Találkoztam Bencével. Sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Igazából semmire sem számítottam. Valamikor kora délután ért hozzám, egyenesen egy elektro buliból, teljesen szétcsapva, fáradtan. Mivel nem akarta halogatni, szeretett volna látni, ezt az extrém időpontot és szituációt választotta. Első pillanattól kezdve olyan volt mintha ismertem volna már korábbról, sőt, külsőleg is hasonlított egy ismerősömre. Nem volt nagyon feszengés, semmi idegesség, vagy csak nagyon minimális. Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, tényleg olyan volt mintha ismertük volna már egymást. Nem emlékszem pontosan, összefolytak az órák, amik szinte napokba kanyarodtak, de másnap ment el valamikor késő dálután vagy este.

Nem tudom hova tenni a dolgot, rajta azonban nagyon érzem, hogy szívesen folytatná. Én is, de nem biztos hogy úgy. Nem vagyok felkészülve ugyanarra sokadszorra. Mit kellett volna tennem? Mikor belép az ajtón full készen, beközölni, hogy:

„Örülök, hogy jöttél, de mielőtt bármit elkezdünk, el kell mondanom, hogy HIV fertőzött vagyok. De gyere be nyugodtan, főzzek egy kávét vagy inkább a nagy sokkra valami erősebbet innál? „

Tudom, „hirdethettem” volna magam betegként is, mint valami lejárt szavatosságú vagy szépséghibás terméket, amit kiszednek a polcról és egy külön kosárba tesznek a pénztárhoz közel, hatalmas táblával : „AKCIÓ”.

Képtelen lettem volna megtenni. Szégyellem magam? Igen, lehet, ez is benne van. Ha azért kaptam volna el mert a város ribanca vagyok, akkor azért, de így hogy egy lúzerség okozta, így pláne. Bár nem tudom, miért kellett volna ezer emberrel lefeküdnöm, elég lett volna egyetlenegy is, aki fertőzött. Rengeteg embert ismerek, nem csak melegeket, akik soha nem védekeztek és kevés kínálkozó lehetőséget hagytak ki, mégsincs semmi bajuk.

Tudom, az élet nem ilyen, nem mindig a mérleg nyelve győzedelmeskedik, és az igazságot is sokszor felesleges keresni.

Lehet hogy ebben az egy évben teljesen kiégtem és nem vagyok képes újabb kapcsolatot kezdeni senkivel. Maradok a „minden rendben” hazugságnál és a kínos óvatosságnál, amiben én, mint egyik fél, teljesen elveszek. Annyira figyelek, hogy az én oldalam felszívódik a másik élvezetében. Olyan mintha erre kárhoztattam volna magam, mintha ez lenne a büntetésem, amiért valami elrontottam az életben. Mindenki ekkora pofont kap a hibáiért?

Amikor megtudtam, azt gondoltam, ez a legnagyobb ami lehetséges, és mennyi minden más betegségnek tudtam volna jobban „örülni”. Eltelt lassan három év, és rá kell jönnöm, - úgy hogy ennek a kimenetelét csak sejtem, de azt is nagyon halványan-, kaphattam volna sokkal rosszabbat is.

Csak reménykedem, hogy mindenki csak egy nagyot kap, amihez jönnek majd kicsik, de az én nagyom ez. Kezdem megszokni, kezdek tudni élni vele, csak ne kelljen elmondanom senkinek. Ne befolyásolja az életemet, ne kelljen szemlesütve bevallanom olyannak aki tetszik, hogy közben azon gondolkozzak, hogy emiatt elhagy. Kinek kell ez? Ki vállalja ezt? Csináljam végig elölről újra és újra? Nem vagyok rá képes!
Bencével megbeszéltük hogy még találkozunk és így is lett.

Azonnal írt, mikor másfél nap után elment, hogy találkozni akar még. Átjött párszor, jót beszélgettünk, szinte el sem akart menni, ami engem kicsit zavart is. Olyan volt mintha beleragadt volna a székbe, mélyen a szemembe nézett, feloldódott benne, és nem akart menni. Még akkor sem, amikor már egyértelmű célzásokat tettem, hogy aludnék, dolgom van, akkor is eltelt még egy óra, mire egyáltalán készülődni kezdett. Olyan volt ez mint egy haverság, rengeteg szenvedéllyel, kihagyva a hisztiket, féltékenységet és a bizonytalanságot. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy engem akar.

Hogy én mit akarok azt legkevésbé sem tudom.