T4- Tévedés, Titok, Türelem, Teljesség.

HIV, ahogy én él(t)em meg.

HIV, ahogy én él(t)em meg.

titok

2017. október 18. - javier mendez

 

Mindig meglepődök, hogy mennyire nem látok a saját szememtől. Háromnegyed órát beszéltem telefonon Lacival, ami alatt szóba jött a betegség és Ádám téma, azzal kapcsolatban, hogy tegnap nem voltam éppen a legjobb passzban. A beszélgetés alatt rádöbbentem, hogy az elmúlt időszakban csak azzal a felszínnel foglalkoztam, hogy visszautasít valaki, akiért kiteszem a lelkem. Amikor rászóltam, hogy hívja már fel a kórházat az eredményért, akkor azt nem azért tettem, hogy megtudjak bármilyen információt arra vonatkozóan, hogy kitől ment hova a fertőzés, hanem csupán szerettem volna, ha nem hagyja el magát és megteszi azokat a kellemetlen, de kötelező és fontos lépéseket, amik ezzel a dologgal járnak. Kezdetektől magamat hibáztattam, és az első pillanattól jeges félelem munkált bennem, amikor arra gondoltam, hogy én vagyok az oka. Persze, volt olyan opció is, hogy nem, és eléggé egybe is vágtak a dolgok, talán csak nekem nem volt egyértelmű minden jel, ami erre utalt. Miután elmondtam neki a dolgot, nem is foglalkoztam vele és többször erősítettük egymásban is, hogy mindegy most már, nincs jelentősége, hiszen mindketten hibáztunk.

Valaki eggyel többször.

Most megint előjött a téma Ádám elutasító viselkedése kapcsán, és megint kellett hozzá egy külső szem aki nem vádol, csupán tisztán lát és nem önmarcangol, mint én. Ez volt most Laci, aki annyira őszinte barát, hogy nem udvariaskodik, ha arról van szó. Ha ebből az opcióból indulunk ki, akkor megint csak nagyon kerek a történet, amit most kicsit látok már kívűlről is.

Van valaki, aki megtudta, hogy fertőzött. Az az ember közölte vele, aki nyár óta vele volt, kisebb - nagyobb megszakításokkal. Volt ebben minden, szerelem, szenvedély, viták és várakozás. Ez a fiú elutazott a kapcsolat elején külföldre, hogy kipróbálja magát egy idegen környezetben, hátha adódik valami lehetőség, meg különben is, fiatal és helyes, miért is ne?

A másik fél nem értette, hogy miért hagyják itt, hiszen olyan jó minden és bár felfogta, ez a terv előbb megvolt, mint ő, de ettől még lángol, és nem akarja, hogy itt hagyják egyedül. Persze, az eszével tudja, hogy ennél a fázisnál túl sokat nem várhat, rossz volt az időzítés. Később beletörődve a dologba úgy dönt, hogy megvárja a fiút, ha kell hónapokig, és majd valahonnan előteremti azt a pénzt, ami ahhoz kell, hogy utánamehessen. Akár örökre, mindent itthagyva. Nem is érti, hogy mi húzza ennyire erősen hozzá, de ösztönösen viselkedik, ezért azt teszi, amit érez. Talán már akkor tudja valahol mélyen, hogy sorsszerű volt a találkozás.

Nagyon vár minden jelentkezést a másik féltől, valami információt, hogy mi van kint és türelmetlen, hogy mikor mehet ki, mikor láthatja a másikat. Ilyen szituációban semmi sem elég, ami a kommunikációt illeti, de megérti, hogy még friss a dolog a másik félnek is, most fedezi fel, hogy mi van kint, ismerkedik a környezettel és az őt körülvevő emberekkel. Később sem érzi azt az itthonlévő fél, hogy benne lenne a történetben, csak várja, hogy jöjjön valami hír. Jön is meg nem is, van is meg nincs is. Arra vonatkozóan, hogy mikor mehet látogatóba, semmi utalás nincs, sőt inkább a téma eltemetése, amit érzékel a másik oldalról. Telnek a napok, hetek, mígnem valahogy fény derül arra, hogy a kint lévő egy meleg táskereső oldalon regisztálta magát az adott országban. Szexpartnert keres, vagyis azt is, ha az jön, hát jöjjön alapon. Kérdőrevonás, sírás, rettenetes fájdalom, megbánás és bocsánatkérés, hogy természetesen nem történt semmi.

A fiú pár hét után hazajött, talán volt kint valakije, talán nem, talán már itthon volt valami kialakulóban, ami a nyári első, ugyanabba az országba történő utazásából jöhetett, vagy csak kint ismerkedett össze valakivel. Mivel melegekkel volt körülvéve, meleg fiúnál lakott, nem lehetett nehéz. Mellesleg a lakótárs többet akart barátságnál s valamin kibukott ez az ügy, így azonnal haza kellett jönnie.  Hazajött, hatalmas boldogság, ‘sose engedlek el többet’ érzés, aminek kapcsán ott és akkor jött rá, hogy itthon várták nagyon. Akkor és ott. Csak akkor. Minha az eddig kommunikált érzések és gondolatok láthatatlan tintával lettek volna írva, ezért meglétük talán nem is volt igaz. Pedig de. Nagyon is.

...

