T4- Tévedés, Titok, Türelem, Teljesség.

HIV, ahogy én él(t)em meg.

HIV, ahogy én él(t)em meg.

minden jó

2023. október 06. - javier mendez

 

Egyre több hátrányát látom az érzékenységemnek és a drámaiságomnak.

Érzékenységnek azért, mert bár örömtelinek is mondható, hogy nem vagyok érzéketlen, megérint a mások nyomora és boldogsága is, talán az átlagnál jobban bele tudok helyezkedni mások érzéseibe, de van egy határ.

Gyerekként is kicsit zavart, pláne, hogy mondogatták is, mikor kiskamasz lettem, hogy a lányok nem kíváncsiak arra, ha valaki kimutatja az érzéseit. Mondhatjuk, hogy nem érzékeny voltam, hanem meleg, vagyis a kettő együtt, de akkor az egyik létezéséről én magam sem tudtam.

Közben amilyen érzékeny vagyok a külvilággal szemben, a párkapcsolatomban inkább sokszor érzéketlen. Ami ott van, azt megszoktam, kevésbé zökkent ki valami, csak amikor már összeveszés lesz belőle, és túl sok minden halmozódott fel.

Az előnyei, amit a munkám során sokszor alkalmaztam, hasznosak, de a mindennapi életben rohadt terhes, hogy minden megérint. Sokszor gondolok arra, hogy rengeteg mindenben megragadtam egy szinten, valahol tizenkettő körül. Biztos bizonyos értelemben edzett az élet, amitől keményebb lettem, de ettől még nem lettem kevésbé érzékeny.

Nem is a kemény szót használnám, hanem talán mélyebb lettem. A barátok elvesztésétől, a kapcsolataimtól, a betegségemtől, az anyám haláláig, és sorolhatnám.

Valakivel beszélgettem erről nyáron, aki teljesen racionális, tudatában van annak, hogy nem veheti mindenki sorsát a vállára, teljesen két lábon áll a földön. Ő kérdezte, hogy milyen ennyire érzékenynek lenni, amire azt feleltem, hogy nagyon fárasztó.

Az egyik gyereke olyan típus, mint én voltam, ezért merült fel. Valószínű nem vár rá könnyű élet. Persze, teljesen más közegből jön, eltelt több évtized, de akkor sem.

A drámaisággal kapcsolatban, pedig az a tanulság, hogy ha mindent iszonyú mélyen élsz meg, és ennek hangot is adsz, nem fogja senki észrevenni, ha valóban baj van. Tipikus bárány- farkas mese eset, amikor annyit üvöltött a szerencsétlen, hogy amikor baj volt, már senkit nem érdekelt.

Ha hónapok óta köhögnék, majd megfulladnék, semmilyen gyógyszer nem hatna, csak elrángatna valaki orvoshoz, ha magamtól nem mennék.

Ha ugyanez abban ölt testet, hogy rengeteget alszom, még magamhoz képest is durva hullámokban vergődőm, és ennek olykor hangot is adok (ami persze elsikkad, nem megoldódik, csak megunódik), akkor az csak a szokásos dráma, amire nincs megoldás, hagyni kell.

Amúgy valószínű lenne. Nem várhatom mástól, de lökéseket talán igen.

Persze mindenki tök jól van a közösségi médián, finomakat eszik, utazik, mosolyog, kurva jó minden.

Sose volt még ilyen jó.

seb

 

Gyakorlatilag csak onnan veszem észre az idő múlását, hogy megint eltelt négy hónap, szóval mennem kellett a Lászlóba.

Már nem gondolkozom, csak megyek előre, fel sem fogom, mi történik. Most vérvétel volt, amiből már csak egy van évente, a többi receptírás.

Nem félek a vérvételtől, soha nem zavart annyira, meg az utóbbi tizenhárom évben volt lehetőségem megszokni.

Azt hiszem, a sors meghálálja, hogy nem stresszelem túl már annyira (bár rosszul alszom azért előtte), mert nem volt szinte senki a váróban. Összesen ketten, de mindig belépni rossz. Újként. Aztán mindig lesznek újak, és a régieket már megszokva, azokat bámulja meg mindenki.

Nem kellett sokat várnom, pár perc és bemehettem. Az új hely, ahova nemrég átköltözött az ambulancia, sokkal nagyobb, lényegesen színvonalasabb tér, mint a lepukkant korábbi tizennégyes ambulancia.

Egy új nővér nyitott ajtót, mikor az én számom következett. Soha nem láttam még, de azt hiszem, Bence róla mesélt, hogy nagyon kedves. Mióta Mária nővér elment, volt néhány új, de szerencsére nem kell olyan gyakran járnom, hogy megismerhessem őket.

Klári is ott volt, de egy másik szobában. Hiába integettem neki lelkesen, nem ugrott a nyakamba, és nem is vette ki az új kezéből a kartonomat, hogy majd ő megcsinálja nekem. Jó, tudom, kicsit túlgondolom az ismeretségünket, vagy sokkal inkább megint arról van szó, hogy túlkompenzálom a helyzetet. Zavaromban és félelmemben jófejkedek, lazaságot imitálok tudat alatt, nem én irányítom.

Az új nővér, Katalin első pillanattól szimpatikus volt, nagyon figyelmes, szinte már túlgondoskodó.

Beterelt egy szobába, leültetett, majd miközben készítette elő a vérvételt, mosolyogva megkérdezte, hogy vagyok.

„Tessék?”- értetlenkedtem

„Hogy van?”- ismételte.

„Ki?” – nem értettem.

„Maga.”

„Ja, én jól, köszönöm szépen.”

Nem is értettem elsőre, annyira nem vagyok hozzászokva, hogy valaki megkérdezi, hogy vagyok. Pláne egy orvosi rendelőben, ahol releváns a kérdés.

Kiégtem, még egy „hogy vagy” kérdést sem értek elsőre. Ez sok mindent elmond.

 

„Ivott eleget? – kérdezte Katalin.

„Három decit kb.” – válaszoltam.

„Ebben a nagy melegben az nagyon kevés”

„Nem mertem többet, mert múltkor az volt a baj, hogy nem ittam eleget, akkor mondta Klári nővér, hogy igyak, de ne sokat, mert akkor túl híg lesz a vérem.”- válaszoltam, mint aki felmondja a leckét.

„Hát azért annál többet kellene, mert sokat izzad az ember ilyenkor”

„Ihatok még, ha szükséges.”- jó diák vagyok.

„Igyon akkor még” – kedveskedett Katalin.

