Sosem gondoltam volna, hogy ennyire jó színész vagyok. Kellenek olyan helyzetek az életben, mikor rájövünk, erősek vagyunk, és szinte minden helyzetben fel tudunk állni.

Nyáron ért véget a munkám, ami évek óta tartott és szerelmes voltam minden pillanatába. Majdnem minegyikbe, de az emlékek megszépülnek. Szerencsére csak azokra emlékszik az ember, amik jók voltak.  Vége lett, én pedig ott álltam, nem tudtam, mi lesz. Szüleimtől mindig takarékosságot tanultam, így nem okozott gondot néhány hónap pihenő, sem anyagilag, mentálisan pedig rámfért.  Nem tudtam, meddig fog tartani, nem tudtam, mi lesz később, de akkor nem is érdekelt. Még nem voltam tagja a csoportnak, fogalmam sem volt hogy fél évvel később mi vár rám. Csak élveztem az életet jutott idő olyan dolgokra, amikre eddig nem. Akkor ismerkedtem meg Ádámmal. KIsebb munkáim voltak csak, amik éppen elegendőek voltak ahhoz hogy kihúzzam az időt és várjak a lehetőségre. Gyorsan teltek a hónapok, és bár év elején szorított az idő, hogy miből fogok élni, teljesen más kötötte le a figyelmemet. Ugyanakkor tisztában voltam vele, muszáj talpra állnom, mert pont elég volt az ami van, nem szerettem volna még anyagi nehézségbe is kerülni.

Rengeteg helyre elküldtem az önéletrajzom még a nagy nap előtt, mint egy robot, kutattam, elküldtem, vártam.  Pár nappal azután, mikor megváltoztatta az életem egy rossz döntés vagy csak éppen a sors, megláttam egy hirdetést a Facebookon. Egy régi ismerősöm, Szilvi írta, hogy új embert keresnek. Szilvit évek óta ismertem, voltak olyan munkák az elmút évek során, amiben ő is részt vett, így keresztesztük egymás útját. Szimpatizáltunk egymással a távolból is, így elküldtem az önéletrajzom. Nem akartam külön felhívni, hanem simán követtem a protokolt, és jelentkeztem.

Másnap felhívott, hogy menjek be állásinterjúra, kerek tíz nappal azután hogy közölték az eredményemet a László Kórházban. Magamra eröltettem a legmeggyőzőbb mosolyom és magabiztosságom, felöltöztem és elmentem. Miközben arról beszéltem hogy mennyire hasznos része lehetnék a csapatnak, arra gondoltam, ha tudná, épp milyen folyamat közepén vagyok, mik történtek velem az utóbbi pár napban, tuti nem hinné el.

„mi van veled, rég találkoztunk, jól vagy? – kezdte Szilvi, aki a főnökével együtt interjúztatott. Kihúztam magam a székben, és mosolyogva válaszoltam, minden rendben.

Agyamban pörögött az igazság. „Képzeld, tíz napja közölték, HIV pozitív vagyok, mostanra kiderült, a volt barátom is az, lehet hogy én fertőztem meg, és még fogalmam sincs, kinek kellene szólnom, azt sem tudom pontosan, ki, kitől kapta el és megöl a lelkiismeretfurdalás. Ja, és ha nem kapom meg a munkát, nem lesz miből jövő hónapban lakbért fizetnem. Mindezektől eltekintve szuper minden, köszönöm kérdésed.“

Az interjú jól sikerült, bár nem tudtam, látszik e valami rajtam abból ami az elmút három hétben történt. Karikás e a szemem, betegnek tűnök e, feltűnik e bárkinek hogy életem talán egyik legnehezebb szakaszában vagyok. Nem tűnt fel, mert mire hazaértem, várt egy üzenet, hogy ne keressek munkát, ha lehet, mert ez össze fog jönni, kellek nekik, március elején kezdhetek is.

Nagyon boldog voltam, de el nem tudtam képzelni, hogy tíz nap múlva rendszer lesz az életemben. Nem lesz időm önsajnálatra, elemzésre, az életem minden momentumának részetes vizsgálatára. Dolgoznom kell, közösségben, ahol szintén el kell rejtenem magamból valamit. Ha tűszúrást látnak a karomon vagy csak később érek be az orvos miatt, hazudnom kell. Mosolyognom és elhitetnem velük, jó döntést hoztak azzal hogy engem választottak.  Gyorsan jött, de lehet, jó is, mert ha még tovább otthon vagyok, teljesen biztos hogy megőrülök. Még egy hónap nettó önvizsgálat és nem a Lászlóba kell mennem, hanem a pszichiátriára.

Mennyire fura az élet, azt gondolná az ember, innen csak lefele van, de a mellékelt ábra azt mutatja, vannak azért hegyek is a völgyek mellett, csak fel kell rájuk kapaszkodni, és megpróbáni megmászni őket.