Minden alkalommal volt bennem egy belső feszültség, amikor a Mária utcába mentem. Akkor is, amikor csak a vért vették le s különösen akkor, amikor vissza kellett menni az eredményért.  Mindig úgy éltem meg, mint egy kötelező dolgot, amin túl kell esni, mély levegőt venni, és utána kimenni onnan, megnyugodva, felszabadulva.

Valamit érezhettem, mikor nem sürgösségivel csináltattam meg a tesztet, így nem másnap, hanem csak hétfőn, a születésnapom után egy nappal lett eredménye. Gondoltam, nem is baj, mert ha gond van, legalább nem vet árnyékot a harmincadik megünneplésére.

De miért lenne gond? Mindegy, nem lesz- gondoltam,  csak a tudat, hogy felhőtlenül bulizhatok. Volt egy pletyka, ami miatt elmentem szűrésre, megtudtam valakiről hogy állítólag fertőzött, és bár védekeztünk, gondoltam, megnézetem magam. Amúgy is mennék egy évben egyszer, nem várok még egy negyed évet.

Az eredményért menet akkor is összeszorított foggal léptem be a rendelőbe. Kopogtam, fogtam a kezemben a kis papírt, ami a jövőm szempontjából elég nagy jelentőséggel bírt, mint utólag sajnos megtudtam. Még akkor is elhiszi magáról abban a közegben az ember, hogy akár beteg is lehet, ha nagyon vigyázott. Nagyon? Mi számít annak? Leültettek, keresgélték a papíromat, mint mindig, aztán közölték, hogy menjek ki, és várjak.

Gondolhatod, hogy ez már gyanús volt egy kicsit, hiszen ilyenkor a tíz másodperces ücsörgést követően mondják a megváltó „minden rendben“ -t.  Nem ez történt. A hölgy bevitte a papíromat egy másik szobába, ahol kihallatszott, hogy többen vannak, és beszélgetnek. Magára zárta az ajtót majd néma csend következett.

Körülöttem és bennem is. Csak a tompa gondolataim zakatoltak bennem. Zsuzsa kijött a szobából, majd bement egy másikba, ahonnan szinte azonnal ki is jött.

Várakozás, majdnem megőrültem.

Nem kellett sokat, de mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Egy kedves hölgy kinézett abból a szobából, ahonnan Zsuzsa az imént sebtiben távozott és mondta, fáradjak be. Mikor beléptem és ránéztem, láttam zavartságát, ami nem töltött el nyugalommal. Amikor a kezét nyújtotta, hogy bemutatkozzon, már határozottan nyugtalan voltam, és zavartan megkérdeztem, hogy „valami baj van?“

Leültett és beszélni kezdett.

Elmondta, hogy az eredményem reaktív, ami azt jelenti, hogy a teszt valamit kimutatott, ami jelentheti azt is, hogy az ellenanyagra reagált vagy csak a túlérzékenyítése miatt zavar keletkezett, és ezért tévesen mutat valamit. Nem használta a pozitív eredményt, csak a „mutat valami“-t. Kérdéseket tett fel, megkért, válaszoljak őszintén.

Miért jöttem el? Gyanakszom e valamire? Volt nem biztonságos szexuális együttlétem a legutolsó teszt óta? stb.

Én idegesen válaszoltam, és közben azt próbáltam kiszedni Marikából hogy akkor ez most pontosan mi, és most mi lesz?

Elmondtam, hogy klasszikus értelemben vett szexnél mindig védekeztem. (Kivéve egy esetet a volt barátommal, de azt hittem, vagy még most is, hogy őt én fertőztem meg.)

Nyugtatott, hogy ez az eredmény még nem jelent semmit, el kell küldeni verifikálásra, ahol már kimutatják a vírust is, amennyiben tényleg van bennem valami.

Mondtam, hogy nem tudok megnyugodni és azt is, hogy megrémiszt és jobban viselnék egy „magának agydaganata van“ hírt, mint ezt. Azóta beláttam, hogy csak a kezdeti sokk mondatta velem ezt a szörnyűséget, de akkor, melegként, alig elkezdve ezt az életet, abban a szituációban ezt éreztem.

Elmondta, hogy ez a dolog már nem az a dolog, mint régen, könnyen kezelhető, ha az ember vigyáz magára, és ne aggódjak, minden rendben lesz.

Kértem, hogy mondjon egy szazalékot arra vonatkozóan, hogy hány embernél derül ki az a verifikáció után, hogy mégsincs baj, azt a választ kaptam, hogy hetven. Elővett egy papírt, amin egy másik embernek a verifikáció utáni eredménye volt látható, melyen három vastagon szedett negatív szó szerepelt. Nyílván, tudott volna olyat is mutatni bőven, amin épp az ellenkezője látható, tehát ez önmagában nem jelentett nekem semmit.

