Vasárnap írt smst Viki, hogy találkozzunk és beszéljünk másnap. Tudtam, hogy van valami konkrétum, amivel kapcsolatban beszélnünk kell, de nem tudtam mi lehet az. Hulla fáradtan értem a Vígszínházhoz, ahonnan átmentünk egy sörözőbe. Leültünk, kortyoltam egyet a sörömbe, miközben Viki megszólalt: "Zsolti két éve HÍV pozitív."

Nagyot nyeltem, nem gondoltam ilyen jellegű információra, de valahogy mégsem lepődtem meg. Zsolti Viki régi barátja, innen ismerem én is. Nem mondom, hogy nagyon az életem része volt, de sokszor találkoztunk, voltam nála párszor, kedvelem.

Előjött belőlem az előítélet még akkor is ha közeli emberről van szó, és úgy is, hogy én is érintett vagyok. Tudom, Zsolti sokat járt meleg szaunába, olyan helyekre, ahova a melegek szexelni járnak. Gondolom a többség így reagál, úgy hogy nem a rosszindulat beszél belőle, csak egyszerűen kivédhetetlen a “hát igen, aki így él, benne van a pakliban.” Most már tudom, és az első sokk után is beláttam, igazságtalan vagyok. Talán még az is átfutott az agyamon, hogy “ő ok, megkapta, mert tett érte, de én miért?” Ösztönös és nem korrekt reakció, és tisztában vagyok vele, hogy attól hogy az ember megéli a szexualitását, de vigyáz, akkor nem lehet gond. Persze, nagyobb az esélye, mintha szerzetes lenne, de nem kell feltétlenül összefüggnie a két dolognak. Hiszen én nem éltem így, és egyszer hibáztam csak és hány olyan van aki folyamatosan pengeélen táncol és mégsem.

Atültem Vikivel szembe és csak néztem rá. Nem tudtam megszólalni sem. Csak ültem és néztem. Le voltam taglózva. Egyrészt Zsolti miatt, még akkor is, ha nem vagyunk közeli barátok, de amikor az ember környezetében történik valami tragédia, az mindig erősebben hat rá. Másrészt tudtam, hogy most vissza kell zökkennem és megtudok olyan infokat, amiket az utóbbi időben nem kerestem és nem akartam meghallani sem.

Viki elemesélte, hogy két éve tudta meg és csak most számolt be minden közeli barátjának, családjanak a helyzetről. Ő már gyógyszert szed egy ideje, mert bár mikor először volt, azt mondták neki, hogy még kb öt év van a kezelésig, az állapota romlott. Nem foglalkozott magával, vagy csak egyszerűen felgyorsult a folyamat és az immunrendszere a kritikus szint alá csökkent, ami úgy derült ki, hogy már fizikai tünetei is voltak, tíz kilót fogyott, fáradékony volt, a bőre teljesen szétment és minden betegséget elkapott, amikből nagyon nehezen tudott kigyógyulni. Aztán jött a gyógyszer, amit ő megváltásként értékelt, hiszen jobban lett és az immunrendszere már kilencszáz felett van. (Mint Ádámnak most), a víruszám pedig száz darab alatt. Mára már odafigyel magára a sok, orvostól és nővértől kapott hasznos információ hatására, sok halat eszik, nem iszik többet, mint ami “szükséges”, nem dohányzik, nem napozik és szoláriumozik és sportol, de azt is mértekkel. Mértekkel. Ez a kulcsszó. Pont az ellenkezője, amit én tettem eddig az életem során. Mindent háromszáz százalékon csináltam, pasik, bulik, ital, minden. Most meg itt vagyok, hogy nem száz százalékra, hanem ötvenre kellene csökkenteni mindent. Hasznos dolgok ezek még akkor is, ha elsőre ijesztőnek tünnek. Megváltoztatja az embert ez a betegség, letisztít és megtanít élni. Úgy, ahogy eddig kellett volna. Mértékkel. Van, aki képes erre, van akinek kell hozza egy helyzet, egy gyógyíthatatlan betegség, hogy megtegye az első lépést. Lehet, én nem vagyok rá képes, és nem is eröltetem a tudatosságot sem. Persze, visszavettem a tempóból, de nem mondhatnám, hogy olyan hatalmas különbség van.

Zsolti azóta jól van, tele van energiával, minden vizitre úgy készül, hogy még erősebb immunrendszer, még kevesebb vírus. Küldetés és életösztön, hogy bebizonyítsa, sikerülni fog. Nem tudni, hogy mi okozta a tervezett öt év kettőre, vagy még kevesebbre csökkenését, amikortól el kell kezdeni a gyógyszerezést, de nyílván közrejátszott az életvitel is, melyben nem volt helye annak, hogy odafigyeljen magára. Nem fogadta el, eltolta magától a problémát, és ennek megfelelően viselkedett. Mint én most.

Rettegek a május tizenegyedikei vizsgálattól, hogy mi fog kiderülni. Iszom, keveset, de dohányzom, nem pihenek túl sokat és stresszelek. Minta elolvastam volna egy "Mit nem szabad, ha HÍV pozitív vagy?" című könyvet és az elejétől végéig betartanám az ott leírtakat. Ok, ennyire azért nem tragikus a helyzet, de sosem éltem egeszségesen, nem sportoltam és nem szedtem vitamint, nem figyeltem oda mit csinálok magammal. Most meg már úgy érzem késő. Nincs alap, amire építkezhetek. Tudom, ez nem jó hozzáállás, de megijedtem. Attól, hogy a tökéletesnek hitt ötszáznegyvenes immunrendszerem ötszáz alá csökken, aminek nem szabad, mert onnan kezdődnek a gondok.

Nagyon megrázott a hír, kicsit olyan volt mintha újra közölték volna velem a diagnózist. Újra ott ültem az orvosi szobában és az sem tűnt fel, hogy Zsoltnak szólított Edit, csak a húsomba vágó szavakat látom a papíron és visszhangozva hallom hangját. Ott ültem, és az sem tűnt fel, hogy egy sörözőben vagyok, és nem Edit, hanem Viki ül velem szemben. Rettenetesen megrázott, de lehet ez kellett ahhoz, hogy érezzem, nem vagyok egyedül. Nem csak arctalanok vannak körölöttem, hanem olyanok is akiket ismerek. Mennyien lehetnek még nagyon közel hozzám.