T4- Tévedés, Titok, Tanulság, Teljesség.

HIV, ahogy én él(t)em meg.

titok

2017. október 18. - javier mendez

 

Mindig meglepődök, hogy mennyire nem látok a saját szememtől. Háromnegyed órát beszéltem telefonon Lacival, ami alatt szóba jött a betegség és Ádám téma, azzal kapcsolatban, hogy tegnap nem voltam éppen a legjobb passzban. A beszélgetés alatt rádöbbentem, hogy az elmúlt időszakban csak azzal a felszínnel foglalkoztam, hogy visszautasít valaki, akiért kiteszem a lelkem. Amikor rászóltam, hogy hívja már fel a kórházat az eredményért, akkor azt nem azért tettem, hogy megtudjak bármilyen információt arra vonatkozóan, hogy kitől ment hova a fertőzés, hanem csupán szerettem volna, ha nem hagyja el magát és megteszi azokat a kellemetlen, de kötelező és fontos lépéseket, amik ezzel a dologgal járnak. Kezdetektől magamat hibáztattam, és az első pillanattól jeges félelem munkált bennem, amikor arra gondoltam, hogy én vagyok az oka. Persze, volt olyan opció is, hogy nem, és eléggé egybe is vágtak a dolgok, talán csak nekem nem volt egyértelmű minden jel, ami erre utalt. Miután elmondtam neki a dolgot, nem is foglalkoztam vele és többször erősítettük egymásban is, hogy mindegy most már, nincs jelentősége, hiszen mindketten hibáztunk.

Valaki eggyel többször.

Most megint előjött a téma Ádám elutasító viselkedése kapcsán, és megint kellett hozzá egy külső szem aki nem vádol, csupán tisztán lát és nem önmarcangol, mint én. Ez volt most Laci, aki annyira őszinte barát, hogy nem udvariaskodik, ha arról van szó. Ha ebből az opcióból indulunk ki, akkor megint csak nagyon kerek a történet, amit most kicsit látok már kívűlről is.

Van valaki, aki megtudta, hogy fertőzött. Az az ember közölte vele, aki nyár óta vele volt, kisebb - nagyobb megszakításokkal. Volt ebben minden, szerelem, szenvedély, viták és várakozás. Ez a fiú elutazott a kapcsolat elején külföldre, hogy kipróbálja magát egy idegen környezetben, hátha adódik valami lehetőség, meg különben is, fiatal és helyes, miért is ne?

A másik fél nem értette, hogy miért hagyják itt, hiszen olyan jó minden és bár felfogta, ez a terv előbb megvolt, mint ő, de ettől még lángol, és nem akarja, hogy itt hagyják egyedül. Persze, az eszével tudja, hogy ennél a fázisnál túl sokat nem várhat, rossz volt az időzítés. Később beletörődve a dologba úgy dönt, hogy megvárja a fiút, ha kell hónapokig, és majd valahonnan előteremti azt a pénzt, ami ahhoz kell, hogy utánamehessen. Akár örökre, mindent itthagyva. Nem is érti, hogy mi húzza ennyire erősen hozzá, de ösztönösen viselkedik, ezért azt teszi, amit érez. Talán már akkor tudja valahol mélyen, hogy sorsszerű volt a találkozás.

Nagyon vár minden jelentkezést a másik féltől, valami információt, hogy mi van kint és türelmetlen, hogy mikor mehet ki, mikor láthatja a másikat. Ilyen szituációban semmi sem elég, ami a kommunikációt illeti, de megérti, hogy még friss a dolog a másik félnek is, most fedezi fel, hogy mi van kint, ismerkedik a környezettel és az őt körülvevő emberekkel. Később sem érzi azt az itthonlévő fél, hogy benne lenne a történetben, csak várja, hogy jöjjön valami hír. Jön is meg nem is, van is meg nincs is. Arra vonatkozóan, hogy mikor mehet látogatóba, semmi utalás nincs, sőt inkább a téma eltemetése, amit érzékel a másik oldalról. Telnek a napok, hetek, mígnem valahogy fény derül arra, hogy a kint lévő egy meleg táskereső oldalon regisztálta magát az adott országban. Szexpartnert keres, vagyis azt is, ha az jön, hát jöjjön alapon. Kérdőrevonás, sírás, rettenetes fájdalom, megbánás és bocsánatkérés, hogy természetesen nem történt semmi.

A fiú pár hét után hazajött, talán volt kint valakije, talán nem, talán már itthon volt valami kialakulóban, ami a nyári első, ugyanabba az országba történő utazásából jöhetett, vagy csak kint ismerkedett össze valakivel. Mivel melegekkel volt körülvéve, meleg fiúnál lakott, nem lehetett nehéz. Mellesleg a lakótárs többet akart barátságnál s valamin kibukott ez az ügy, így azonnal haza kellett jönnie.  Hazajött, hatalmas boldogság, ‘sose engedlek el többet’ érzés, aminek kapcsán ott és akkor jött rá, hogy itthon várták nagyon. Akkor és ott. Csak akkor. Minha az eddig kommunikált érzések és gondolatok láthatatlan tintával lettek volna írva, ezért meglétük talán nem is volt igaz. Pedig de. Nagyon is.

...

Megtudta a szörnyű dolgot, amire számíthatott is talán, hiszen elkövetett egy hibát külföldön, miközben valaki várta szerelmesen, minden rezdülését lesve. Lehet, korábban történt, lehet ott, nem tudni.

Fel kell dolgoznia a dolgot hirtelen és duplán. Nem érti, hogyan csöppent ugyanabba a szituációba: itt fekszik mellette valaki, aki régen a ‘szerelme’ volt. Megint itt van, öleli, szorosan és minden pillanatban fogni akarja a kezét és biztosítani arról, hogy bármi történt és bármi fog, ő ott van.  Nehezen kezelhető szituáció, melyben érthető minden apró mozzanat: nem akarja megtudni, hogy igaz e, hogy ő is érintett-e, nem kíváncsi azonnal a pontos eredményekre, amiből sok minden megtudható - nem kívancsi, mert belül tudja.

Tudja, de nem mondhatja el senkinek, a másik félnek meg nem meri.

Nem hiszi el, hogy feltétel nélkül szereti valaki, meg akkor is, ha hibát követett el, úgy hogy tudta, hogy ez a hiba egy másikkal keresztezve végzetes lehet. Szembe kell nézni az újonnnan kialakult helyzettel és saját magával is. Minden pillanatban, amikor a másik fél egyik kezét kinyújtva áll vele szemben, ír, csókol és ölel, belehasít valami a szívébe: ő okozta a dolgot. Ugyanakkor két emberen múlt, de felrelépett, nem biztonságosan, és továbbvitte valakinek, aki bár felelőtlen volt, mit sem sejtett a dologrol.

Ez kívűlről látva a történet, ami nem ítélkezés, és nem hibáztatás, csak magyarázat lehet arra a viselkedésre, amit látok Ádámtól.

Annyi apróság van, ami ezt igazolja és húzza alá nagyon vastagon. Eszembe jutott, mikor előszőr mentünk vérvételre és kiedült, hogy baj van. Bevittük a vért a laborba, Ádám bement egy szobába, abba, amiben én is voltam és becsukták az ajtót. Pár percig bent volt, majd kijött. Kérdeztem, hogy mi tartott ilyen sokáig. Azt felelte, hogy megkérdezték, hogy milyen tesztet akar: olyat ami egy óra múlva kész lesz vagy olyat, amelyik délutánra, de a különbséget, így utólag visszanézve nem nagyon tudta megmondani. (talán a gyorsabb drágább volt.) Ez lehet a magyarázat arra, hogy miért mondta szinte egyértelműen a nővér az eredménynél, hogy “hát, pozitív, de...”. Valószínű történt bent a zárt ajtók mögött egy beszélgetés, amiben megkérdezték, hogy van e alapja aggódni: volt e nem biztonságos szexuális történet az utóbbi időben. De közben az is valószínű lehet hogy elmondta, hogy én cipeltem oda, aki pozitív, és velem volt szex védekezés nélkül. Egyszer. Mikor én mentem, elmondtam, hogy a Mária utcából jöttem és van egy eredményem, ami reaktív, azonban ott, akkor nem volt becsukott ajtó. Lehet csupán, mert kint álltam? Lassan elvesztem a józan ítélőképességem.