Azt mondta, lehet a májnak valami működési zavara, alkoholfogyasztás, más betegség, három hónapon belül kapott vedőoltás. Kicsit megnyugodtam, mikor alkoholfogyasztásomra és a decemberi influenza elleni vedőoltásomra gondoltam.

Egy hét és tíz nap közé tehető mire átvehető az eredmény, ami már megmondja a biztosat. Bele fogok őrülni addig a bizonytalanságba – gondoltam, és kifordultam a rendelőből. Marika még előtte odaadta névjegykártyáját, hogy ha bármi van, hívjam, kérdezzek, keressem.

Ez már túl nagy és túl gyanús gondoskodásnak tűnt azok után, hogy a teszt valószínűleg téves eredményt mutat majd, és arra fog rávilagítani, hogy kevesebbet kellene innom.

Akkor kimenni a Mária utcára egészen más volt. Meg voltam zavarodva, nem tudtam mit csináljak. Vettem egy doboz cigit, és felhívtam barátomat, Eriket. Elmeséltem neki, hogy mi történt, de magam megnyugtatása miatt úgy, hogy természetesen ez csak valami tévedés lehet. Ettől még nem lettem kevésbé feszült. Nem tudom hogy jutottam haza, csak bolyongtam össze-vissza.

Befutott egy hívás egy barátnőmtől, Racheltől, akinek muszáj volt elmondanom a történetet, hiszen beszélni is alig tudtam, annyira remegett a hangom. Senki nem tudott megnyugtatni racionális érvekkel, csak vigasztalt, hogy minden rendben lesz, ami ebben a helyzetben érthető, én is ezt tudtam volna csak tenni, ha a másik oldalon állok.

Késő délutánra a pánik olyan szinten hatalmasodott el rajtam, hogy írtam legjobb barátomnak, Lacinak, hogy beszélnünk kell. Talán az ő bölcsességével és élettapasztalatával tud nekem valamit mondani. Este találkoztunk is egy újlipótvárosi kávézóban, ahol elővezettem a dolgot. Érezte, hogy nagy a baj a hangomból meg ahogy ott ültem, összetörve, kétségekkel, fáradtan.

Azt mondta, tuti semmi bajom, viszont a reaktív szót ezzel a dologgal összefüggésben nem is hallotta. Felhívtunk egy orvos ismerősét, hogy ő mit tud erről, de ő sem tudott a témához hozzászólni, nem találkozott még ezzel a szóval a HÍV teszt kapcsán.

Magamba döntöttem néhány sört, elszívtam néhány cigit, majd hullafáradtan hazamentem. A neten még keresgettem, és több, mint egy órát beszéltem Lacival telefonon, aki szintén utánanézett a témának. Azt írta minden internetes portál, hogy igen, a tesztek túl vannak érzékenyítve, hogy véletlenül se hozzon ki a vizsgálat egy álnegatív eredményt. A SOTE-s jegyzetek azt mondták, hogy százból körülbelül öt esetben igazolódik be az, hogy az eredmény valóban pozitív. Kicsit megnyugodtam, egy tévedés áldozata vagyok, ez egy jel, hogy kicsit megrémüljek, és ezek után úgy éljek, hogy kétség ne férjen hozzá, hogy nincsen semmi bajom.

Laci javasolta, hogy másnap menjek el a László Kórházba, ahol aznap van eredmény. Jobb tudni, mint várni több, mint egy hetet teljes bizonytalanságban. László Kórház! Úristen, mindig olyan összefüggésben hallottam addig arról az intézményről, hogy ott kezelik az AIDS betegeket. Bevillantak a lerobbant kórtermek és a sok beteg, életéért küzdő ember. A média hatása engem is elért és belevéste az agyamba ezeket a képeket.

Majd’ összeestem a fáradtságtól, mire ágyba kerültem. Túl sokat idegeskedtem és gondolkoztam, teljesen leszívta az agyamat és minden energiámat ez a történet. Nem baj, - gondoltam, holnap már nyugodtan alszom annak tudatában, hogy minden rendben. Megköszönöm ezt a pofont, mint jelet az élettől –reménykedtem és aludni mentem, hogy a másnapi korán keléssel minden a helyére kerüljön.

