Tegnap elmentem bulizni, egy farsangra az Eklektikába. Hazafele végigsírtam az utat.

Igazából nem tudom, hogy miért, mert az adott dolgon kívűl nincs konkrétan semmi bajom, csak kijött belőlem. Hamar leléptem, de nem azért, mert nem éreztem jól magam, csak gondoltam pihenek. Aztán jött ez a sírás dolog, amin eléggé meglepődtem, mert nem vártam, és magyarázatot sem tudtam adni a történtekre.

Az igaz, hogy nem voltam már józan, és valószínűleg ez is felerősítette a bennem kavargó érzéseket. Sokszor eszembe jutott Ádám is. Ha meg kéne határoznom, hogy miért zokogtam végig az utat hazafele, akkor miatta.

Valószínű, nem dolgoztam még fel a vele történteket sem, és nem tettem le azt a terhet a vállamról, ami azzal azért könnyebb let némileg, hogy beszéltem vele. Kellene még sokat, nekem is és neki is szüksége lenne rá. Fura a helyzet és olyan nyers őszintséget kíván egymástól, hogy megnyíljunk, feltárjuk a legmélyebb gondolatainkat, hogy nem vagyok benne biztos, hogy van e elég szilárd alap ehhez, hogy ne dőljön össze minden, és ne váljon terápiás beszélgetéssé. Félek ezt meglépni, de be kell látnom, hogy nem lehet különválasztani az érzelmeket a sokszor erős és kemény beszélgetéstől.

Mentem az utcán és azt éreztem, elragadnak az érzelmek, folynak a könnyeim, és szakad fel belőlem valami, amit eddig talán elnyomtam. Nyílván abszurd képet mutattam, ahogy ballagok üveges tekintettel az Andrássy úton s sírok szombat éjjel, amikor mások bulizni és mulatni mennek vidáman és felszabadultan. Volt benne valami felemelő érzés is, hogy ki tudok lépni magamból mindentől függetlenül, attól hogy hol vagyok és mit csinálok. Csak jött és nem akartam visszafogni, nem akartam megerőszakolni magam és uralkodni az érzéseimen. Szerettem volna megélni, ott és akkor.

Időspirálban érzem magam, olyan régen tortent a dolog, hogy szinte már nem is gondolok rá. Közben pedig eszembe jut, hogy egy hónap sem telt el. Lehet, az agyam gyors pörgése miatt tűnik ennyire távolinak. Nem tudok mit kezdeni vele, ez a szint körülbelül ennyi volt nálam. Lehetne még pörgetni rajta magam, lehetne kutakodni, információt gyűjteni, de kell még az energia másra. Ösztönösen viselkedem, azt teszem, amit legbelül érzek, és ez most az, hogy elengedem azt a részet, ami már megtörtént, és nem tudok rajta változtatni. Nem szeretnék tönkremenni benne, viszont azt sem, hogy túl hamar és túl könnyen lépek át egy életemet meghatarozó és befolyasoló történésen.

Azt érzem, hogy van meg benne egy kicsi, amit nem izzadtam ki és nem éltem meg, de ezeket nem tudom erőszakosan magamra kényszeríteni, de várom, hogy jöjjon magátol, hogy megint egy szintet lépjek előre. Egy dolog állandó, a bűntudat, a felelősség, és a bizonytalanság. Talán egyszer ez is helyére kerül.