Vagy tettek fel előtte kérdéseket, látva minket, kettőnket nagyon rossz állapotban, vagy egész egyszerűen Ádám mondta előre, enyhítve a drámai eredmény közlését. Eszembe jut az arca, amikor sétálunk át a másik épületbe a “nem egyertelmű” eredmény tisztázása miatt. Beletörődött volt és feszült. Nem volt benne semmi “nem értem”. Igaz, ő némileg fel volt már készülve miattam a dologra és lehet, csak utólag kombinálok, és tulajdonítok minden mozzanatnak túl nagy jelentőséget. Jogos, hogy bennem volt egy tiltakozás, a tipukus NEM, EZ NEM VELEM TÖRTÉNIK, de Ádám tudhatta, legalábbi sejthette, hogy ő is. (gyakorlatban elég sok mindennek kell egyben állnia ahhoz hogy még védekezés nélküli szex útján átmenjen a fertőzés. Magas vírusszám, ami az én esetemben igaz lehet, kicsit legyengültebb immunrendszer a másik oldalon, de tény, hogy nem feltétlen kapja el mindenki aki hibázik. Nagy rá az esély, de nem törvényszerű.

Túl sok a titok és a kétség bennem, amit régebben is kicsit éreztem, de most annyi van, hogy nem is tudom, hogy szeretném e utólag tudni az igazságot.

Sajnálom, most meg jobban, mert félek, hogy sose mer majd a szemembe nézni és belül emészti magát. Szeretném tisztázni, megfogni a kezét és megmondani neki, hogy ha így történt, nem haragszom. Nem tudok rajta változtatni és lehettem volna én is okosabb. A megbocsájtás a legnagyobb erény, de mi van akkor ha ő nem így érez velem kapcsolatban? Ha én voltam a hibás, és azért nem néz a szemembe mert haragszik rám?

Rettegek attól hogy leüljek vele tisztázni nyersen és őszintén. Inkább lejátszom magamban ezredszerre is a történetet, egészen addig amíg beleőrülök.

 

ébredés?

 

A szuicid estém után felébredtem, tizenkét órát aludtam. Többször felriadtam valami hülye álomból, barack befőttet ettem, majd vissza a narkolepsziába. Fél egykor már rosé hosszúlépést ittam, kattogtam a Facebookon, majd visszaregisztráltam magam egy társkereső oldalra. Nem hiszem, hogy sokat maradnék, de annyira szükségem van ebben a helyzetben valamilyen visszaigazolásra, hogy nem vagyok annyira értéktelen, mint ahogy gondolom. Nyílván ez nettó hazugság, mert senki nem tudja ott, hogy beteg vagyok, vagyis nincsnek illúzióim, biztos, hamar elterjed bizonyos körökben, de abba a hitbe ringatom magam, hogy ehhez idő kell. Amúgy sem vagyok benne a meleg magban, nem járok szórakozni egy ideje, és itt hamar elfelejtik az embert, ha nem látják. Senkire nincs szükségem, nem akarok semmit, de ha valaki ír, válaszolok, legalább történik valami, ami eltereli a figyelmemet. Tudom, a meleg ismerkedési fórum nem a legjobb platform ahhoz, hogy elfeledkezzek a gondjaimról legalább egy időre, de úgy éreztem, senkinek nem ártok azzal ha beszélgetek.

Teljesen el vagyok veszve megint, de most legalább érzem, hogy mennyire életmentő, hogy dolgozom. Meg kell felelnem, koncentrálnom kell, meg akkor is, ha persze van lehetőség a chatet nézni, és kattogni, de nem annyit, mint, mikor otthon ültem és naponta háromszor aludtam, mert csak akkor volt jó, ha nem vagyok ébren. Kicsit elengedtem az információ vadászatot is a neten, mert teljesen kikészít. Néha felmegyek olyan oldalra, ahol a témával kapcsolatban lehet olvasni, de elég hamar megijedek, és becsukom az egészet. Mindig valami bíztató pontot keresek, mint mikor még nem volt biztos a pozitív eredmény, akkor is addig keresetem, míg nem találtam olyan példákat, amik azt bizonyíthatják, hogy ez még nem biztos. Most is ez van, keresem a támpontokat, amiktől megnyugodhatok. Régóta gondolkozom, hogy szakemberhez fordulok, és azt hiszem valóban itt lenne az ideje.

Itt aludt nálam Laci, egy kiállításon voltunk és ide jöttünk utána. Beszélgettünk az Ádámos dologról, és ráébresztett arra, hogy semmi jogom nincsen haragudni vagy megsértődni rá.

Nem várhatom el, hogy ugyanúgy gondolkozzon és érezzen, mint én, nem számíhatok feltétlen érzelmekre, attól, hogy bennem vannak. Fájhat, de ez még nem változtat semmin. Neki is fel kell dolgoznia a helyzetet, ami ugyanúgy új számára, mint nekem. Valószínű, ő más utat választ, mint én, de ettől még nem rosszabb, vagy jobb egyik megoldás sem, csak egyszerűen más.

Joga van kihátrálni a dologból, ha úgy érzi, hogy terhes, ettől nem hálatlan vagy kevésbé korrekt, egyszerűen az érzései után megy, amik ezek szerint jelen pillanatban nincsenek, legalábbis irányomban nem. Az egész napos rosszkedv után nagyon jót tett a beszélgetés, magamtól lehet sose jutok el idáig. Pont idő,- és sorsszerű volt, hogy tudtunk beszélni Lacival, el kell engednem Ádámot, hagynom kell, hogy élje a saját életét, és ha én nem vagyok benne, akkor ezt is meg kell értenem. Túl sok lehet neki ez az egész, és még én is, aki túl erőszakosan közeledik felé.

Olyan, mintha kitisztultam és megvilágosodtam volna. Egyszerűbbé váltak a dolgok, mintha lemostam volna róluk a sarat, és láthatóvá vált az igazi felület, az anyag.

 

 

gyávaság

 

Ádám lemondta a ma esti találkozót az utolsó pillanatban. Készültem rá egész nap, kitakarítottam a lakást, gyertyák, bor. A bort addigra megittam, mert késett, vegül meg lemondta. Írtam neki, hogy o.k., bár keszültem, de ha egyedül akar lenni, akkor ne jöjjön. Válaszolt, hogy ha készültem, átjon. Felhívtam, ne azért jöjjön, mert számítottam rá, hanem mert velem akar lenni. Nem volt jól sikerült beszélgetés. Huszonöt percet beszéltünk - nem akar hisztit, nem tudja mit akar, ez neki túl gyors, és megint azt érzi, hogy elnyomom. Valószínűleg megint felreértettem a dolgokat, mert ő nem akar semmit, nem kész rá, velem főleg nem.

Fel kell dolgoznia azt, ami történt, és en nem kellek hozza, szeret velem lenni, de semmi komoly.“Megint fekete-fehéren látod a helyeztet, és nem beszélünk ezentúl?” – igen, ebben a szituációban dupla vagy semmi-t érzek, nem akarok szexkapcsolatot senkivel, nem akarok bizonytalanságot, hanem olyan valakit, akit szerethetek és mellettem van ebben a helyzetben is. Lehet tényleg elnyomom, és túl sok és túl tömény vagyok, de pánik uralkodott el rajtam: a valakihez tartozás iránti vágy. Mit akarok tulajdonképpen, amikor még azt sem tudtuk őszintén tisztázni, hogy ki fertőzött meg kit. Nincs jelentősége már, de abban a tekintetben mégis van, hogy ha ezzel nem tudunk szembenézni, akkor mással sem fogunk tudni. Elmondása szerint nem vagyok az első, sem a második, sőt a harmadik helyen sem a jelenlegi életében. Szerencsére nem folytatta: nem szívesen vártam volna meg a negyvenkettedik helyet. Nekem ez elég volt. Ugyanez volt a második periodusban, mikor együtt voltunk, fontosabb volt minden más, mint én, nekem pedig fontosabb volt ő, mint minden más.