Nem mondanám, hogy nyugodtan aludtam az átbeszélt, átgondolkozott este után, melynek egy részet Lacival, a telefon másik végén, másikat a neten töltöttem, hogy összegyűjtsem azokat a hasznos információkat, amelyek némileg csökkentik aggodalmamat. Hajnalban keltem azon a keddi napon, hogy pontot tegyek képzelgéseim végere és megtudjam, hogy az egész csak egy rossz álom volt és egy olyan lecke, amire mindig emlékezni fogok.

Hideg volt es hó. Sötét és fagy. Kipattantam az ágyból, megtörve álmomat, ami a vizsgálat körül forgott. Kavarogtak bennem a gondolatok, túl hamar jutottam túl sok információhoz, olyanokhoz, melyek az életem későbbi alakulását befolyásolhatják, ezért súlyuk is nagyobb, mintha csak általánosságban kutakodtam volna a témát illetően. Utálok hajnalban kelni, de akkor az volt bennem, hogy túlleszek az egészen és délután alszom egy nagyot, kipihenve az elmúlt huszonnégy óra idegölő fáradalmait.

Sose voltam azelőtt a Lászlo Kórházban, ezért teljesen más irányból közelítettem meg és körbementem. Volt bennem egy rossz érzés amikor felszálltam a villamosra a Haller utcánal, miután megkérdeztem félve és halkan a vezetőtől, hogy a László Kórhazba hogy jutok el. Azt gondoltam, mindenkinek az a négy betű kapcsolódik az intézményhez, ami nekem is korábban. Aztán elhesegettem buta gondolatomat, hiszen nyílvan más ügyben is mehetek és senki nem foglalkozik velem az utazóközönségből. Azóta már pontosan tudom, hogy tízből kilencen nem is tudnák hogy ebben a kórházban kezelik a fertőzötteket. Az jutott eszembe, hogy ha most kiderül, hogy baj van, akkor ezentúl ide kell majd járnom és csukott szemmel is fogom tudni, hogy merre kell mennem.

De miért lenne baj? – kérdeztem szinte hangosan és megráztam magam, hogy a gondolat is távozzon fejemből. Azonnal és örökre! Nagy nehezen megértettem a rendszert, hogy hova kell mennem, és mi hol van. Természetesen többször eltévedtem, de végül eljutottam a vérvétel helyszínére, ahol egy recepción jelentkeztem be, hogy HIV tesztet szeretnék csináltatni. Mások is voltak ott, gondolom más vizsgálatokkal összefüggésben is, vártak arra, hogy levegyék tőlük a vért. A másik karomat nyújtottam a nővernek, aki a tevékenységet végezte: nem akartam ugyanazt a vénámat terhelni pár napon belüli két tűszúrással, illetve az is eszembe jutott, hogy a bal karomból vett vér okozta a nyílvánvaló félreértést, elkerülöm azzal, hogy most a jobbat tartom oda. Nekem kellett átvinnem a vért a laborba, mely a kórház udvarának másik végén volt. Előtte azonban a pénztárban befizetnem a majd’ nyolcezer forintot, mellyel az összes vizsgálat díja húszezerre rúgott. Nem baj, ez a tanulópénz, hogy emlékezzek rá, én is és a pénztárcám is, hogy utána megnyugodva nevessek az egészen és körültekintőbben éljek, ilyen ne fordulhasson elő többet. A jeges szélben egy borítékban fogtam az ampullát, melyben a forró vérem volt, amitol nem kissé undorodtam és azon gondolkoztam, hogy el ne csússzak a jégen és össze ne törjön a kórházi udvar aszfaltján.

Befizettem a vizsgálat díját és pár perc múlva már a labor egyik szobája előtt álltam a papírommal és a véremmel, amit átadtam a nővérnek. Elmeséltem, hogy van egy reaktív eredményem a Mária utcából, ami valoszínű azért lehet mert valami bezavart a vizsgálatba ezért kérem, ne csak ellenanyagot, hanem a (nyílvóánvalóan nem létező) vírusszámot is nézzék meg. Nem volt megnyugtató a nőver arckifejezése, amikor a reaktivitás tévedéséről beszéltem neki. Átvette, majd adott egy papírt, amivel aznap delután háromkor kell visszamennem. Elhagytam a hatalmas komplexumot és felhívtam Lacit, hogy túlvagyok rajta és ma meglesz az erdemény. Úgy éreztem, a halálos ítéletemre várok, amit délután háromkor hirdetnek ki egy orvosi szobában. Laci megnyugtatott, hogy nem lesz semmi és ha mégis lenne, akkor sem halálos ítélet.

