorlátozottsága szoros összefüggésben van a betegséggel. Nem biztos. Csak az, hogy én is itt vagyok és írok. Megszállottan nyomkodom a telefonom, itt mindig ihletet kapok.

Valamivel le kell magam foglalni a várakozás nehéz perceiben és én írok, mint mindig. Kisfiú szemlesütve ül, többiek olvasnak. Az emberek mintha szégyellnék magukat a betegség miatt. Én is! Mintha valami rosszat csináltak volna és megbánóan ülnek, összeroskadva és nézik a kopott padlót. Ez illeszkedik a társadalmi megítéléshez és a betegséghez tartozó számtalan előítéletnek, amit a betegek magukkal szemben is gyakorolnak. A bajuszosnak megérkezik egy ismerőse és meséli, hogy rossz gyógyszert irtak fel neki és ezért jött. Még szerencse, hogy észrevette és nem szedte be.

Fogynak az emberek körülöttem. Mária nővér kijött, odahajolt hozzám (nem mintha nem hallanák így mások) hogy megtudja, miért jöttem. Mondtam, ő meg hogy várjak. Várok. Egész életemben. Végül, körülbelül harmincöt lassú perc után bent találtam magam a rendelőben, megkönnyebbülve. Itt egy időre biztonságban érezhetem magam. Mária beadta a védőoltást, gyorsan és egyszerűen, Az ilyen helyen már meg sem kérdezik az embertől, hogy fél e a tűtől. Ha fél, ha nem, időnként találkozik vele, nincs mit tenni. Én eddig sem féltem, most meg aztán egyaltalán nem érdekel. Vagyis ez a része érdekel a legkevésbé. Velejárója ez is a betegségnek, mint ahogy az is, hogy be kell lépnem egy rendelőbe a hatalmas AIDS feliratok közé és szembe kell néznem a várakozókkal. Ilyenkor magammal is szembenézek.

Nagyon ügyelek arra, hogy nyugodtnak tűnjek és úgy üljek ott, mintha csak egy receptért érkeztem volna, mert elfogyott a fájdalomcsillapító és néha rámtör a fejfájás az időváltozás miatt. Nyílván ne mitt ülnék ha ez lenne, és ezt mindenki tudja. Ez valamiféle példamutatás féle. Bizonyítani akarok a körülöttem ülőknek és saját magamnak is. Ezzel talán erősödöm, még ha az egész felszínes színjáték is. Innentől már gyorsan pörögtek az események, halványítva az idegölő várakozást és minden ajtónyitást, amitől összerezzenek.

Ki érkezett? Vajon ismerem? Vagy ő ismer engem?

Ahogy közeledtek a sziluettek a tejüveg ajtóhoz, egyre erősebben szorítottam össze a fogam. Persze, egy idő után már jobb lett, amikor egy ideje ott ültem. Ilyenkor mindig az új belépő az érdekes, a régóta ott tartozkodót már nem nézik, hozzászoktak, beépült a térbe, látványa már nem okoz senkiben semmilyen érzést. Ugyanúgy, mint a buszon, mikor az új felszállót végigmérik utastársai.

Az oltást megkaptam én pedig szabadlábra kerültem pontosan három hónapra.