El vagyok keseredve, teljesen padlón érzem magam. Egyedül, a konyhakövön fekve. Egyedül vagyok, magányosan, csak én és a betegségem. Könnyebb lenne belemenekülni egy kapcsoaltba, mint szembenéznem saját magammal. Könnyebb lenne letenni a teherből egy adagot a másik vállára, hogy kevésbé nyomasszon. Azt hiszem ez nettó gyávaság.

Ádám okosabb nálam, nem akar görcsölni, és nem akar érzéseket magára erőltetni, és magával foglalkozik. Nagyon kevés idő telt el, neki még kevesebb, teljesen érthető hogy nem fontosabb neki a saját mentális és fizikai egészsége. Egyedül vagyok, teljesen egyedül. Szükségem lenne egy érintésre, egy jó szóra, valaki közelségére. Most már látom, hogy Ádámtól ezt nem kapom meg. Nem várhatom el tőle, hogy velem foglalkozzon és úgy érezzen, mint én, de az emberi oldal sincs meg. Hagynom kéne, hogy élje a saját életét nélkülem, még akkor is, ha közben belül kicsit belehalok. Nem vagyok neki fontos semmilyen szinten sem és ezzel nem tudok mit kezdeni. Fel kellene mar fognom az egyertelmű visszautasítást, vagy sokkal inkább a betegségemmel, és magammal foglalkozni, legalább olyan szinten, hogy haladjak ebben a dologban.

Időt kellene neki adnom, de magamnak sem tudok. Mindig nagyon türelmetlen voltam, mindent azonnal akartam. Ezzel szemben az élet sokszor hozott olyan helyzetbe, hogy várnom kellett. Sürgetem hogy jobban legyek, és magammal akarom rántani Ádámot is, de hogyan lehetnék jobban ennyi idő alatt? Mit várok, mi lesz, ha nem élem meg minden másodpercét, a jót és a rosszat is? Leköt az önsajnálat, de már nem azért mert hibáztam, és elkaptam valamit, amit az egész életemet befolyásolhatja. Nem azért mert ezt átadtam valakinek, aki tönkremegy ebben, hanem azért mert nem szeretnek, visszautasítanak. Őrület, mennyire gyerekes vagyok, és mennyire önző.

Egy dolog vigasztal: bármikor véget vethetek az egésznek. Tudom, gyávasag, de nem érdekel. Most legszívesebben ezt tenném, megszünne minden kétség és aggodalom, csak a lebegés lenne, egészen a végéig. Nem lenne több fájdalom és kérdőjel. Soha nem kellek majd senkinek, nem tudom végigcsinálni azt senkivel, hogy eljátszom, hogy nincsen semmi, és közben belül meg emésztem magam. Nem akarok senkit és semmit. Szeretnék atlibbenni valami más világba, ahol megszűnik minden probléma. Menekülök? Lehet, de nem érdekel. Az sem, ha gyávának tartanak utána mások. Jogom van így dönteni, és nem érdekel mit mondanak az emberek. Azokat a szavakat már úgysem hallom többé. Nem akarok többet érezni semmit és senkit. Csak egy dolgot szeretnék, hogy megszűnjön minden körülöttem, és ne emésszem magam többé semmiért. Öt hete tart ez a lidérces álom, amiből nem lesz soha felébredés, azt szeretném, hogy akkor tényleg ne legyen. Fizikailag sem.

Javier Mendez, élt harminc évet, szerintem ez nem rossz végszó, mint ahogy a kedvenc idézetem sem: “egy semmiségtől is megvigasztalódunk, mert egy semmiség is lesújt minket”- túl sok volt mostanában a “semmiség”, ami lesújtott és oly kevés, ami megvigasztalt. A halál is semmiség, ami először lesújtóan hat, de utána vigaszt nyújt.

 

 

Mi az igazság?

 

Megdöbbentő hogy melegként mennyire nem tudtam semmit a betegségről. Vagyis tudni véltem, de kiderült, mégsem. Az is hozzátartozik hogy nem a legelejétől kezdve élem meg a szexualitásom, de azért eltelt annyi idő hogy igazán tájékozódhattam volna. Az volt a fejemben, hogy aki elkapja, az tömeges orgiákon vesz részt, természetesen védekezés nélkül. Minden nap mással fekszik le, nem törődik másokkal és saját magával sem.

Tévedtem.

Nem mondom, hogy nem voltak olyan időszakok az életemben, amikor ne éltem volna ki magam, de szerintem ez normális, legalábbis nem látok semmi szégyelnivalót benne. Az éves, vagy több éves kapcsolatok között mindig voltak időszakok, amikor élveztem az életet. Volt, hogy nem történt semmi, csak ismerkedtem, beszélgettem, hátha rábukkanok valakire, aki hosszú távon is érdekel.  Azonban kínosan figyeltem arra, hogy védekezzek. Emkékszem, amikor viszonylag a kezdetén első látásra beleszerettem valakibe, és ő is belém. Elsöprő volt, magától érthetődő és tiszta. Fél évig tartott, de nagyon tartalmas volt.  Amikor először voltunk együtt, mondta, hogy ne használjunk gumit, velem nem akar, nem lenne az igazi. Egy percig persze elgondolkoztam, hogy mit válaszoljak, de utána rávágtam, hogy szó sem lehet róla. Addig még soha nem találkoztam ezzel a „kéréssel“, az volt a tapasztalatom, hogy mindenki védekezik. Lehet, csak engem kerültek el azok az emberek, akik nem, de ez új volt. Bálint sem azért kérdezte, mert ez szokás volt nála, csak egyszerűen annyira szenvedélyes volt, hogy elrontotta volna a pillanatot. Nyílván, mindig elrontja, meg kell állni, macera, de sajnos ez ezzel jár együtt, kívéve egy hűséges kapcsolatban, amit csak és kizárólag szűrés után lehet(ne) elindítani akár heteró, akár homoszexuális kapcsolatról beszélünk. Mégis hány olyan párt láttam már, akik x hét vagy hónap együttlét után megállapodtak, nem védekeznek tovább, csak heterók esetén a terhesség ellen, hiszen monogám kapcsolatban élnek, bíznak a másikban. Ez nagyon szép, de mi volt előtte? Annyi minden történhetett korábban, aminek adott esetben hosszú ideig nincsnek tünetei vagy nem egyértelműek.

Szóval még itt sem mentem bele védekezés nélküli szexbe, és utána sem.

Sokat emészettem magam azon, hogyan kaphattam el mégis? Hogyan történt, én adtam át Ádámnak vagy ő nekem? Az volt az egyetlen olyan hiba ugyanis, amit elkövettem. Biztos vannak olyanok is, akik még egy ilyet sem, de sok olyanról is tudok, akik sokszor és mindig „megúszták.“ Nem is gondoltak arra, hogy baj lehet, és nem is lett. Én ennél sokkal jobban féltem a betegségektől, éppen ezért számomra is érthetetlen, hogyan engedhettem meg azt magamnak, hogy pár hónapos különlét után kiteszem ennek Ádámot vagy magamat.  Volt azonban valami, ami az egészet elindította. Mindenképp mentem volna szűrésre, de mivel nem telt el még egy év sem az előző óta, vártam volna néhány hónapot. Volt egy srác, akivel párszor találkoztam, nem gyakran , és nem sokszor, de voltunk együtt. Hallottam valakitől hogy beteg, nem mondták el pontosan mi baja van, de sejtettem. Nem biztos hogy HIV-re gyanakodtam, de valamire igen. Akkor, mikor kiderült, bepánikoltam, hiszen voltunk együtt pár hónappal azelőtt, bár védekeztünk természetesen.

Azért nem árt, ha elmegyek szűrésre- gondoltam, és nem csak HIV-re, de hepatitis-re is megnézetem magam. Persze, akkor csak egy „túlaggódott“ reakció volt, nem ezt az eredményt vártam. Mikor kiderült, és pánikszerűen azon pörgettem az agyam, hogy kit sodorhattam veszélybe, senkit nem találtam, akivel ne védekeztem volna.

„Értelemszerűen“ vagy talán mégsem, az orális szexre nem gondoltam.  Amikor az orvossal beszéltem, kitért arra, amit mindenkinek kellene tudnia, és még én is tisztában voltam vele, hogyan terjed a vírus. A „klasszikus“ formák mellett kitért az orális szexre is, hogy „olyan csak a mesében van.“ Tudtam, hogy túloz kicsit, mert van rá esély, de extrém körülmények kellenek hozzá.  Mondta, persze, ha valakinek sebes a szája, vérzik az ínye, akkor előfordulhat, de ennek kockázata elhanyagolható. Sok összetevő kell a „klasszikus“ úton való fertőzéshez is, ehhez pedig különösen.

Húsvét előtt kiműtötték a bölcsességfogam, körülbelül két héttel azelőtt, mielőtt az „eset“ történt. Már teljesen begyógyult, legalábbis azt hittem.  Amikor elköszöntem a szájsebésztől azt mondta. „Krisztus is szenvedett a kereszten, most én jövök, és pont Húsvét van.“  Akkor nevettem rajta, nem tudtam, hogy hamarosan realitássá válik. Ez az egy eset volt, amikor esélyem volt elkapni a vírust. Közben beigazolódott hogy az illető HIV pozitív. Valószínű friss fertőzöttként rengeteg vírus volt a szervezetében (ami egy idő után magától elkezd – egy ideig – csökkenni.), nekem pedig seb a számban.  Lehettem volna okosabb, hát igen, a tájékozatlanság, bár dr. Szabó sem számol erősen ezzel a tétellel, pedig kellene. Ha nem is túlaggódva, mert tényleg nagyon ritka és „nem egyszerű“ a képlet, de akkor is.

Ha belegondolok hogy feltételezzük (mert más eset nem nagyon van) hogy ekkor és így jutott a szervezetembe a vírus, akkor megint felmerül bennem a kérdés, hogy hogy nem adtam át Ádámnak még nyáron amikor együtt voltunk. Akkor persze védekeztünk, de orális szex volt, úgy hogy nekem akkor, a feltételezett eset után két hónapban az egekben lehetett a víusszámom, úgy hogy nem tudtam róla. Persze ez igazolja az „ilyencsakamesébenvan“ jelleget, és valóban egy összevart seb kell hozzá mégha az gyógyultnak is látszik. Ebben az esetben pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy én voltam. Együtt vesztettük el a fejünket egyetlenegyszer, de akkor is az én hibám. Vagy az én sorsom, amibe belerángattam őt is. Vagy a sorsnak pont az a lényege, hogy nem feltétlenül rajtunk múlnak a dolgok?  Tudom, a saját magam hibáztatását abba kell hagynom, mert teljesen letaglóz. Mindketten hibáztunk, még akkor is ha „könnyebb“ saját magamra fogni. Kölcsönös akarat nem elég azonban ahhoz hogy megnyugtassam a lelkiismeretem, hogy lehettem volna ÉN az okosabb. Kaptam Ádámtól egy levelet, amiben majdnem ugyanezt a sztorit írja le, bölcsességfog, orális szex. Mérlegelte, hibás lehet e, ugyanúgy emészti magát, és arra jutott hogy egy ember volt, akivel hasonló sztoriban volt, és az ő bölcsességfogát ugyan nem műtötték ki, csak begyulladt és vérzett néha. Azért az én esetem szerinem eggyel durvább. Ugyanannyira vigyázott mindig, mint én. Tudom, ennyire ismerem. Még egy „AIDS“ tanfolyamot is elvégzett korábban, hogy mindent tudjon, mit lehet, mit nem. Ezek szerint ezzel ő sem számolt, mint ahogy az orvosok sem. Annak mondjuk elég csekély az esélye, hogy valaki szájsebészeti beavatkozást követően érintkezzen közvetlenül egy frissen fertőzött spermájával. Annyira szürreális az egész, hogy mindkettőnk sztorija ugyanaz. Azt hiszi, Ő a hibás, én pedig azt, hogy én. Rettenetes állapot, de „elengedtük“ a témát azzal, hogy bár hülyén hangzik, semmi jelentősége.

Nem számít, mert mindketten akartuk akkor, mindkettőnknek elborult az agya, és nem tudott megálljt parancsolni. Persze, ha előtte nem lett volna az „ilyencsakamesébenvan“ eset, nem lett volna semmi gond. Kivédhető lett volna?  Ezen kattog az agyam állandóan. Létetik az, hogy egy ennyire banálisnak tűnő dolog miatt változik meg mindkettőnk élete? Változás kellett, de elég kegyetlenre sikerült. Tudom, nem válogathatok.

 

 

megint az úton

 

Reggel Ádám mellett ébredtem megint olyan boldogan és biztonságban, amilyet csak mellette érzek. Lehet, csak becsapom magam. Túl védtelen vagyok még, és olyan ember mellett vagyok legszívesebben, aki TUDJA. A barátaim megtették, amit kellett az első sokk után, most is ott vannak, de már én magam is unom, hogy állandóan erről beszélek, még ha máshonnan is indul, ez jön ki belőle. Nem panaszkodom ilyenkor, sokkal inkább átesek a másik oldalra, hogy mennyire kemény vagyok, mennyire felnőttem a feladathoz. Senki nem várja el tőlem, hogy ilyen legyek, mégis ez lesz belőle. Mint amikor bemegyek egy orvoshoz, és önkéntelenül, automatikusan kisebbítem azt, amiért odamentem. Ami előtte fájt, és elhatároztam, hogy részletesen beszámolok, az, abban a környezeten kisebbé válik. Szinte mintha bizonygatni akarnám, nem vagyok beteg. Ebben az esetben még jobban felerősödik ez az attitüde, már csak azért is, mert azt gonolom, ha kimondom, akkor úgy van, és ezzel magamat is nyugtatom. Főleg magamat.

Tudtam, hogy nagyon feszült a mai nap miatt, mert menni kell A vérvételre. Ez az, amikor először megállapítják a vírusszámot és hogy milyen állpotban van az immunrendszer. Igazából a következő eredmény a mérvadó, melyhez ugyanezt a vért használják, ezért nem is értem, hogy ez most pontosan mi, mert nekem a két eredmény eleggé más volt. Például a vírusszám harmadannyi a másodiknál, mint az elsőnél, bár az immunrendszer állapota az elsőnél is jónak számított. Ez azt jelenti, hogy az immurendszerem nem sérült. A protokoll szerint most figyelik negyedévente, mi történik, hogy ha kell, közbe tudjanak avatkozni. Mivel a gyógyszer okozhat mellékhatásokat - bár a mostaniak már nem olyan erősek, mint akár tíz évvel ezelőtt, így jobb kitolni ezt az időpontot. Az immunrendszer magától viszonylag lassan gyengül, bár ez egyénfüggő Gyorsan összeszedtük magunkat és elindultunk, hogy legalább fél tízre odaérjünk ha már nem sikerült időben felkelni. Pont egy hónap telt el mióta tudom. Ugyanaz az út amit az elmúlt időszakban “annyiszor” megtettem. Mintha ezerszer lettem volna ott eddig (és öt éve tudnám), pedig nem volt olyan sok alkalom, mégis olyan mély jelentőséggel bírtak, hogy sokszorosának érzem őket. Megint, mint idegenvezető vettem részt a történetben, mentem határozottan, elmondtam, mi fog történni, hova kell menni. Ádám közben feszülten ment mellettem, összeszorult gyomorral és azt mondogatta, hogy reméli, nem találkozik senkivel.

Azért akart korán jönni, hogy elkerüljön mindenkit. Szerintem nem függ össze a dolog, mert sajnos benne van a pakliban, hogy összefut másokkal. Miközben ezzel próbáltam erősíteni, én is ugyanezt éreztem. Volt hogy harminc percet álltam a rendelő mellett, a bokroknál, hogy nézzem, ki jön ki, és ha sokáig senki, akkor mertem bemenni. Tudom, akik ott vannak, ugyanabban a sztoriban vannak (többé- kevésbé), de azzal hogy valakivel összefutnék, tovább bonyolítaná a káoszt. Végig az úton, a bejárattól balra fordulva, hosszan, némán, feszülten. Mikor legutóbb itt voltunk még hó volt és nagyon hideg, amit még jobban felerősített a bizonytalanság, a tehetetlenség és a türelmetlenség.

“Most csak egy egyszerű rutin dologról van szó, leveszik a vért és tíz perc múlva már visszafele fogunk menni ezen az úton.” - ezzel nyugtattam Ádámot. Úgy hangzott, mintha azt mondtam volna, hogy csak bemegyünk a közértbe, veszünk sajtot, meg ha van friss paradicsom, akkor azt, és pár perc múlva már hazafele sétálunk azen az úton.