Megvárta, hogy még három nagyot kortyoljak a vizemből, és mosolyogva konstatálta, mikor kihirdettem, hogy ezzel a három nyelettel tuti megvan a fél liter.

Nagyon jól esett a gondoskodás, a figyelem, a kedvesség.

Ki vagyok éhezve erre, és egy apró figyelmességtől is elérzékenyülök. Olyan vagyok, mint egy kivert kutya, aki egyből a szívébe fogadja azt, aki megvakarja a füle tövét, vagy szebben néz rá.

„Jó habos a vére”- mondta, miközben folyt a vér az első csőbe.

„Az mit jelent?” – fogalmam sem volt, hogy ez jó, vagy rossz.

„Biztos sietett.”

„Mindig sietek, meg imádok sétálni....”

Elmondtam neki, mennyit sétálok, mert olyankor tudok gondolkozni.

Ő is szeret, mondta. Kiderült, megjárta az El Camino-t, és szereti Spanyolországot. Kapcsolódási pontok, még szimpatikusabb- gondoltam.

Pár sztori foszlánnyal később már szorítottam a vérvétel helyére a vattát.

Kaptam időpontot és receptet. Ami már az új gyógyszer, ugyanis lecserélték múltkor egyszemesre’, mert az jobb a májamnak. Elfogadtam, ők tudják. Régen is szerettem volna egyszemest szedni, de akkor nem volt rá lehetőségem. Most, hogy pár hónapja már azt szedem, természetes, hogy nem kettőt kell lenyelnem, de az elején fura volt. Hiányérzet, hogy az egyik nincs meg.

Aztán hozzászoktam. Mint ahogy az egészhez. Hogy menni kell, hogy oda kell állni, szembesülni, újra felszínre hozni, hogy megint fájjon. És örömmel tudomásul venni, hogy bár felszakad a seb, nem olyan mély már. Begyógyulni sose fog, de nem érzem olyan kínzónak.

Néha meg kell állni, és észrevenni, hogy fejlődik az ember, még akkor is, ha nem veszi észre.

Vissza kell nézni, és látni, hogy igenis van haladás.

 

vágyak

 

Sokszor arra eszmélek, hogy még mindig ugyanazokat a vágyálmokat kergetem.

Azok a mondatok, amik elhagyták a számat gyerekként, inkább meglepőek voltak, különösen a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején. „Lesz egy medencés házam.”

Azt hiszem, akkor a medencében mértem mindent, ez nem sokat változott azóta.

Akkor, ott a lakótelepen nem vetődtek fel ilyen vágyak, azok létezéséről maximum a Dallas sorozatból lehetett tudni.  

Lehet, másokban is felmerültek, de nem kerültek kimondásra. Megmaradtak a fotótapétánál a nappaliban. Én egész gyerekkoromban egy erdőt néztem, de volt, aki hegyet, kis patakkal, de a legmerészebbek pálmafás strandot. Anyámat kirázta tőle a hideg. Giccsesnek és prolinak tartotta, szinte lenézte azokat, akik türkizkék tengerbe nyúló pálmák között élték a mindennapjaikat. Az erdő az más! Abban vannak célok, nem csak a henyélés és álmodozás. Persze, nem kellett sok idő, hogy a valószínűtlen színű víz hipószínűvé kopjon, a napszítta pálmák alatt. A szüleim, mint mindenben körültekintőek voltak, olyan helyre tették, ahol nem tűzött be a nap, valamint úgy gondolták az erdő kellően konzervatív, kissé komor, de fegyelmezett választás. Apám büszke volt a felrakásra is, vendégségek után gyakran emlegette, hogy nem elég, hogy gicccsparádé van Horvátéknál, még az illesztés is szar.

Ebben a miliőben ismételgettem, hogy lesz egy medencés házam. Vagy csak egy medencém.

Olyan verzió is volt, hogy autogramot osztogattam az osztálytársaimnak, hogy majd ebből fognak medencés házat venni. Gondoltam, ha az aláírásom medencés házat ér, akkor minimum, hogy nekem is van egy.

Anyám sokszor mondta, hogy nem is érti, honnan szedem ezeket, mintha elcseréltek volna a szülőszobán. Olyan dolgokat találtam ki, amik a többieknek eszükbe sem jutott, vagy nem úgy. A családom szelíden élt, sokat adott arra, hogy ki, mit gondol, így fura voltam ebben a közegben. Persze, a legtöbb megmozdulásom a lakótelep közösség berkein belül maradt, de amikor kikerültem onnan, némileg folytatódott az a nem tudatos koncepció, hogy „valami történjen.”

Akkor semmi nem volt, ami terelgetett volna, most talán túl sok minden van. Örülök, hogy úgy élhettem meg, ahogy, és nem ebben a nyomásban, ami most nehezedik mindenkire. Túl sok információ, túl hamar, túl sok hazugság. Bukdácsolás volt, és sok idő elment egy- egy szakasszal, de valahogy őszintébb volt. Vagy ez ilyen általános, hogy minden jobb volt régen és kész?

Ugyanazokra a dolgokra vágyom, mint gyerekként, csak most már ennyi idősen az, hogy medencés házat szeretnék (most már inkább spanyol tetőteraszos lakást - majd oda rakok medencét), már nekem is furán hangzik. Haladok ebbe az irányba, hogy ingatlanom legyen?

Dehogy haladok!

Lépésenként haladok csak, és abban ilyen óriás dolgok csak a fantáziámban léteznek. Ami nem változott, hogy gyermeki naivitással tudom magam belepörgetni abba, hogy nekem márpedig valahogy lesz egy spanyolországi lakásom, és elmegyek Francia Polinéziába meg Ausztráliába. Nyílván az utazásnak több a realitása, mint egy ingatlannak, de nem vagyok hajlandó lemondani az álmodozásról. Nem kerül semmibe, jól esik, és előre visz, ha csak egy millimétert, akkor is történt valami.

Mindig arra gondolok, hogy simán lehet, hogy valahogy mégis összejönnek ezek a dolgok, egyszer csak adódik egy olyan helyzet, ami az én nagy lehetőségem.

Valószínű, még az öregek otthonában is ezzel fogom sokkolni a kollegáimat, hogy nekem lesz egy medencés házam. Senkit nem fog ott sem érdekelni.

Ha lemondanék ezekről, akkor valószínűleg feladnám, bár azzal is tisztában vagyok, hogy még ennyi idősen talán lehet(ne) némi létjogosultsága a vágyamnak, de hetvenévesen már nem biztos. Ott már az öreg fog beszélni belőlem, amire mindenki csak legyint majd, hogy ez hülye.