Ha mégis lenne? – belémhasított ez a mondat. Van ilyen opció is? Persze hogy nincs, csak megemlítettük. Akkor és ott, sétálva hazafele azt éreztem, hogy itt most nem ötven-ötven százalék az igen és nem között, hanem sajnos a igen fele egy kicsit több, hiszen a Mária utca eredménye már önmagában sem tekinthető jónak. Mondjuk tudtam, ez nem függ össze, hiszen most elölről, tiszta lappal elvégzik egy másik módszerrel a vizsgálatot. Rengeteg időm volt délutánig, nem tudtam magammal mit kezdeni, csak idegesen rohangaltam fel s alá a lakásban. Annyira leszívta az aggodás minden energiámat, hogy úgy döntöttem, lefekszem aludni. Egy óra alvás után arra keltem, hogy az álmomban láttam két szót egy papíron kék tintával: NEGATÍV, NEGATÍV. Vastagon, hatalmas betűkkel, amely végre visszahozott a valóságba. Ahogy közeledett a megadott időpont, egyre jobban pánikba estem és nem akartam egyedül végigcsinálni, úgy éreztem, nem vagyok rá képes. Mindenki dolgozott, ezért Rachelt hívtam, hogy kíserjen el, ha nincs más dolga. Felnőtt nő, majd tartja bennem a lelket es utána iszunk egy sört vagy bort, kifújjuk a levegőt, véget ér ez az egész közjáték. Mivel hatalmas mennyisegű hó esett az elmúlt pár napban, Rachel taxival vett fel az Ulloi útnál. Végigmentünk azon az úton, amit megtettem korán reggel, gyorsan haladtunk, arra koncentráltam, hogy ne ájuljak el. Szédültem, a gyomrom összeszorult, remegett mindenem. Felmentünk a laborba, a másodikra, amit én már szinte futva közelítettem meg. Kint állt két nővér az ajtó előtt, ahol a vérem volt és egy papír rajta két szóval. (Nem tudom, honnan vettem, hogy két szó, de gondoltam: ellenanyag és vírus, meg ez volt az álmomban is)

Remegő kézzel átadtam a papírt, mire a kint beszélgető két nővér megkérdezte, bepillantva a bent lévő hölgy felé: “A fiatalember?” Ez már nem volt jó előjel, hogy Lenke nővér és Kati nővér “A” fiatalemberkent emlegetnek. Egy hölgy (mint kesőbb megtudtam, orvos) felkapott egy papírt és mondta, hogy menjek vele. Nem mertem Rachelre nézni. Igazából kizökkentem térből és időből, csak követtem a hosszú folyosón Editet, aki szapora léptekkel haladt előttem. Életemben nem mentem még végig ennyire hosszú folyosón, pedig körülbelül öt-hat ajtó előtt haladhattunk csak el.Mögötte lépegettem remegő lábakkal, a fejem zakatolt, úgy éreztem magam, mintha kiléptem volna saját testemből. Remegő hangon kerdeztem, “Baj van?”

“Ezt nem a folyosón beszéljük meg.” –érkezett a válasz.

“Legalább egy bíztató mosolyt” – hajoltam előre, hogy lássam az arcát. Nem lattam semmit, nem szólt semmit, amitől én már olyan állapotba kerültem, hogy a nevemet sem tudtam volna megmondani. Megérkeztünk az utolsó ajtóhoz. Edit a kulcsát kereste majd ügyetlenül elfordította a zárban. Egy örökkévalóság volt. Tudtam, hogy csak bent, zárt ajtók mögött fog bármit is mondani, ezért legszívesebben a fejemmel törtem volna be az ajtót, hogy minél hamarabb bejusssak.

Nem emlékszem pontosan, mi történt, csak egy dologra: Edit letett az asztalra egy papírt, amin ket szo volt, számomra jól látható módon: POZITÍV, POZITÍV. Ez a két szó, amit akkor és ott láttam olyan élesen égett bele a retinámba, hogy bármikor eszembe jut, előtör belőlem a belső remegés és az az érzés, amit akkor az orvosi szobában éreztem.

“Pozitív???” – kérdeztem elcsukló, alig hallható hangon.

“Sajnos igen.” – válaszolt a doktornő.

“Az nem lehet.. én ezt nem értem!” – szavak hagyták el a szám automatikusan, majd leültem egy székre. Sose éreztem még ennyire erősen azt, hogy ez egy álom. Megráztam a fejem, kerestem egy támpontot, amiből kiderül, hogy ez nem a valóság. Ránéztem Editre, hátha most Miki Egér feje van és hamarosan bejön Donald Kacsa, amiből világossá válik, hogy ez egy rossz álom, komikus és szürreális befejezése, és mindjárt izzadságban ébredek az ágyamban.

 Nem ébredtem fel. Azóta sem.