Én sem voltam nyugodt ebben a szituációban, de megint tartanom kellett magam, hogy ne bizonytalanítsa el az én rosszullétem, és a lehető legkönyebben tudja végigcsinálni. Bementünk, nem volt senki. Mondtam, hogy ha akarja, akkor bemegyek előre, és megnézem, vannak e, engem nem érdekel, hogy meglátnak, hiszen az elkövetkező remélem negyven évben is lesz rá számtalan alkalom. Bárcsak egyedül is ennyire vagány lennék, és nem kéne hozzá egy most még gyengébb fél. Végül ketten mentünk be, csengettünk, majd Klári nővér bekísérte Ádámot, hogy megszabadítsa hat ampulla vértol. Szabó doktor közben hangosan telefonált, én pedig “szokas szerint” utazási katalógust nézegettem. Nem tartott sokáig, pár perc és már kint is volt. Invitáltak engem is, de én mondtam, hogy ezúttal, mint kíserő vagyok jelen. Megkönnyebbülten kijött, megöleltem, majd gyorsan távoztunk. Nem volt megint informació átadás, Ádám elzárkózik tőle, nem akar tudni semmit.

Ami engem megnyugtat, -hogy egy hozzáértő ül velem szemben, akitől lehet kérdezni, - őt felzaklatja. Kifele még a táskájába csúsztatott két kiadványt, amit gondolom magányában majd atlapoz. Legalább kicsit közelebb kerül a valósághoz. Amíg vártam kint én is kezembe vettem egy kiadványt, ami arról szólt nagyon röviden, hogy hogyan kezeljük a betegséget. Olvasgattam és rájöttem, hogy mennyire idegen az egész, mennyire távoli és nem valóságos. Nem gondolkoztam ezen, nem léptem tovább, nem is tudom lehet e, vagy kell e vagy csak jön majd magától.

Olvastam az életmód tanácsokat, melyek nem egyeztek a Szabó által elmondottakkal, aki azt állítja, hogy jó dolog egeszségesen élni alapból is, de ennek túl sok hatása nincs az ember állapotára. Nyílván, hogy ha az ember roncsolja magát az alapjáraton sem túl szerencsés, de itt, ebben a helyzetben sem a legjobb út. Előbb utóbb gyógyszer lesz belőle, ami pedig kvázi mesterséges immunrendszert teremt. Ettől még oda kell figyelni. Mindenből mértékkel, asszem ez a betegség egyik fő semmitmondó kulcsa. Valószínű magáé az életé is ez. Sok elhatarozás volt bennem az életmódom megváltoztatásával kapcsolatban és kész is vagyok rá, de semmi olyan megerősítést nem kaptam ezzel kapcsolatban, ami azt igazolná, hogy ez változtatna bármin is. Pedig jó érzés lenne maga a tudat is, hogy tehetek annak érdekében valamit, hogy a folyamat lassuljon. Nins ilyen hogy egyek répát vagy céklát. Igyak teát vagy fussak minden nap 2 kilométert. Magamtól is rájöhetnék, és nyílván jobbat tenne, de semmi protokoll nincs erre. Edzek hetente háromszor- négyszer, ezzel is bizonyítva magamnak, hogy bírom. Elgondolkoztam, amikor a negyedik kiadványom sorait böngesztem, (melyet ezúttal nem vittem magammal, és nem dobtam ki), hogy most tulajdonképpen azt “várjuk”, hogy az immunrendszerem vészesen el kezdjen romlani és akkor beavatkozik az orvostudomány különféle gyógyszerekkel? Ezután megkezdődik a harc a szervezetemben, aminek eredményeképpen bár az immunrendszerem visszaállítható egy normális szintre, de megváltozik minden bennem, és elkezdődik a félelem a mellékhatásoktól és az azt kiváltó betegségektől?!

Kicsit sokkolt, bár mindezt tudtam, csak most megint szembeneztem vele. Vagyis belenéztem és visszatettem. Kicsit újra kinyitottam a szemem, de azonnal be is csuktam.

Nem tudom mi a megoldás, mi a középút, hogy mindent tudjak, de ne essek pánikba, helyére tegyem magamban, és ne legyen tehetetlen várakozás az egész, hogy mikor robban a szervezetemben a bomba, amiután már csak versenyfutás lesz az életem. Bennem, a sejtjeimben, a testemben. Ha ezt megtalálná, és válaszokat is kapnék, melyek nem ellentétesek és nem szélsőséges pánikot vagy az ellenkezőjét váltjak ki belőlem, akkor tudnék Ádámnak is segíteni, aki a leghatarozottabban zárkózik el a probléma elől. Valoszínű belül forrong és dúl benne valami, de nem adja ki magából, és ez nem jó.

Kicsit olyan, mint mikor valaki nem fogadja el a melegségét, és küzd ellene. A külvilággal és magával szemben is. Muszáj neki is legalább minimális szinten helyére tennie a dolgokat. Sétáltunk haza, ugyanazon az útvonalon, mint elsőre, amikor megtudtuk az eredményt. Most beszéltünk, örültünk, hogy már visszafele megyünk, és ahogy hagytuk el a kórház területét, egyre jobban ment ki a gyomrunkból a görcs, és szabadultunk fel, örülve a tavasznak és annak, hogy megint nem kell legalább egy hétig tudomást venni a történtekről.

Javier riadtan ébredt a délutáni alvásból, ami után majd fél perc is eltelt, mire megnyugodhatott, hogy ez nem a valóság, csupán valami lidérc, ami megzavarta békés álmát. Lassan feltápászkodott, többször megrázta fejét, hogy minden ezzel kapcsolatos érzés és gondolat távozzon belőle, visszatérjen a normális kerékvágásba.  Benyomta a kávéfőző gombját és várt. Kinyitotta az ablakot s mélyet szippantott a tavaszi levegőből. Szerette volna minél hamarabb tiszta fejjel folytatni a napot.

 

valami felszakadt

 

Tegnap elmentem bulizni, egy farsangra az Eklektikába. Hazafele végigsírtam az utat.

Igazából nem tudom, hogy miért, mert az adott dolgon kívűl nincs konkrétan semmi bajom, csak kijött belőlem. Hamar leléptem, de nem azért, mert nem éreztem jól magam, csak gondoltam pihenek. Aztán jött ez a sírás dolog, amin eléggé meglepődtem, mert nem vártam, és magyarázatot sem tudtam adni a történtekre.

Az igaz, hogy nem voltam már józan, és valószínűleg ez is felerősítette a bennem kavargó érzéseket. Sokszor eszembe jutott Ádám is. Ha meg kéne határoznom, hogy miért zokogtam végig az utat hazafele, akkor miatta.

Valószínű, nem dolgoztam még fel a vele történteket sem, és nem tettem le azt a terhet a vállamról, ami azzal azért könnyebb let némileg, hogy beszéltem vele. Kellene még sokat, nekem is és neki is szüksége lenne rá. Fura a helyzet és olyan nyers őszintséget kíván egymástól, hogy megnyíljunk, feltárjuk a legmélyebb gondolatainkat, hogy nem vagyok benne biztos, hogy van e elég szilárd alap ehhez, hogy ne dőljön össze minden, és ne váljon terápiás beszélgetéssé. Félek ezt meglépni, de be kell látnom, hogy nem lehet különválasztani az érzelmeket a sokszor erős és kemény beszélgetéstől.

Mentem az utcán és azt éreztem, elragadnak az érzelmek, folynak a könnyeim, és szakad fel belőlem valami, amit eddig talán elnyomtam. Nyílván abszurd képet mutattam, ahogy ballagok üveges tekintettel az Andrássy úton s sírok szombat éjjel, amikor mások bulizni és mulatni mennek vidáman és felszabadultan. Volt benne valami felemelő érzés is, hogy ki tudok lépni magamból mindentől függetlenül, attól hogy hol vagyok és mit csinálok. Csak jött és nem akartam visszafogni, nem akartam megerőszakolni magam és uralkodni az érzéseimen. Szerettem volna megélni, ott és akkor.

Időspirálban érzem magam, olyan régen tortent a dolog, hogy szinte már nem is gondolok rá. Közben pedig eszembe jut, hogy egy hónap sem telt el. Lehet, az agyam gyors pörgése miatt tűnik ennyire távolinak. Nem tudok mit kezdeni vele, ez a szint körülbelül ennyi volt nálam. Lehetne még pörgetni rajta magam, lehetne kutakodni, információt gyűjteni, de kell még az energia másra. Ösztönösen viselkedem, azt teszem, amit legbelül érzek, és ez most az, hogy elengedem azt a részet, ami már megtörtént, és nem tudok rajta változtatni. Nem szeretnék tönkremenni benne, viszont azt sem, hogy túl hamar és túl könnyen lépek át egy életemet meghatarozó és befolyasoló történésen.

Azt érzem, hogy van meg benne egy kicsi, amit nem izzadtam ki és nem éltem meg, de ezeket nem tudom erőszakosan magamra kényszeríteni, de várom, hogy jöjjon magátol, hogy megint egy szintet lépjek előre. Egy dolog állandó, a bűntudat, a felelősség, és a bizonytalanság. Talán egyszer ez is helyére kerül.

 

 

újra

 

Nem tudom hogy a ragaszkodás, amit érzek Ádám irányába igazi vagy csak a helyzet adta összetartozás érzésből ered, de azt érzem hogy hiányzik és védeni akarom, Mellette ébredni és az éjszaka közepén megbészélni Vele hogy mit álmodtam. Mint régen. Belekerültem ugyanabba a spirálba, amibe korábban. Ez nem biztos, hogy jó, hiszen tovább kellene lépnem, magammal foglalkoznom és új életet kezdenem, ami részben kényszer, részben amúgy is aktuális és szükséges folyamat volt. Lenne.

Zavart vagyok és elvesztem.

Tegnap eluralkodott rajtam a tehetetlen düh, amit nem tudtam kezelni. Nem tudtam magam mellett senkit megtűrni, egyedül akartam lenni és nem akartam a külvilággal semmilyen kapcsolatot. Kitört belőlem az elmúlt két nap rettenetes feszültsége és sokkja, be akartam bújni az ágyba és nem venni tudomást senkiről és semmiről. Rengeteg kérdőjel van megint bennem. Magammal, a betegséggel, az érzéseimmel és Ádámmal kapcsolatban. Újra visszafordultam és elfordultam a problémák elől. Akármikor elkezdek böngészni az Interneten a betegséggel összefüggésben, csak fél információkat vagyok képes befogadni. Amint meglátom az AIDS vagy akár a HIV szót, lever a víz és hevesen kezd dobogni a szívem. Annyira koncentrálok, hogy keressek legalább egy mondatot, ami megnyugtat. Tele van ilyennel, de minden feltételes módban van. Tudom, senki nem igérheti hogy mi lesz, minden ember más, és a rendelkezésre álló adatok sem nyúlnak vissza hosszú évtizedekre. Teljesen besszippant az Internet, és bár az elején büszkén hangoztattam, hogy én olyan okos vagyok, hogy nem kutakodok a neten, ezt nem sikerült betartanom.

Kellett valami, amibe kapaszkodhatok, információ, ami nem a sablonos kiadványokban van. Nagyon sok idő után, rengeteg infót összegyúrva kerültem körülbelül képbe az állapotommal kapcsolatban. Most kicsit sok volt egyszerre minden, kell hogy pihenjek, Hála Istennek, ez nem olyan betegség (kivéve, ha valaki végsó stádiumban kerül kórházba, de azért nagyon hamar feltűnik az embernek, hogy valami nincs rendben vele.), aminél az időnek nagyon fontos szerepe lenne. Megjegyzem, hogy ha valaki elmenne a háziorvosához, hogy hosszabb ideje lázas, gyenge, és nem múlik vagy folyton visszatér, szerintem az utolsó ötlete lenne, hogy menjen el HÍV tesztre. Talán, ha egyértelműen melegről vagy prostiról lenne szó, akkor talán, de egy heterónak kínéző férfit, pláne nőt, majdnem biztos hogy nem küldene tesztre. Fel sem merül mint ötlet. Még az orvosok fejében is egészen más kép van egy HIV fertőzöttel kapcsolatban, mint ami a többségi valóság.

Illuziókba ringatom magam annak érdekében, hogy egy kicsit megnyugodjak. Tudom, hogy ezeket tisztáznom kellene előbb-utóbb, de még félek a valóságtol, rettegek a tényektol, inkább elhesegetem őket és nem veszek róluk tudomást. Kicsit pihenek, aztán úgyis elkerülhetetlen lesz a szembenézés magammal és másokkal is. Eltelt húsz nap azota, nem tudom milyen nap van és nem nagyon emlékszem semmire, csak halvány, de mégis éles emlék, ami bevésődött az agyamba, kitörölhetetlenül, arra várva hogy feldolgozzam őket. Duplán, hiszen az Ádámos dolgot is fel kell. Külön vagy együtt, még nem tudom. Most kellene észnél lennem, hogy ne csöppenjek bele ugyanabba a dologba, amiből a jelek szerint már akkor, időben ki kellett volna szállnom. Most meg nem megy. Akkor és most sem tudom megmagyarázni, hogy mi az a legyőzhetetlen erő, ami hozzáköt. Talán most van rá valami logikus magyarázat, amely a közös teher viselesében keresendő, de nem tudom ez mennyire igazi érzelem és mennyire a helyzet okozta természetes reakció. Amikor átmentem az első éjszakát vele tölteni a történtek után, amikor beigazolodott az, amitől nagyon féltem, úgy éreztem, mintha visszamentem volna az időben, és még mindig együtt vagyunk. Mivel nem beszéltünk a dologról, csak ettünk, boroztunk, DVD-ztunk, aludtunk, teljes harmoniában, egymás biztonságos ölelésében, olyan volt, mintha nem törtent volna semmi.

Pedig mennyi minden történt!

Néha feleszméltem, körülnéztem és nem értettem, hogy miért vagyok már megint itt. Már megint Vele, már megint itt és megint úgy. Fura az élet, lehet, hogy ez fog minket újra összekötni, bár igazából nem tudom, mitől működne az most, ami régebben sem volt száz százalékos. Azt mondta múlt éjjel, hogy nagyon sokat adok neki és mellettem érzi magát csak biztonságban. Bárcsak ez nem ilyen áron derült volna ki. Kezd erősödni a spanyol művészvonal ebben a moziban.

Zavart vagyok. Nem tudom mit kellene tennem ezzel a dolggal kapcsolatban. Csak én gondolom, hogy közel kerültünk megint egymáshoz vagy csak a helyzet speciális mivolta miatt érzek valamit megint és újra iránta? Nem tudom, de nem kerülhetek bele újfent ebbe a sprirálba. Biztos benne van az is, hogy összeköt minket valami, amit az adott szituáció okoz. Engem egyelőre úgy érzem erősebben hozzá, mint őt hozzám. Nem tudom, mi jár a fejében, lehet emészti őt is valami lelkiismeretfurdalás, ő tud valamit a dolog hátteréről, amit én még nem és ezért távolságtartóbb vagy csak egész egyszerűen nem tudja kezelni a helyzetet, nem érti és nem tudja hova tenni azt, hogy én közeledek felé, emberileg és érzelmileg is. Annyiszor és annyi mindent megbészéltem már a barátaimmal, akiknek nagyon hálás vagyok azért, amit tettek értem, de túlcsordultunk, Ők is, én is. Most csak testközelségre és érzelemre lenne szükségem. Olyanra, amit nem kell újra felépíteni, nem kell benne bizonyítani semmit, csak lenni.

 Javier mikor hazetért napi fontos teendőit elintézvén, belépett a nappaliba, ahova besütütt a kora esti napfény. Ma már nem fest – gondolta. Túl fáradt volt hozzá, minden energiáját felemészette az egész napos intéznivaló. Még talán az étteremre marad elég ereje- állapította meg magában. Bement a hálószobába, ahol a vászon állt. Felhajtotta a képet takaró leplet, végignézett a félig kész művön majd visszatette a fehér textilt. Pillanatra megállt és arra gondolt, hogy megint ugyanott tart, mint eddig bármikor az életében. Jó, a kékek kifinomultabbak lettek az évek alatt, de ez még kevés a szabadság égjének megalkotásához. Jövő héten megpróbálja kikeverni azt a zöldet is, amit múltkor a hegyen látott.

 

 

hegyek

 

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire jó színész vagyok. Kellenek olyan helyzetek az életben, mikor rájövünk, erősek vagyunk, és szinte minden helyzetben fel tudunk állni.

Nyáron ért véget a munkám, ami évek óta tartott és szerelmes voltam minden pillanatába. Majdnem minegyikbe, de az emlékek megszépülnek. Szerencsére csak azokra emlékszik az ember, amik jók voltak.  Vége lett, én pedig ott álltam, nem tudtam, mi lesz. Szüleimtől mindig takarékosságot tanultam, így nem okozott gondot néhány hónap pihenő, sem anyagilag, mentálisan pedig rámfért.  Nem tudtam, meddig fog tartani, nem tudtam, mi lesz később, de akkor nem is érdekelt. Még nem voltam tagja a csoportnak, fogalmam sem volt hogy fél évvel később mi vár rám. Csak élveztem az életet jutott idő olyan dolgokra, amikre eddig nem. Akkor ismerkedtem meg Ádámmal. KIsebb munkáim voltak csak, amik éppen elegendőek voltak ahhoz hogy kihúzzam az időt és várjak a lehetőségre. Gyorsan teltek a hónapok, és bár év elején szorított az idő, hogy miből fogok élni, teljesen más kötötte le a figyelmemet. Ugyanakkor tisztában voltam vele, muszáj talpra állnom, mert pont elég volt az ami van, nem szerettem volna még anyagi nehézségbe is kerülni.

Rengeteg helyre elküldtem az önéletrajzom még a nagy nap előtt, mint egy robot, kutattam, elküldtem, vártam.  Pár nappal azután, mikor megváltoztatta az életem egy rossz döntés vagy csak éppen a sors, megláttam egy hirdetést a Facebookon. Egy régi ismerősöm, Szilvi írta, hogy új embert keresnek. Szilvit évek óta ismertem, voltak olyan munkák az elmút évek során, amiben ő is részt vett, így keresztesztük egymás útját. Szimpatizáltunk egymással a távolból is, így elküldtem az önéletrajzom. Nem akartam külön felhívni, hanem simán követtem a protokolt, és jelentkeztem.

Másnap felhívott, hogy menjek be állásinterjúra, kerek tíz nappal azután hogy közölték az eredményemet a László Kórházban. Magamra eröltettem a legmeggyőzőbb mosolyom és magabiztosságom, felöltöztem és elmentem. Miközben arról beszéltem hogy mennyire hasznos része lehetnék a csapatnak, arra gondoltam, ha tudná, épp milyen folyamat közepén vagyok, mik történtek velem az utóbbi pár napban, tuti nem hinné el.

„mi van veled, rég találkoztunk, jól vagy? – kezdte Szilvi, aki a főnökével együtt interjúztatott. Kihúztam magam a székben, és mosolyogva válaszoltam, minden rendben.

Agyamban pörögött az igazság. „Képzeld, tíz napja közölték, HIV pozitív vagyok, mostanra kiderült, a volt barátom is az, lehet hogy én fertőztem meg, és még fogalmam sincs, kinek kellene szólnom, azt sem tudom pontosan, ki, kitől kapta el és megöl a lelkiismeretfurdalás. Ja, és ha nem kapom meg a munkát, nem lesz miből jövő hónapban lakbért fizetnem. Mindezektől eltekintve szuper minden, köszönöm kérdésed.“

Az interjú jól sikerült, bár nem tudtam, látszik e valami rajtam abból ami az elmút három hétben történt. Karikás e a szemem, betegnek tűnök e, feltűnik e bárkinek hogy életem talán egyik legnehezebb szakaszában vagyok. Nem tűnt fel, mert mire hazaértem, várt egy üzenet, hogy ne keressek munkát, ha lehet, mert ez össze fog jönni, kellek nekik, március elején kezdhetek is.

Nagyon boldog voltam, de el nem tudtam képzelni, hogy tíz nap múlva rendszer lesz az életemben. Nem lesz időm önsajnálatra, elemzésre, az életem minden momentumának részetes vizsgálatára. Dolgoznom kell, közösségben, ahol szintén el kell rejtenem magamból valamit. Ha tűszúrást látnak a karomon vagy csak később érek be az orvos miatt, hazudnom kell. Mosolyognom és elhitetnem velük, jó döntést hoztak azzal hogy engem választottak.  Gyorsan jött, de lehet, jó is, mert ha még tovább otthon vagyok, teljesen biztos hogy megőrülök. Még egy hónap nettó önvizsgálat és nem a Lászlóba kell mennem, hanem a pszichiátriára.

Mennyire fura az élet, azt gondolná az ember, innen csak lefele van, de a mellékelt ábra azt mutatja, vannak azért hegyek is a völgyek mellett, csak fel kell rájuk kapaszkodni, és megpróbáni megmászni őket.

 

 

viszonylagos nyugalom

 

Csend. Átható némaság. Mintha ezzel a mai eseménnyel lezárult volna valami. Pedig még közel sincs vége. Ürességet érzek. Talán elmúlt a feszültség? Csökkent a stressz és ezzel a normál kerékvágásba lendüles útja következik? Tizenhét nap telt el mióta tudom. Nagyon kevés idő, mégis olyan mintha évek lettek volna. Hosszú évek ebben a tompa feszültségben.

Szeretném élni az életem annyira teljes értékűen, amennyire csak lehet. Annyira be voltam feszülve az elmúlt két hétben, hogy minden idegszálam terhelés alatt volt. Minden pillanatban azt hittem, hogy elpattan a szívemben vagy az agyamban valami és kifut belőlem a maradék erő is. Szerencsére eddig nem tapasztaltam meg azt az erőt, ami váratlan helyzetben jön elő az emberből hogy még a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetben is megélje azt ami éppen adatot neki.

Most kicsit lenyugodtam. Kicsit.

Ádámmal még este találkozom, szeretném végigcsinálni vele az első éjjelt, mert tudom, mennyire nehéz. Nekem is segít, ha más támasza vagyok, mert akkor a saját problémám súlya csökken kicsit. Leteszek belőle egy darabot, hogy a másik felet erősítsem vele és közben saját magamat is nyugtatom, hogy mindenrendben’. Egyedül ülök itthon a rendetlenség közepén. Az előbb beszéltem telefonon Rachel-el, akivel megállapítottuk, hogy az életem egy kortárs spanyol filmdráma, Kusturicás beütéssel.

Én vagyok benne Javier Mendez a festő, aki egyetlen képet sem adott el, lehet azért, mert egyet sem sikerült befejeznie. Mindig megunta, másba kezdett vagy amire a végére ért volna olyan fordulatot vett az élete, hogy máshogy vélekedett a színekről és formákról. Javier egy kis faluban él délen, a hegy lábánál, másik oldalon a tenger. A szilárd és a háborgó pont.  Minden délután alszik, már csak a nyugalom és egészség miatt is, és hogy bírja az esti végtelen beszélgetéseket, a parti kis étteremben, ahol barátaival jön össze hogy beszámoljon a nap elképesztő történéseiről. Senki nem érti hogy Javier-rel miért történik ennyi minden, miért szövi át ilyen szorosan életét a szürrealitás, amikor gyakorlatilag semmittevéssel tölti idejét.

Minden, amit az élet ad vagy elvesz vagy csak alakít, feladat még akkor is, ha kudarcként vagy igazságtalanságként éljük meg azt. Nem lettem ennyire bölcs, csak jobban észreveszem a jeleket, amik körülöttem vannak. Eszembe jutott ma, hogy vajon hiszek-e Istenben vagy csalódtam e benne. Amikor mentem a kórházba az eredményemért, bementem egy templomba és imádkoztam. Azt kívántam, hogy legyen ez egy lecke nekem, hogy jobban odafigyeljek a dolgokra, a jelekre és a körülöttem lévő igazi értékekre. Nem az első szűrésem volt, nem volt okom aggódni, de éreztem, baj lesz, baj van. Kifele menet még adtam egy koldusnak pénz, aki egy Istenáldjával’ küszönte meg az apanázst. Keresztet hordok azóta a nyakamban. Nem veszem le, mert az olyan lenne, mintha hátat fordítanék amiatt valaminek vagy valakinek, mert nem az én elképzeléseim szerint alakultak a dolgok. Ez van megírva, ez a sorsom, hiába akarok mást, hiába esedezek más életért. Nincs, mert ez az enyém. Azért még imádkozhatok és legfőképpen tehetek érte, hogy a rossz dolgok a lehető legjobban alakuljanak, a legkevesebb sérülés nélkül. Hiszek Istenben és hiszek magamban. Hiszek az emberekben is, lehet, sokszor túl naívan cselekszem, de nem vagyok hajlandó hátat fordítani. Senkinek. Előre akarok nézni.

Javier mielőtt kilépett volna a kis házból, megigazította az átkező ajtaja felé akasztott keresztet, amit egy nápolyi utazása során vásárolt. Arra gondolt, ma befejezi azt a képet, amivel majd három hete bajlodik. Végre egyszer befejez valamit, amit elkezdett. Elhatározta és így fog tenni - gondolta es betette maga mögött a nehéz fa ajtót hogy elinduljon a partra. A séta mindig energiával töltötte el. Szüksége volt rá, hogy alkosson és éljen.

 

Ő is...

 

Korán reggel, másnapos ébredés, visszaalvás, gyors készülődés. Irány a László Kórház. Nem nagyon beszeltünk. Nem volt mit. Ebben a helyzetben minden téma banális és idegesítő, és most már a találgatások helyett a konkrétumok jönnek. Kíméletlenül belehasítva a ködös reggelbe. Nincs visszaút. Végig kell csinálni. Együtt, hogy a másik érezze, bármi is történt ott van mellette a másik. Valaki, fogja a kezét, ha kell, és segít mindenben. Mindenben és mindig. Szótlan metrózas a Nagyvárad térig, aztán séta a számomra már sajnos jól ismert útvonalon. A ‘nemfogadomel és eltolom magamtól’ itt is kiütközött minden apróságban. Én türelmesen, többször elmondtam, hogy jó helyen vagyunk, tényleg itt veszik le a vért és tényleg megleasz egy óra múlva, és jobb, ha megtudjuk és nincs értelme hátat fordítani, szembe kell nézni vele. “Könnyen” beszélek, mögöttem van több mint két hét. Nagyon óvatosnak kellett lennem, hogy ne váltsak ki egy még erősebb tiltakozást egy sokk alatt lévő emberből.

Mentem mellette csendben, ha kérdezett, válaszoltam, de hagytam a gondolataival, hogy megélje azt ami itt, ebben a helyzetben megúszhatatlan. Azt akartam, hogy érezze és tudja, ott vagyok mellette, történjen bármi. Az egy óra egy részét kávézó keresésével töltöttük a környéken, ahol kicsit le tudunk nyugodni energiát és erőt gyűjtve a későbbiekhez. Végül a SOTE büféjében ültünk csendben és hallgattuk felváltva egymás hatalmas sóhajait, ahogy kifújjuk a levegőt s vele együtt a ránknehezedő hatalmas, embertelen súlyt. Erőtlenül sétáltunk egymás mellett, kicsit sietve, hogy legyenmárvége’. Emlékszem, én is rohantam akkor a Rachel mellett, hogy kapjam már meg a negatív eredményt, és minél hamarabb felébredjek ebből a rettenetesen hosszú és kegyetlen álomból.

Kijött egy nővér, aki a folyosón, az ajtóban közölte hogy ez a pozitív eredmény, de még nem biztos, meg kell ismételni, mert lehet, hogy valami bezavart és ráteszik egy másik tesztre. Mintha egyértelműen a rosszat vártuk volna, mintha azt kérdeztük volna a szemünkkel, hogy “ugye, pozitív?” Nem is értettem a szituációt hogy miért itt, az ajtóban állva kell közölni egy olyan dolgot, amihez nekem egy 100 kilométeres folyosón kellett végigmennem az orvos mellett, hogy kíméletesen, minden rezdülésem figyelve, ötven percben közölje a hírt. Mondta a hölgy, hogy át kell menni Szabó doktorhoz a másik épületbe, amit mutattam útközben, de hozzatettem, hogy ezzel most nem kell foglalkozni és remélem, utána sem, csak mutatom, hogy ez AZ ambulancia. Margitka felvett egy kabátot és megindult lefele a lépcsőn, közben beszélt össze-vissza az álpozitív eredményről (ami elvileg a Lászlóban végzett tesztnel úgy tudom nemigen reális) meg arról, hogy délutánra megvan minden. Zavart volt, mentegetőzött, miközben haladt lefele a lépcsőn az udvar fele. Mi mögötte, zavartan. Ádám végigsimította a karom és mondta, várjam meg a főbejáratnál, nem akarja hogy vele menjek. Szerintem neki ott esett le a dolog és tudatosult a helyzet, ami bennem még nem. Margit megállíthatatlanul beszélt, de nem tudom miről, mert én arra koncentráltam, hogy mit kér tőlem Ádám, és mit kell tennem ahhoz, hogy ne előtte essek össze a tehetetlen gyengeségtől, hiszen én segítségnek, támasznak jöttem. Én ebben a helyzetben nem hagyhatom el magam. Tíz perc után már a főbejáratnál volt, kifejezéstelen, sokkos arccal és terelt kifele, minél meszebb a kórház területéről. Aztán elmondta útközben hogy szó nincs verifikálásról, hanem ez fix és már van március elejére időpontja vérvételre, amikor a vírust és immunrendszert vizsgálják.

Szótlanul sétáltunk az Úllői úton, mert ragaszkodott hozza, hogy késve, de bemegy még dolgozni. Áteltem azt (is), mint amit Rachel, amikor engem várt, csak nekem kevesebbet kellett, mert Ádám nem tartott igényt Szabó történetére a betegségről, hiszen ő mindent tud a témával kapcsolatban, meg hát a doktor úr nem egy meselős típús, lerendezi a dolgokat három jól érthető, világos mondattal.

Az én esetem abban különbözött ettől hogy én attól kezdve, hogy kijöttem a rendelőből, folyamatosan beszéltem, meséltem, nyugtattam magam és kísérőmet is, megkapaszkodva a kimondott szavakba. Ő nem beszélt, csak ment. Úgy gondoltam, nem zavarom meg gondolatait még akkor sem, ha ezek a legszörnyűbbek, amik most a fejében kavarognak. Nem tudok olyat mondani, amitől jobb lenne, ezt nem lehet megúszni. Most vagy soha. Közben, mint hetek óta folyamatosan azon pörgött az agyam, hogy történhetett? Ki hibázott? Tudtuk mindketten, hogy közösen hoztunk egy rossz “döntést”, de mégse tudtam, hogy melyikünk volt a vírushordozó. Nem tudtam, mégis egyértelműen magamat hibáztattam. Felemészett a bűntudat, annyiszor lejátszottam magamban az elmúlt időszakot. Nem, vagy csak alig találtam olyan pontot, ahol esetleg én lehettem a hibás. Egy volt talán, de az olyan abszurd lenne, hogy kevés esélyt láttam rá. Minél többet gondolkoztam egyre inkább az volt bennem, hogy az én hibám. Kettétörtem egy másik ember életét is, még ha nem is szándékosan. A tudatom tisztában volt vele, hogy mindketten hibáztunk és elég volt egyszer. Semmi jelentősége nem volt hogy ki a “bűnös” mert mindketten felelősek voltunk a tetteinkért, mégis rettenetesen éreztem magam hogy közöm van hozzá.

Vártam vele egy villamost, biztosítottam arról, hogy én itt vagyok és mindig is itt leszek, este beszéljünk, mert nem jó, ha egyedül van. Próbálom neki amennyire csak lehet lecsökkenteni azt a szenvedést, amit én éltem meg. Vagyis éltem volna, ha nem lettek volna mellettem a barátaim, akik szorítottak magukhoz minden pillanatban, hogy egy percre se felejtsem el, hogy ok ott vannak velem. Így is pokoli, és nem voltam benne biztos hogy Ádám tud kihez fordulni ebben a helyzetben. Én némileg mér lenyugodtam, ő fiatalabb, még a buli a fontos, a haverok, a puszta létezés.

Szeretnék Vele lenni, miatta és magam miatt is.