Hazafele a legfrissebb élményeken járt az eszem. Jó volt rájuk gondolni, mert a valóságtól, ami otthon várt, nagyon féltem.

Amikor a tengerhez mentem, harmadik körre sikerült megtalálnom, honnan indul a busz. Már szinte minden kifejezést felismerek, ami az útbaigazitásokkal kapcsolatos, csak nem tudom, melyik melyik. Rettenetesen melegem volt, nem tudtam az időt belőni, ezért magamra vettem mindent amit hoztam, arra azonban nem számítottam, hogy kb.  25 fok van. A buszozás is egy kisebb harc volt, hogy nem tudott visszaadni a sofőr, aprót követelt, amit végül találtam, vagyis kiszedett a feléje, a markomban tartott érmékből annyit, amennyit jónak látott. Egy iskoláscsoport között ültem, akik hangosan beszélgettek, mindegy volt miről, felszabadult ézés ha semmit nem értek a külvilágból. Nem tudtam, mikor kell leszállni, mert bár elkezdtem mondani a sofőrnek, hogy szóljon, a közepénél mindketten feladtuk. Annak is örültem, hogy van jegyem, és úton vagyok a tenger felé. Akkor nyugodtam meg talán előszőr, amióta itt vagyok. Nem fájt kevésbé, csak az üres, szezon végi üdülőhelyen lelassult az idő. Az őrült rohanást és önpusztítást felváltotta a harmónia. Balra a tenger, jobbra olasz nyugdíjasok költik ebédjüket. Süt a nap, rövidujjúban eszem a Calzonémat. Mivel nem voltásehol klasszikus értelemben vett buszmegalló, engem is csak kiraktak az út szélén, mondva, ez, ahova jöttem. Ha öt percre el tudnám felejteni Őt, akkor olyan erővel telnék meg, ami átsegítene a továbbiakon. Volt, hogy egy teljes percre sikerült, amikor becsukott szemmel, a Nap égető sugarait magamba szivhattam.

Figyeltem az időseket, arcukon mély nyomott hagyott az élet. Minden ránc egy történet, egy tragédia, egy hatalmas nevetés, vagy keserű sírás. A ráncok szerintem gyönyörűek, azt jelzik, hogy érzünk. Azt, hogy megéljük a dolgokat, még akkor is ha akkor szörnyűnek és kibírhatatlannak tűnnek. Aztán büszkén viseljuk őket arcukon életünk végéig. Jönnek újak, és beköltöznek a többi közé. Olyan ez, mint az ujjlenyomat. Abból sincs két egyforma, mint ahogy az arc rajzolata sem egyezik, és pont ettől különlegesek. A mostani idősek talán még nem aggódtak, hogy eltüntessék őket, az élet nyomait, még nem volt ránctalanító krém vagy botox, csak hagyták, hogy a természet alkosson arcukon, és megrajzolja az élet grafikonját.

Nagyon erősen kavarognak bennem az érzések, nem tudom eldönteni, mit kéne tennem. Van olyan pillanat, amikor néhány percre sikerül meggyőznöm magam arról, hogy ennek így kellett lennie, és különben is sok mindenben voltak ellentétek közöttünk, aztán rájövök, hogy KITÉRDEKEL, szeretjük egymást! Tudom, hogy Ő is, csak össze van zavarodva. Egyik gondolatom az, hogy írok Neki, másik az, hogy békén kell hagynom, aztán, hogy odadom ezt az írást, DEHOGYADOMMINEKADNÁM! Legalább az egyik oldalra előlne, és nem őrülnék bele a saját gondolataimba. Rengeteg légy volt, nem is értettem, de mindenhol, nem tömegével, de egy-kettő mindig van körülöttem. Néztem az utcát, családok mentek haza, készülődve a kései vacsorához, diákok beszélték meg a mai napot, repkedett az «amore» szó percenként. Lehet, csak az én fülem volt kihegyezve erre, és a szokásosnál nem gyakrabban emlegetik a szerelmet.

Valószínű Lacinak igaza volt abban is, hogy ha a problémák elől menekülünk, akkor a gondot is magunkkal visszük. Előbb meg kell oldani, és utána menni. Persze, az én esetemben a megoldás hosszú folyamat, s ha erre vártam volna, sose utazok el. Alapvetően jó volt, sőt nagyon is, csak ott volt az űzött vad érzés.

Rettenetesen álmos vagyok. Kómásan nézem az utastársaimat. Pont szemben negyven és ötven közötti bajszos férfi, nevezzük Ferencnek, mellette felesége, Zsuzsa, aki majdnem egy tizessel kevesebb. Ferenc meghízott - bár sose volt vékony, Neje azonban jól tartja magát. A ház ura (vagyis a két szobás tizenhatodik kerületi lakásé) ölében Toshiba laptopot egyensúlyoz, jobb térdén vezeti a hozzá tartozó egeret. Zsuzsa fegyelmezetten figyeli a számítógépes manővereket, néha egy - egy szót odavetve, «ő ugyan nemért hozzá!» Mögöttem egy egész sort elfoglaló valamiféle csapat ül, idősebb hölgyekkel, és gyerekekkel, többeknek Heineiken feliratú merevfalú kis méretű bőrönd. Hármasával járnak vásárolni a hatalmas választékot kínáló, körülbelül három üzletet tartalmazó shop rengetegbe. Kötelező minden pénzt elkölteni. Úgy vásárolják a csokoládékat, mintha életükben nem láttak volna ilyesmit. Egy lány, aki hozzájuk tartozik elégedetlenkedik, hogy nem volt sajtos szendvics, és az eladó bár kifizetette vele, nem kért bocsánatot. Franciskába felébredt az öntudat. Most ő a vendég, kikéri magának. Szintén a csoporthoz tartozó anyuka, nagymama, elhízott tizenéves lány, aki enni akar. Anyja nem engedi, a lány elképesztően idegesítő hanglejtéssel, anyja térdére támaszkodva, egészen az arcába nyomva sajátját kérdezi egymás után ismételve, «éshaéhesleszek?hm?éshaéhesleszek?» A házaspár még mindig bűvöli a kompjútert, Krisztike valószínűleg az előzetes felszólítás ellenére nem vizet, hanem színes habcsókot vásérolt, amit a wc mellett elbújva tömött kalács képébe.  A lány visszajött, hozott vizet, de tüntetőleg az anyjának adta. Lebukhatott volna, volt egy színes morzsa a húsos ajkai szélén, közvetlenül a kifakadásra váró pattanás mellett.

Szeretek elmerülni másokban, akkor legalább nem magammal és a problémákkal foglalkozom. Nem azzal hogy néhány óra múlva belépek abba a lakásba, ami ellentétben a fejemben cikázó gondolatokkal, kegyetlenül üres és személytelen.