 Akkor olyan mély álomban voltam, hogy szinte kiestem mindenből, ami valóság volt, még akkor is, ha belül tudtam, hogy minden igaz, ami előttem zajlik. Minden valós: a doktornő, a papír, a két szó- hatalmas, vastag betűkkel, eltüntethetetlenül. Ezután következett egy háromnegyed órás beszélgetés, aminek elején ő beszélt, mindenről, ami ezzel kapcsolatos. Nem emlékszem minden szóra, mert csak bámultam ki a feje felett az ablakon a László Kórház udvarára és vártam, hogy egy Tirex-et pillantsak meg, aki egy fáról legel, vagy legyen cukorból a szemben levő épület, amiből egy torkos kis állatka falatozik. A Tirex-ek kihaltak, tél volt, ezért minden fa kopasz és a szemben levő komor épület is betonszilárdan állt, hiszen téglábol építették.

 Az orvosi rész közepén, amikor Edit doktornő felvázolta, hogy a sejtek mit csinálnak a szervezetben, közbevágtam egy “Mi fog történni, mi lesz velem?” kérdéssel. Nem érdekelt a rizsa, nem kötött le a HIV vírus kémia felépítése és képlete, csak azt akartam tudni, hogy most mi lesz? Még ennél a pontnál is vártam egy ajtón becsődülő tömeget, akik “MEGLEPETES!” –t kiáltva beáramlanak az ajton, pezsgővel. Jogosan soha többet nem beszélnék a rossz viccet kitaláló illetőkkel, de legalább vége lenne. Nem jöttek be, Edit csak beszélt, beszélt, az életmódról, a párkapcsolatokról, az anonim HIV pozitívakrol, az életről ezek UTÁN.

“Nem, nem kell beavatnia a szüleit” válasznál kicsit megkönnyebbültem és talán itt tértem vissza a valóságba egy rövid időre. Ki akartam menni minél hamarabb Rachelhez, aki valószínűleg nem érti, hogy mi történik ennyi ideig bent. Kellett a friss levegő, megint túl sok volt az információ, és mivel most konkrétan rólam szólt, elviselhetetlen volt a mennyisége. Egyetlen akkorra vonatkozó kézzelfogható tanács hangzott el a tizenhatos szobában: vegyek egy üveg konyakot és igyam meg. Edit valószínű a nyolcvanas években járhatott egyetemre, hogy a konyak szó még aktív szókincsének része volt. Fontos, hogy ne legyek egyedül, legyen mellettem valaki az elkövetkező pár napban. Nagyon nehéz lesz, de nem lehetetlen, hogy feldolgozzam azt, ami most velem történik. Úgy ültem ott, sapkában, kabátom félig rajtam, mint akit egy hatalmas hullám sodort el es probálja visszanyerni az életet egy faágba kapaszkodva. Felvették még az adataim, a születési dátumomnal szomorúan hozzátettem, hogy most lettem harminc éves, ennel a pontnál megláttam a doktornő emberi oldalát, amikor megdöbben ezen a sorsfordító dátumon. Kaptam egy időpontot vizsgálatra, visszautasítottam az arctalan fertőzötekkel kapcsolatos minden kontaktot. Írtóztam a gondolattol is, hogy mostantól ilyen csoportokba kell járnom, ahol majd megismerek egy “nagyonhelyeshívpozitívfiút”. NEM!

Kiszédültem az orvosi szobából, ugyanazon a folyosón, csak most visszafele, ami hatarozottan rövidebbnek tűnt. Rachel letette a telefont, mikor meglátott. Ránéztem majd szótlanul elmentem mellette, lefele a lépcsőn, ki az udvarra. Tudtam, hogy a Tirex nem lesz ott, csak a jeges valóság. Az ajtóban rágyújtottam majd közöltem a hírt kísérőmmel: “Sajnos pozitív.” Mivel Rachel is kapott egy kisebb sokkot, ezért őt és magamat is nyugtattam némileg azokkal a hasznos információkkal, melyeket Edit osztott meg velem az elmúlt háromnegyed órában. Kifele még felhívtam a barátaim, akik aggódtak miattam, hiszen tudták, hogy megyek az eredményért. Laci volt az első, akinek hangján hallottam a döbbenetet, hogy nem hiszi el és nem tud hirtelen mit kezdeni a nem várt információval.

Ez is egy olyan pont volt, mely egyre jobban terített vissza a valóságba. Lassan, szótlanul sétáltunk ki a főkapun.

Most nem siettem, az agyam lassan zakatolt, le voltam taglózva. Féltem kimenni az utcára, a valóságba és féltem bent maradni. Rettegtem mindentől.

2o1o. o2.o2.