Megtudta a szörnyű dolgot, amire számíthatott is talán, hiszen elkövetett egy hibát külföldön, miközben valaki várta szerelmesen, minden rezdülését lesve. Lehet, korábban történt, lehet ott, nem tudni.

Fel kell dolgoznia a dolgot hirtelen és duplán. Nem érti, hogyan csöppent ugyanabba a szituációba: itt fekszik mellette valaki, aki régen a ‘szerelme’ volt. Megint itt van, öleli, szorosan és minden pillanatban fogni akarja a kezét és biztosítani arról, hogy bármi történt és bármi fog, ő ott van.  Nehezen kezelhető szituáció, melyben érthető minden apró mozzanat: nem akarja megtudni, hogy igaz e, hogy ő is érintett-e, nem kíváncsi azonnal a pontos eredményekre, amiből sok minden megtudható - nem kívancsi, mert belül tudja.

Tudja, de nem mondhatja el senkinek, a másik félnek meg nem meri.

Nem hiszi el, hogy feltétel nélkül szereti valaki, meg akkor is, ha hibát követett el, úgy hogy tudta, hogy ez a hiba egy másikkal keresztezve végzetes lehet. Szembe kell nézni az újonnnan kialakult helyzettel és saját magával is. Minden pillanatban, amikor a másik fél egyik kezét kinyújtva áll vele szemben, ír, csókol és ölel, belehasít valami a szívébe: ő okozta a dolgot. Ugyanakkor két emberen múlt, de felrelépett, nem biztonságosan, és továbbvitte valakinek, aki bár felelőtlen volt, mit sem sejtett a dologrol.

Ez kívűlről látva a történet, ami nem ítélkezés, és nem hibáztatás, csak magyarázat lehet arra a viselkedésre, amit látok Ádámtól.

Annyi apróság van, ami ezt igazolja és húzza alá nagyon vastagon. Eszembe jutott, mikor előszőr mentünk vérvételre és kiedült, hogy baj van. Bevittük a vért a laborba, Ádám bement egy szobába, abba, amiben én is voltam és becsukták az ajtót. Pár percig bent volt, majd kijött. Kérdeztem, hogy mi tartott ilyen sokáig. Azt felelte, hogy megkérdezték, hogy milyen tesztet akar: olyat ami egy óra múlva kész lesz vagy olyat, amelyik délutánra, de a különbséget, így utólag visszanézve nem nagyon tudta megmondani. (talán a gyorsabb drágább volt.) Ez lehet a magyarázat arra, hogy miért mondta szinte egyértelműen a nővér az eredménynél, hogy “hát, pozitív, de...”. Valószínű történt bent a zárt ajtók mögött egy beszélgetés, amiben megkérdezték, hogy van e alapja aggódni: volt e nem biztonságos szexuális történet az utóbbi időben. De közben az is valószínű lehet hogy elmondta, hogy én cipeltem oda, aki pozitív, és velem volt szex védekezés nélkül. Egyszer. Mikor én mentem, elmondtam, hogy a Mária utcából jöttem és van egy eredményem, ami reaktív, azonban ott, akkor nem volt becsukott ajtó. Lehet csupán, mert kint álltam? Lassan elvesztem a józan ítélőképességem.

Vagy tettek fel előtte kérdéseket, látva minket, kettőnket nagyon rossz állapotban, vagy egész egyszerűen Ádám mondta előre, enyhítve a drámai eredmény közlését. Eszembe jut az arca, amikor sétálunk át a másik épületbe a “nem egyertelmű” eredmény tisztázása miatt. Beletörődött volt és feszült. Nem volt benne semmi “nem értem”. Igaz, ő némileg fel volt már készülve miattam a dologra és lehet, csak utólag kombinálok, és tulajdonítok minden mozzanatnak túl nagy jelentőséget. Jogos, hogy bennem volt egy tiltakozás, a tipukus NEM, EZ NEM VELEM TÖRTÉNIK, de Ádám tudhatta, legalábbi sejthette, hogy ő is. (gyakorlatban elég sok mindennek kell egyben állnia ahhoz hogy még védekezés nélküli szex útján átmenjen a fertőzés. Magas vírusszám, ami az én esetemben igaz lehet, kicsit legyengültebb immunrendszer a másik oldalon, de tény, hogy nem feltétlen kapja el mindenki aki hibázik. Nagy rá az esély, de nem törvényszerű.

Túl sok a titok és a kétség bennem, amit régebben is kicsit éreztem, de most annyi van, hogy nem is tudom, hogy szeretném e utólag tudni az igazságot.

Sajnálom, most meg jobban, mert félek, hogy sose mer majd a szemembe nézni és belül emészti magát. Szeretném tisztázni, megfogni a kezét és megmondani neki, hogy ha így történt, nem haragszom. Nem tudok rajta változtatni és lehettem volna én is okosabb. A megbocsájtás a legnagyobb erény, de mi van akkor ha ő nem így érez velem kapcsolatban? Ha én voltam a hibás, és azért nem néz a szemembe mert haragszik rám?

Rettegek attól hogy leüljek vele tisztázni nyersen és őszintén. Inkább lejátszom magamban ezredszerre is a történetet, egészen addig amíg beleőrülök.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hivsztori.blog.hu/api/trackback/id/tr913016326

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása