Korán reggel, másnapos ébredés, visszaalvás, gyors készülődés. Irány a László Kórház. Nem nagyon beszeltünk. Nem volt mit. Ebben a helyzetben minden téma banális és idegesítő, és most már a találgatások helyett a konkrétumok jönnek. Kíméletlenül belehasítva a ködös reggelbe. Nincs visszaút. Végig kell csinálni. Együtt, hogy a másik érezze, bármi is történt ott van mellette a másik. Valaki, fogja a kezét, ha kell, és segít mindenben. Mindenben és mindig. Szótlan metrózas a Nagyvárad térig, aztán séta a számomra már sajnos jól ismert útvonalon. A ‘nemfogadomel és eltolom magamtól’ itt is kiütközött minden apróságban. Én türelmesen, többször elmondtam, hogy jó helyen vagyunk, tényleg itt veszik le a vért és tényleg megleasz egy óra múlva, és jobb, ha megtudjuk és nincs értelme hátat fordítani, szembe kell nézni vele. “Könnyen” beszélek, mögöttem van több mint két hét. Nagyon óvatosnak kellett lennem, hogy ne váltsak ki egy még erősebb tiltakozást egy sokk alatt lévő emberből.

Mentem mellette csendben, ha kérdezett, válaszoltam, de hagytam a gondolataival, hogy megélje azt ami itt, ebben a helyzetben megúszhatatlan. Azt akartam, hogy érezze és tudja, ott vagyok mellette, történjen bármi. Az egy óra egy részét kávézó keresésével töltöttük a környéken, ahol kicsit le tudunk nyugodni energiát és erőt gyűjtve a későbbiekhez. Végül a SOTE büféjében ültünk csendben és hallgattuk felváltva egymás hatalmas sóhajait, ahogy kifújjuk a levegőt s vele együtt a ránknehezedő hatalmas, embertelen súlyt. Erőtlenül sétáltunk egymás mellett, kicsit sietve, hogy legyenmárvége’. Emlékszem, én is rohantam akkor a Rachel mellett, hogy kapjam már meg a negatív eredményt, és minél hamarabb felébredjek ebből a rettenetesen hosszú és kegyetlen álomból.

Kijött egy nővér, aki a folyosón, az ajtóban közölte hogy ez a pozitív eredmény, de még nem biztos, meg kell ismételni, mert lehet, hogy valami bezavart és ráteszik egy másik tesztre. Mintha egyértelműen a rosszat vártuk volna, mintha azt kérdeztük volna a szemünkkel, hogy “ugye, pozitív?” Nem is értettem a szituációt hogy miért itt, az ajtóban állva kell közölni egy olyan dolgot, amihez nekem egy 100 kilométeres folyosón kellett végigmennem az orvos mellett, hogy kíméletesen, minden rezdülésem figyelve, ötven percben közölje a hírt. Mondta a hölgy, hogy át kell menni Szabó doktorhoz a másik épületbe, amit mutattam útközben, de hozzatettem, hogy ezzel most nem kell foglalkozni és remélem, utána sem, csak mutatom, hogy ez AZ ambulancia. Margitka felvett egy kabátot és megindult lefele a lépcsőn, közben beszélt össze-vissza az álpozitív eredményről (ami elvileg a Lászlóban végzett tesztnel úgy tudom nemigen reális) meg arról, hogy délutánra megvan minden. Zavart volt, mentegetőzött, miközben haladt lefele a lépcsőn az udvar fele. Mi mögötte, zavartan. Ádám végigsimította a karom és mondta, várjam meg a főbejáratnál, nem akarja hogy vele menjek. Szerintem neki ott esett le a dolog és tudatosult a helyzet, ami bennem még nem. Margit megállíthatatlanul beszélt, de nem tudom miről, mert én arra koncentráltam, hogy mit kér tőlem Ádám, és mit kell tennem ahhoz, hogy ne előtte essek össze a tehetetlen gyengeségtől, hiszen én segítségnek, támasznak jöttem. Én ebben a helyzetben nem hagyhatom el magam. Tíz perc után már a főbejáratnál volt, kifejezéstelen, sokkos arccal és terelt kifele, minél meszebb a kórház területéről. Aztán elmondta útközben hogy szó nincs verifikálásról, hanem ez fix és már van március elejére időpontja vérvételre, amikor a vírust és immunrendszert vizsgálják.

Szótlanul sétáltunk az Úllői úton, mert ragaszkodott hozza, hogy késve, de bemegy még dolgozni. Áteltem azt (is), mint amit Rachel, amikor engem várt, csak nekem kevesebbet kellett, mert Ádám nem tartott igényt Szabó történetére a betegségről, hiszen ő mindent tud a témával kapcsolatban, meg hát a doktor úr nem egy meselős típús, lerendezi a dolgokat három jól érthető, világos mondattal.

Az én esetem abban különbözött ettől hogy én attól kezdve, hogy kijöttem a rendelőből, folyamatosan beszéltem, meséltem, nyugtattam magam és kísérőmet is, megkapaszkodva a kimondott szavakba. Ő nem beszélt, csak ment. Úgy gondoltam, nem zavarom meg gondolatait még akkor sem, ha ezek a legszörnyűbbek, amik most a fejében kavarognak. Nem tudok olyat mondani, amitől jobb lenne, ezt nem lehet megúszni. Most vagy soha. Közben, mint hetek óta folyamatosan azon pörgött az agyam, hogy történhetett? Ki hibázott? Tudtuk mindketten, hogy közösen hoztunk egy rossz “döntést”, de mégse tudtam, hogy melyikünk volt a vírushordozó. Nem tudtam, mégis egyértelműen magamat hibáztattam. Felemészett a bűntudat, annyiszor lejátszottam magamban az elmúlt időszakot. Nem, vagy csak alig találtam olyan pontot, ahol esetleg én lehettem a hibás. Egy volt talán, de az olyan abszurd lenne, hogy kevés esélyt láttam rá. Minél többet gondolkoztam egyre inkább az volt bennem, hogy az én hibám. Kettétörtem egy másik ember életét is, még ha nem is szándékosan. A tudatom tisztában volt vele, hogy mindketten hibáztunk és elég volt egyszer. Semmi jelentősége nem volt hogy ki a “bűnös” mert mindketten felelősek voltunk a tetteinkért, mégis rettenetesen éreztem magam hogy közöm van hozzá.

Vártam vele egy villamost, biztosítottam arról, hogy én itt vagyok és mindig is itt leszek, este beszéljünk, mert nem jó, ha egyedül van. Próbálom neki amennyire csak lehet lecsökkenteni azt a szenvedést, amit én éltem meg. Vagyis éltem volna, ha nem lettek volna mellettem a barátaim, akik szorítottak magukhoz minden pillanatban, hogy egy percre se felejtsem el, hogy ok ott vannak velem. Így is pokoli, és nem voltam benne biztos hogy Ádám tud kihez fordulni ebben a helyzetben. Én némileg mér lenyugodtam, ő fiatalabb, még a buli a fontos, a haverok, a puszta létezés.

Szeretnék Vele lenni, miatta és magam miatt is.