Anyám mindig azt mondta, hogy visszafele fejlődöm, ami inkább azt jelentette, hogy nem rakom le folyamatosan azokat a gyermeki dolgaimat, amiket szokás. Bátyámnál ez úgy történt, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Plüssok szekrénybe, önfeledség szintén.

Nálam maradt minden. Mai napig gyermeki öröm tölt el olyan hülyeségeken, amin már „nem szokás” pörögni. Az, hogy plüssel alszom, az alap azóta is. Csak akkor törik meg, ha nem vagyok otthon.

Bár régebben évekig hordtam magammal egy plüssállatot külföldre. Most már tudatosabb vagyok, és a légitársaságok még több pénzt akarnak, így minden apró kis rés sokat számít a pakolásnál, lévén, hogy zömmel kézipoggyásszal utazom. Így állatka marad itthon, de nem panaszkodhat egy percig sem, mert volt Közép- Amerikában, Észak- Afrikában, Maldívon és Európa számos részén.

Gyerekként folyamatosan álmodoztam, most már azért meg kell felelnem bizonyos szinteken, és nincs időm egész nap révedni, de azért folyamatosan megy a fejemben egy film.

Majdnem minden kis és nagyobb vágyamra emlékszem, és ha nem is tudatosan, de ezeket próbálom megvalósítani. Egészen a fülbevaló, tetoválás kérdéskörétől a matricákig, amiket gyerekként imádtam, de nem volt ekkora választék, mint most, így lépten nyomon matricákat veszek.

Szüleim nem engedték a fülbevalót, pedig nagyon szerettem volna, úgy tizenhárom évesen.

Szó se lehetett róla, az orr piercingről pláne. Azért teljesen megbolondultam, de sajnos esélyem sem volt.

A Bravo magazinban volt egy kivehetős orrkarika, amit csak be kellett pattintani, és olyan volt, mintha igazi lenne. Ahogy kiléptem a kapun, már löktem is be, de olyan erősen, ráadásul hónapokig, hogy szinte luk lett az orromban. Azzal menőztem a lakótelepen és azt képzeltem, én vagyok a Kris Kross egyik tagja.

Pár éve arra eszméltem, hogy most már akár lehetne fülbevalóm is. Nem tiltja senki, el is felejtettem, milyen jó, hogy eszembe jutott, azt csinálok, amit akarok. Elgondolkoztam azért néhány percre, hogy nem vagyok -e öreg hozzá, de aztán rájöttem, hogy nem érdekel. Tetoválással ugyanez volt a helyzet, bár az elsőt anyukám még látta, bár pár hónappal a halála előtt készült, és akkor már nem tiltakozott semmi ellen. A második pedig pont az ő emlékére készült el a temetés előtt két nappal.

Pótlom, ami akkor nem volt, vagy korlátozott számban. Lehet, hogy felnőttként teljesen más dolgokra kellene koncentrálni, és akkor nagyobb eséllyel lenne medencés házam, de egyszerűen nem tudok a szó klasszikus értelmében felnőni. Nem vagyok gyerekes, de bizonyos dolgokat meghagytam a gyerekkoromból.

Azt is tudom, hogy melegként könnyebben élem meg ezeket a dolgokat, mert nincs akkora elvárás velem szemben, mint a hetero férfiaknál. Egy melegtől szerintem több mindent elfogadnak az emberek, mármint akkor, ha magán a szexuális beállítottságán túl tudnak lendülni.

Valahogy egy meleg fiú sokak szemében se nem férfi, se nem nő, valahol a kettő között. Szerintem ez erős túlzás, de az tény, hogy színesebb skálán mozoghat az ember személyisége. Nem kell magyarázkodnom, hogy mindenen elérzékenyülök (és ennek semmi köze a nőiességhez), mint egy hetero férfinak, hanem betudható annak, hogy meleg vagyok.

Persze, tudom, ez nagyon leegyszerűsített, és egy idő után árnyalódik a kép a másik emberben, ha van ideje mélyebben belelátni a dolgokba. Ha elfogadja valaki azt a csomagot, hogy meleg vagyok, akkor onnantól kezdve saját magam lehetek, és egy percig sem vagyok hajlandó megjátszani magam.

Meg különben is kit érdekel, hogy kivel vagyok együtt, hogy a barátaimnak Andiról vagy Laciról mesélek, vagy hogy érzékeny vagyok -e, vagy szélsőséges? Ha kedvel, akkor kedvel és kész. Szerencsés vagyok, mert nagyon ritka esetben fordult csak elő, hogy emiatt kiközösítette volna, vagy másként bántak volna velem. Gyerekkorban más volt, felnőttként már ki tudok, és ki is állok magamért, és másokért is. Azt is tudom, hogy buborékban élek, mint az országban legtöbben, csak mindenki egy másikban.

Amikor még úgymond heteróként éltem, akkor folyamatosan érzékeltette valaki, hogy így nem ül egy fiú (pedig csak keresztbe tettem a lábam), meg nem érzékenyül el, meg így kell állni, meg úgy kell viselkedni. Kerültem ezeket a közegeket gyerekkoromban is, ezért is voltam inkább a lányokkal jóban. Kivéve a két legjobb barátomat, ők fiúk voltak, de a társaság az mindig lány.

Amikor fiú közegben voltam később, önkéntelenül is meg kellett játszanom magam, alkalmazkodva az elvárásokhoz. Aztán mikor elkezdtem saját magamként élni, akkor elkezdtem lelazulni, és kialakítani a saját rendszerem. Ehhez sok idő kellett, de legalább sok mindent megtapasztaltam közben.

Nagyon hosszú folyamat volt, de nem lehetett megúszni.

Soha semmit nem lehet, mert később úgyis szembejön, de akkor már többszörösen fájdalmas.

futószalag

 

Szokásos időpont a Lászlóban. Két opció van, egyik csak recept, másik pedig vérvétel. Évente háromszor.

Most az utóbbi volt soron.

Nem megyek már korán, nem kínzom magam azzal, hogy hajnalban keljek, éppen elég az a feszültség, ami ilyenkor bennem van. Már teljesen kezelhető, nem akarok összeesni útközben, csak megyek előre, hogy minél hamarabb túllegyek rajta.

Tizenegyig van vérvétel, mostanában a végére megyek, gondolva, akkor kevesebben vannak. Ez most nem jött be, mert fél tizenegykor elég sokan voltak.

Ráadásul kiderült, hogy áttették egy másik épületbe az egészet, pont a szemben lévőbe, erről egy papír tájékoztatott. Az új hely sokkal nagyobb, világosabb, kulturáltabb.

Sorszámot húztam, és vártam. Fél órát kellett, és szólítottak. 

Mikor végig mentem a hosszú folyosón, egy vizsgálóba, Klári nővér közölte, hogy nem tud vért venni, mert nincs cső.

„Ne már!” – tört ki belőlem. „Az egész napomat így intéztem, nem reggeliztem, nem kávéztam, alig élek.”-folytattam.

„De mibe vegyem le a vért, ha nincs cső?” – mondta Klári, csak úgy a semmibe.

Nem gondoltam, hogy erre nekem kellene válaszolnom.

Kiderült, hogy egy adag cső van, ketten vagyunk, és csak azért volt még egyáltalán, mert az egyik beteg nem hallotta a számát, és nem ment be időben. Neki jutott volna az egyetlen lehetőség, de én már bent voltam, nem engedtem magam olyan könnyen lerázni.

„Majd tavasszal veszünk...” – folytatta Klári, - „...úgyis tavasszal volt utoljára vérvétel, akkor megvan az egy év.”

„Akkor miért kell idejönnöm vérvételre, ha nem is kell ennyi?”- tettem fel a kérdést.

„A szabály szerint elég egy alkalom egy évben, a többi a recept.” – erősködött Klári, de nem vagyok hülye, tudom, hogy vérvételre kellett mennem, nyilván nem véletlen.

„És ha valami bajom van, és nem derül ki emiatt, ki vállalja a felelősséget?”- próbáltam nyugodt maradni.

„Mi baja lenne?” – csattant fel a nővér.

„Szedi a gyógyszert? Igen? Akkor mi baja lenne?”  (nem tudtam, hogy a gyógyszer minden betegség ellen jó, és az örök élet titkát jelenti)

 „Veszélyeztetett vagyok, szóval folyamatosan ellenőrizni kell...” – folytattam, de nem hagyta hogy befejezzem.

„Ön nem veszélyeztetett!” – közölte Klári. (kovid oltásnál az voltam)

„Folyamatos orvosi ellenőrzés alatt vagyok, tudnom kell, mi történik a szervezetemben, ezért van ennyi vérvétel.” – monologizáltam, de tudtam, senkit nem érdekel.

„És akinek nem nézik a vérképét, annak is lehet baja, úgy, hogy nem is tud róla, csak összeesik...” – folytatta a bullshit-et Klári.

Valamit még morogtam, hogy az teljesen más, van egy betegségem, ezért vagyok itt, ne hasonlítson össze olyannal, akinek nincs HIV betegsége.

Vettem egy mély levegőt, és igyekeztem nem kellemetlenkedni, pedig magamban feltettem a kérdést, hogy ha tudják, hogy a mai napon x számú beteg jön (hiszen mindenki be van írva), akkor miért nem készülnek elegendő csővel? Vagy nekem kellett volna hozni?

Zsóka sértődötten mondta, hogy akkor átmegy a raktárba, és próbál szerezni. Eddig miért nem ment át? Most derült ki, hogy elfogyott? Reggel óta ez nem volt nyilvánvaló?

Ezeket csak magamtól kérdeztem, vissza kellett magam fogni, hogy ne hangosan tegyem fel ezeket a kérdéseket, mert akkor tovább görgetem, és nem fognak szeretni.

Bár már láttak tőlem mindent ebben a tizenkét évben, valószínű lepereg róluk, de szeretnék jó fej lenni, ha lett volna nyitva valami a környéken, biztos viszek valamit ajándékba. Talán gyümölcsöt, ahogy általában szoktam.

Egy ponton, mikor nem tudtam, mi történik, Zsóka nővér elment a raktárba (nem sok kedve volt kimenni a hidegbe), Klári pedig valamit matatott, mondtam, hogy lemondok a lehetőségről, és átadom másnak.

El is kezdtem barátkozni a gondolattal: megúszom a mai napot, nem kell a vérképemen, és a T4 sejtszámomon aggódnom, nyerek négy hónapot, de addigra Klári közölte, üljek le, mindjárt leveszi a vért. Az utolsó csőbe.

Mintha én találtam volna ki, hogy ma oda kell mennem. Elnézést, hogy kellemetlenséget okozok, nem akartam, és még felszerelést sem hoztam magammal. Mégis mit képzelek magamról?
Szótlanul levette a vérem, mondta, hogy nyomjam, ne nézegessem, és üljek ki, várjam meg a receptet, ha odaér az orvos, akkor kitölti.

Ezt sem értem pontosan, ha tudják, hogy megyek, miért nincs kitöltve?

Szerencsére csak húsz percet kellett várnom, és meg is volt a recept. Közben hallottam, hogy a raktárban nem volt senki, onnan nem lett cső. Biztos, ebédeltek, vagy alapból nincs raktáros, úgyis üres.

Zsóka szólongatott a folyosó másik végéről, persze, nem hallottam, vagy nem tudtam, nekem beszél. Meg is jegyezte, hogy már kétszer szólt. Ha nem száz méterről teszi, lehet, hogy hallom. Aki nem tudta volna, most már tudta a nevemet is. Nagyon diszkrét a rendszer.

Kiváltottam a receptet, és alig vártam, hogy szabaduljak. Örültem, hogy konfliktus nélkül megúsztam, és túl is lettem rajta ma.

 

Meg is vannak az eredmények, a T4, T8 kivételével, az több idő. Minden normálisnak tekinthető, a szokásos elcsúszások vannak csak, amikre soha nem szól senki, gondolom, nem annyira fontos. Gondolom, mert senki nem beszél velem, az Internetről fejtem meg, mi lehet a vérképemben.

Lényeg, hogy elintéztem, de ehhez, mint oly sokszor, nem szabad hagynom lerázni magam.

Már csak az immunrendszerem állapot a kérdés, ami még pár hét, mire elkészül, gondolom, mert nem mondanak semmit. Futószalagként üzemel a rendszer, én pedig egy HIV pozitív termék vagyok csak, akit be kell csomagolni a rendszer végén.

 

 

péntek

 

Sokat gondolkozom azon, hogy vajon az életem miért olyan, mint egy andalúz fekete komédia. Hogy minden aprónak tűnő dologba belefurakszik valami, ami olyan szinten csavar meg mindent, hogy ha nem velem történne, akkor még röhögnék is.

Néha azért röhögök.

Tudatos pénzügyi emberként egy ideje azon gondolkozom, nem forintban tartom azt a megtakarított pénzem, ami semmire nem elég, talán egy fél kiköltözésre. Amit használok azt nem, de ami úgy tűnik nem fog kelleni, azt igen.

Bár elég bizonytalan minden, meg az, hogy mikor mi fog kelleni, az nehezen meghatározható ebben a környezetben. Napról- napra változik minden.

Tartok máshol valamennyi euro-t, ott is állandóan kattogok, hogy éppen mennyi, mennyit buktam, mennyit nyertem. Ez nem az én műfajom amúgy sem, mert ehhez stabil idegrendszer kell. Edit mindig mondja, hogy ezt hosszú távon kell nézni, ne nézegessem, ne számolgassak. Ezért sem vagyok gazdag, mert nem tudok kockáztatni, nem tudok döntéseket hozni, és ezek kellenek a sikerhez. Ezek kellenek a legjobban.

Ahogy egy barátom javasolta, gondoltam nyitok egy euro számlát abban a bankban, ahol van már számlám. Ügyfél vagyok kb. 97 óta, még más volt a neve. 

Bejelentkeztem a pultnál egy hölgynél, elmondtam, miért jöttem, majd leültem, ahogy javasolta. Fél órát vártam, már kérdezte a mellettem többször konyhába igyekvő recepciós, hogy nem mentem meg be? Sajnos nem...valószínű azt hitte sírok mert a lencsémbe belement valami és könnyeztem.

Megsajnált. Szegény ember, amíg itt várakozik percenként zuhan be a forint, érthető, hogy lecsordult pár könnycsepp.

Szólt valakinek, aki percekkel később fogadott.

Abban a fél órában, amit hol állva, hol ülve, vagy támaszkodva vártam, figyeltem az alkalmazottakat, akik elvitték a váróban ülőket.

„Tóth Jánosné? Jónapot, Jakab Anita vagyok, jelzáloghitel, igaz? Kérem, kövessen.” Majd eltűntek az épület egy zugában. Mivel nem volt sorszám, a recepciós mutatta a szemével, hogy ki a hiteles, ki a babaváró, meg a nyugdíj megtakarítás.

Amikor a folyosó végén megpillantottam a hátsó üvegfalú irodában ülő nénit, tudtam, hogy ő az, akit már figyeltem, és ha valakit, őt nem akartam. Bár aranyos volt, de éreztem, hogy kicsit zavart szegény. Valamit motyogott magában, amikor elment mellettem, és magával vitte Kovácsékat. Már akkor sajnáltam a családot, pedig nem is tudtam, hogy Józsefné milyen meglepetéseket tartogat számomra.

Sokkal inkább progresszív fiatal csávókat és energikus nőket néztem ki magamnak, és reménykedtem, ők lesznek az embereim. Irigyeltem azokat, akik ezekkel az emberekkel az oldalukon hagyták el a várót, hogy utána felnőtt beszélgetéseket folytassanak pénzügyekről.

Nyilván nem. Hanem Józsefné. Sem a nevével, sem a korával, még csak a furaságával sem volt semmi bajom. De mivel nem egy sms szolgáltatást szerettem volna beállíttatni, fontos volt, hogy megfelelő információt kapjak. Ezen a ponton még teljesen bíztam benne a jelek ellenére is.

Ahogy közeledtem az üvegkalitkához, ahol Józsefné ült, egyre hevesebben integetett, és mosolygott. Gondoltam milyen kedves, remélem nem megy a szakmaiság rovására.

Szorongattam a kis pénzem a táskámban, hogy ha úgy alakul, hogy érkezik egy jó ajánlat, átbeszéljük, megtaláljuk a legjobb választást, akkor ne ezen múljon.

Úgy indult, hogy a kérdést sem értette, pedig egyértelmű voltam, és azt tudni kell, hogy én mindig felkészülten megyek ilyen helyekre. Próbálok hozzáértőkkel beszélni, tájékozódni, nem terhelem azzal az ügyintézőt, hogy izének, meg hogyishívjáknak hívom a deviza átvezetést. Próbáltam feltenni pár kérdést, példának okáért azt, hogy a rendelkezésemre álló forintot milyen árfolyamon tennék át forintról euróba. Lett volna még sok kérdésem, mondjuk, hogy nekem mi a legjobb megoldás.

Lenéztem Józsefné előtt álló ezüst kis táblára. „Józsefné - Tanácsadó”. Megnyugodtam, szóval a megfelelő embert bombáznám a kérdéseimmel.

Ha hagyta volna.

Arra a kérdésemre, hogy mennyi lenne euróban az a bizonyos összeg, Józsefné zavartan rám nézett, mintha azt kérdeztem volna, mekkora dioptriájú szemüveget visel. Mondta lépjek be az applikációba, ott minden fent van, nem tudja, mennyi. „Nem tudom, nem szoktam nézegetni.” – fakadt ki Józsefné.

Nem vesztettem el a türelmem, tanulom, hogy csak a legvégső esetben váljak kellemetlenné, de magamban gondoltam, itt az idő, hogy megnézze, mennyi ebben a formában az euró. Délután egy óra volt. Én, mint állampolgár aznap már minimum négyszer megnéztem mennyi, azért is vagyok itt, mert épp jó árban van. Jeleztem, hogy azért ülök itt több, mint félóra várakozás után, hogy ne kelljen az app-ban kutakodnom, meg gondoltam, egyedi ajánlat, megmondja, mi a jó nekem, ilyesmi.

Újra megkértem, legyen kedves megnézni, mert nem szeretnék belépni sehova, ő is mindent lát, előtte ül, segítsen nekem, mégis mennyi.

Józsefné szemüvege felett a klaviatúrára dőlve gépelni kezdett.

„Nemakarbelépniazapplikációba”- mormogta csak úgy maga elé.

„Valóban”- én a plexi másik oldalán.

Már itt éreztem, hogy fel kellene állnom, de gondoltam, adok neki még egy esélyt, biztos meg van kicsit zavarodva Kovácsék összetett ügyétől.

Ezután jött nettó öt perc csend, amikor Józsefné akkurátus tekintete a monitort vizslatta. Én hol őt, hol a szegényes irodát fürkésztem. A kis kabalát a billentyűzeten, az ezüst táblácskát. Józsefné. Jó-zsef-né. -tagoltam magamban a nevét miközben vártam.

Egy ponton, amikor az ötödik perc a hatodik felé száguldott, feltettem a kérdést.

„Mi a baj?”

Józsefné csak úgy maga elé elkezdte mondani, hogy jaj, ez egy nagyon régi számla, ilyen már nincs is, nem is tudja, hogy ez most melyik csomag.

Elkezdhettem volna szarul érezni magam, hogy annyira régi ügyfél vagyok, hogy olyan csomaggal rendelkezem (és fizetem), ami már nem is létezik, és csak azok a munkatársak emlékeznek rá, akik itt kezdték, és fejezték be pályafutásomat.

Egy ideig mormogott még a monitornak, majd gondoltam, megkérdezem újra, mennyiért váltanak. Végül mondott egy összeget, amiért a bank vált, ami ugye a reptér után a legrosszabb. Pontosítottam, hogy euro számla, egyikről másikra, hogy mi a legjobb, eurot vigyek be, vagy forintot, és azt vezetik át euróba, mik a számok.

Józsefné mondott egy nagyon alacsony számot, ami a középárfolyam volt.

Gyanúsan jó volt az ajánlat, rákérdeztem, hogy biztos?

„Vannak valami díjai is a számlának, meg a váltásnak is.” – formálta a szavakat Józsefné, majd figyelme visszazuhant a csomagomhoz.

Mondom neki, nekem az is jó, ha átmegyek egy másik csomagba, még ha többe is kerül, ha ezzel jobb konstrukcióval tudom zárni a műveletet. Mivel láttam, hogy egyetlen kérdésemre sem kapok egyértelmű válaszokat, közöltem, hogy nem személyes, de szeretnék egy másik ügyintézőt.

Kikerekedett szemmel nézett rám, és mondta, hogy mindenki ezt fogja csinálni.

„Remélem nem.” – mondtam csak úgy magam elé. Akkor már felálltam, ezzel őt is arra kényszerítve, hogy felemelkedjen a székből. Nyúltam a személyimért, de ő kiment vele, előttem lépdelve egészen a pénztárig.

Ott álltak vagy hárman, éreztem, hogy ezúttal nem tudom négy fal között tartani a műsorom.

„Mennyi a közép euro, Ibolya? Azon megy az euro számla?”

Ibolya meghökkenve Józsefné felütés nélküli kérdésén, megvonta a vállát, és közölte az egyértelműt, ő pénztáros, ő annyiért vált, ami ki van írva, de megerősítette amit eddig is tudtam, jobb, ha nem itt váltok. Bárhol kaphatok kedvezményt, itt nem.
Ha már belekeveredett az ügybe, a három várakozóval együtt, megkérdeztem, mennyi pénztől van egyedi árfolyam, mert van bank, ahol tudom, hogy ennyitől már igen. Kiderült, hogy itt annál sokkal több pénz kell, meg nagyobb összegű utalások is szükségesek, hogy prémium ügyfél legyek.

A lojalitásért semmi nem jár.

Józsefné újra megindult, de akkor már elvettem tőle a személyimet, amit folyamatosan maga elé tartott. Egy óvatlan pillanatban kivettem az ujjai közül, de előtte jeleztem neki, hogy ezt akkor elveszem. 

Józsefnét a recepciós pultnál értem utol. Valószínű várakozás közben is ezt a zavart futkározást láthattam. Mire odaértem, már arról beszélt a recepciósnak, hogy prémium ügyfél akarok lenni.

Vettem egy mély levegőt, nyugodtak kellett maradnom, hatan álltak sorban, Zsuzsa a recepciós szimpatikus is volt, nem csinálhattam botrányt.

„Csak azt szeretném, ha valaki megmondaná, hogy mi lenne nekem a legjobb.” – tört ki belőlem.

Zsuzsa egyből értette, mondta, semmi baj, ha új ügyintézőt szeretnék, kapok. Nem én voltam az első ilyen eset, lehet, hogy Józsefnénél sem. Fél füllel hallottam, hogy Józsefné gyakornok. Nem akarom tudni, miből képezték át tanácsadóvá.

Leültem, még húsz perc várakozás után láttam Zsuzsát, ahogy felém jön.

Már sejtettem, mit akar, már láttam ezt az arcot, amikor betett Józsefné ügyfelei közé. Inkább vártam volna még fél órát akkor, mint most újra.

„Gondolom, menjek haza, mert ma már nem lesz senki.” – mondtam. Zsuzsa bólintott. Péntek, rövid munkanap, sokan vannak.

Kértem tőle időpontot, sajnos nem volt a következő munkanapra, így még egy napot várnom kell. Zsuzsa sopánkodott, hogy „amire jön kedden, addigra megint nagyon sok lesz az euro, ma még jó nagyon. Már a hétfő is késő, de a kedd!”

„Tudom, azért jöttem (volna)ma”- jeleztem, és láttam, Zsuzsa megért.

Kiderült, hogy két jó ügyintéző van, akit Zsuzsa ajánl, és azok tele vannak. Csak magamnak tettem fel a kérdést, hogy a tizenkettőből kettő jó, az milyen arány, és vajon a maradék tíz is megoszlik rosszakra, nagyon rosszakra, és alkalmatlanokra? Vajon Józsefnét hova sorolná?

Vagy nála rosszabbak is vannak?

Sopánkodtunk együtt, hogy hétfőre nagyon szar lesz megint (így is lett), bár azt is kilátásba helyeztem, hogy ha a forint szárnyalni fog, és még jobbak lesznek az árfolyamok, akkor egy hatalmas ajándék kosarat viszek neki. Mutattam is a kezemmel mekkorát. Hatalmasat.

Úgy tűnik Zsuzsa kosár nélkül marad, én pedig euro és megoldás nélkül, várok az újabb csodára, és közben azon gondolkozom, hogy csak én vonzom ezeket be, vagy tényleg ez van mindenhol?

 

 

 

 

távkapcsolat

 

Ugyanúgy vagyok mindennel, mint az írással, vagyis jól mutatja, mennyire bénult vagyok mindenben az, hogy nem írok. Tele van gondolatokkal a fejem, de képtelen vagyok elmerülni benne, még akkor sem, ha folyamatosan jár az agyam. Az agyam igen, de a testem nem engedelmeskedik.

Tudom, hogy nem vagyok egyedül most az országban, sőt a világban sem, aki a kelleténél sokkal jobban szorong mindentől. Nekem az alap szorongásomra jött ez, ami sokszor már túl sok, és tényleg lebénít.

Semmi jövőképem, semmi olyan dolog nincs, amiből azt látnám, hogy előre haladok. Elvagyok, még elvagyok, még majdnem minden rendben, de ezek csak pillanatnyi dolgok, nem látok előre mi fog történni, egyáltalán mit szeretnék.

Nemrég jöttem nyaralásból, ami nem pont úgy sikerült, ahogy terveztem, de lehetett volna rosszabb is, mindenesetre elég extrém dolgok történtek, főleg előtte. Ilyenkor persze óriási arccal nyomom, hogy most már nem bírom tovább, ki kell menni, nincs mese, ott boldog tudnék lenni, itt nem.

Abból kinőtem már, hogy minden pálmafás, tengeres turistahelyre azt mondjam, hogy ott akarok élni, mert süt a nap, és szép a tenger.

Egy ország érdekel komolyan, ahol rengetegszer voltam, kis időkre is, hosszabbakra, jó, és kevésbé jó helyeken is. Mostanra kialakult, hol élnék, és hol nem, de ehhez el kellett annyi pénzt költeni, hogy ez kiderüljön, amire most lenne szükségem, hogy új életet kezdjünk. De el kellett mennem a lehető legtöbb helyre, hogy utána tudjam, szerintem hol lennék önmagam. Persze, mindig voltak fellángolások, de egy szerelem maradt. Általában a végén mindig egy marad.

Sok olyan hely van, ahova négyszer, ötször, akár hatszor is visszamentem, mert érdekelt, és szeretek „hazamenni” valahova, és egy látogatás nem elég, hogy érezzem a helyet teljes egészében.

Mindig változik, mindig van aktuális spanyol város, ahol laknék, ahol el tudnám magam, magunkat képzelni. Mellettük vannak állandó befutók, ahova visszatérek.

Akkora arcom van kint és itthon is, a hazaérkezésem után pár napig, és annyira pici pont leszek egy hét múlva, hogy abban sem vagyok biztos, hogy itt lesz hol laknom, nemhogy országot váltani. Nagyon hamar visszahúz a valóságba az itthoni légkör, nagyon hamar leszek ugyanaz az önbizalomhiányos, üldözési mániás, miután kimegy belőlem a mediterrán infúzió.

Nekem tényleg sokkal természetesebb ott lenni, ott működni, mint itt. Csak közben egy magányos érzés is, mert egyedül vagyok. Voltunk együtt is párszor, de többségben egyedül vagyok. Sokszor eszembe jut, hogy milyen kár, hogy ő ezt nem látja, de ugyanakkor jól esik egyedül lenni ott, ahol a legjobban lélegzem.

Bencét ilyenkor mindig kicsit felspanolom, neki is több kedve lesz, mint eddig, bár számára távolabbi a dolog sokkal, aztán beleülünk ugyanabba, amiből egy pillanatra kirángattam magam.

Aztán elkezdek tervezni, várni a következőt. Mint egy távkapcsolat, amikor minden percnek komoly értéke van.

Mikor kint vagyok, az elején még a napokat számolom, hogy még több van, mint ami eltelt, utolsó nap pedig már az órákat. Egy utolsó tenger, utolsó padon ülés, még egy kávé. Általában sírás a vége mindig, bár talán most az egyszer nem sírtam. Biztos elérzékenyültem, de nem sírtam. Nem nagyon volt eddig ilyen, bár ez az utazás azért több szempontból is rendhagyó volt.

Nem tudom, mi a megoldás, de az biztos, hogy ha Bence is ugyanabban lenne, akkor már rég azon dolgoznánk, hogy hogyan kezdjük újra. Nem hibáztatom, mert mitől lenne ugyanabba?

Én egyre jobban értem a nyelvet, ezzel egyre komfortosabb minden utazásom, egyre lazább vagyok, egyre jobban belehelyezkedem a kinti létbe, ha csak pár hétre is. Gondolatban pedig folyamatosan ott vagyok. Ez is távolabb visz minket egymástól, és nem tudom, mi lenne az a pont, amikor ő is azt mondja, hogy próbáljuk meg. Félek, az az a pont lesz már, amikor késő, legalábbis sokkal nehezebb. Ennél is nehezebb. Pedig most is rettenet nehéz.

Közben meg arra is gondolok, hogy ok, nem vagyunk jó helyzetben, de lehetnénk sokkal rosszabba is. Elméletben lenne esélyünk az alaptőkét megteremteni, de van, akinek ez teljesen megugorhatatlan feladat. Erre kéne koncentrálnunk.

Többes számban, mert nem akarok választani a két kapcsolatom között.

Ha a távkapcsolatból igazi lesz, akkor az majd mindkettőnkbe beépül, erősítve ezt a köteléket.

A gondolat teremtő ereje igen jól jönne most.

 

 

stratégia

 

Nagyon régen nem írtam, úgy telt a nyár, hogy sodródtam az eseményekkel.

Szinte fel sem tűnt, hogy vége, csak amikor elkezdtem fázni.

Kisebb belföldi utakon kívül nem voltam sehol, majd ősszel fogom pótolni, bízva abban, hogy még elkapok valamennyit a késő nyárból kicsit délebbre.

Bencével sem nyaraltunk, nem akart, nincs jó passzban amúgy sem.

Erre talán mostanra ő is rájött, mert nem csak tőlem, mástól is kapott erre vonatkozó visszajelzéseket. Elnyomott magában minden érzést az anyukája halálával kapcsolatban, nem beszélt, munkába menekült, engem is kizárt. Persze, én kapcsolati szempontból tettem szóvá, hogy nem vagyok benne már a körben, és ezzel valamit kezdeni kell.

Nyilván nem felnőtt módjára történt mindez, hanem hatalmas összeveszés, dráma, hova menjek, most mi lesz, és csak utána tudtunk beszélgetni, de ehhez kellett két olyan ember is, aki jelezte ugyanazt, csak más szemszögből. Amit én mondok, az sokszor automatikus ellenállásba ütközik.

Újra megbeszéltük, hogy együtt kell működjünk, tök jó csapat vagyunk, csak hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni.

Mindketten másban vagyunk jók, csak jobban oda kellene figyelni a másikra.

Nem volt még ilyen hosszú kapcsolatunk, nem tudjuk, hogyan kell életben tartani. Tíz év sok idő, fele ennyi idő után is el kell kezdeni tudatosan figyelni arra, hogy működjön.

Remélem Bence elindul egy jó úton, és engem is hagy, hogy néha vezessem rajta.

Annyi mindent átéltünk együtt s persze, könnyű azt mondani egy vita hevében, hogy nem érdekel, új életet kezdek nélküle, de valószínű könnyebb ezt megtartani, ha van még benne annyi.

Most úgyis elutazom kétszer is, lesz ideje kicsit egyedül lenni. Nekem az a szerencsém, hogy mindig kiírtam magamból, ha bajom volt. Gyerekként naplókba, most pedig akár a blogra, akár csak magamnak. Beszélni is tudok róla, írni is, kimondani, újra átélni, lemenni a mélyére, majd onnan fel, levegőt kapkodva.

Aki ezt nem tudja, az pokoli lehet.

Ezeket a túlélési stratégiákat ki kell tapasztalni, mert másképp nem lehet.

Éppen elég az, hogy idővel minden rosszabb lesz, nem kell olyan dolgokat cipelni, amik beragadnak, nem kerülnek kimondásra, nem gondolkozunk rajtuk. Nem lehet megúszni, ki kell jönnie. És még akkor is sokszor előjön, ha az ember tudatosan bánik ezekkel a dolgokkal.

Ezekre nem tanítanak meg sehol maximum az ember a környezetéből vehet példákat.

Edit barátnőmnek meghaltak a szülei, mikor megismertem, tizenhét éve, nem éltek már egy ideje, pedig csak két évvel idősebb nálam.

Nekem gyerekkoromban, és még akkor is teljesen felfoghatatlan volt, hogy valakinek meghal az anyukája. El nem tudtam képzelni.

Edit teljesen természetesen beszélt arról, hogy árva, nincsenek szülei, és mosolyogva elevenítette fel a velük kapcsolatos emlékeit.

Ösztönösen arra gondoltam, mint az az ember, aki ezt el sem tudja képzelni, hogy mindenki, akivel ez történik, azonnal elsírja magát, ha ez szóba kerül. De hogy nem nevet adott esetben, az tuti. Hamar rájöttem, hogy ez a felnőtt viselkedés az egyetlen járható út.

Én is igyekeztem ezt beépíteni anyám elvesztésébe.

Ugyanakkor tudom, hogy Edit könnyednek látszó reakciói mögött évek tanulása, és tudatos túlélési stratégiája van. Meg kellett érte dolgoznia, nem ment magától.

Nekem már akkor elkezdődött, mikor kiderült, anyukámmal kapcsolatban nem sok remény van, és volt rá másfél évem, hogy kimondjam magamnak, hogy ennek vége lesz.

Elkezdhettem járni úgy az utat, hogy anyukám még élt, igaz, egyre kevesebbet láttam belőle, az igazit, akit megszoktam.

Ha hirtelen történik, mint Edit és Bence esetében, az valószínű sokkal rosszabb, még akkor is, ha a hosszú betegség alatt látod az illetőt elfogyni, betegen és tehetetlenül. Talán ez segít megértetni, még ha nagyon fájdalmas is, hogy ez a valóság.

A hirtelenség pokoli, mint egy autóbaleset, reggel még beszéltünk, délután a hatóságok keresnek. Meg amikor valaki eltűnik. Pokoli lehet.

Bence anyukájánál voltak jelek, sejthető is volt, de a hirtelenség sokkolóan hatott mindenkire.

Itt még az sem mondható el, hogy a szenvedésének lett vége, mert bár volt pár olyan nap szegénynél, ami már annak volt mondható, de nem arról volt szó, mint anyámnál, ahol egy év fizikai szenvedésnek lett vége, amiből az utolsó három elég kemény volt.

Az ember fel sem tudja fogni, mi az a halál, és nem is érti, mi történik körülötte. 

Később rossz, amikor kimaradnak ezek az emberek az életszakaszainkból.

Mint Editnél a lényeges dolgokból, az egész felnőtt életéből, amire büszkék lehetnének. Aztán, ha jól csináljuk, átalakul egy emlékké, ami inkább örömöt, mint fájdalmat vált ki belőlünk.

Ez rengeteg idő, én azt hiszem, eljutottam eddig, de eltelt hét év. Rengeteg idő, főleg ahhoz, hogy ne lássam az anyukám, de már hozzászoktam, hogy ez már nem része fizikai értelemben az életemnek. És bár halványodtak az emlékek, egyre többet jut eszembe a fiatalkori anyám, nem a beteg, ami szinte teljesen átvette az emlékeimet.

Bencének is meg kell ezt tanulnia, ki kell fejlesztenie magában egy módszert, hogy elviselhetetlen legyen.

Amikor még rendszeresen ittam, sokszor volt, hogy elkezdtem borozni otthon, zenét hallgattam, gondolkoztam. Az elején még vidám számok, világmegváltó gondolatok torlódtak az agyamba, aztán jöttek az Amy Winehouse számok és a sírás. Segített abban, hogy lemenjek teljesen az aljára, üvöltve zokogjak, mert másnap mikor felébredtem, jobb lett.

Fizikailag nem, de lelkileg biztos.

Bence mindent magában tart, a gyermeki énje veszi át az irányítást, amikor még azt gondoljuk, ha nem veszünk róla tudomást, akkor nem is létezik.

Ha elbújunk a paplan alá, akkor más sem lát minket.

Ennyi idősen nehezebb ezt a rendszert kialakítani magunkban, de nem lehetetlen. Nem lehet megúszni, nem lehet elmenni a problémák mellett, küzdeni kell, hogy elviselhetőbb legyen.

Nem tudom, sikerül -e ezt megugrania, de azt tudnia kell, hogy mellette vagyok.

Van pár olyan ember, akik mindkettőnket körülvesznek, és lehet tőlük tanulni.

Nekem Laci ilyen, bár olyan szintre soha nem fogok eljutni fegyelmezettségben és tudatosságban, de azt hiszem, nem is kell, elég, ha saját szintemhez képest értem el valamit.

Muszáj tudatosabbnak lenni, és kvázi túlélési stratégiát kialakítani magunknak, mert az a felhőtlenség, ami korábban volt egyre kopik, és az a feladat, hogy ezt a szintet minél tovább megtarthassuk, ehhez viszont dolgoznunk kell.

 

 

szakaszok

 

Ma reggel újra elindultam, immáron tizenkét éve a László Kórház fele.

Mindig eszembe jutnak azok a reggelek az első pár évben, amikor nagyon sok energia kellett ahhoz, hogy összeszedjem magam, ne gondolkozzak, csak menjek, minél hamarabb túl legyek rajta. Akkor, ha megláttam azt a bizonyos három betűt egymás mellett, ne adj Isten a négyet, azonnal remegni kezdett a gyomrom s pánikszerű köhögés tört rám.

Mennyit sakkoztam, hogy mikor menjek, hogy ne találkozzak senkivel, mennyit álltam a sarkon, hogy lássam, kijön e valaki, mikor mehetnék be. Persze, minél többet várakoztam, annál idegesebb lettem, egyre jobban belepörgettem magam abba, hogy „lebukhatok”.

De ki előtt? Azok előtt, akik szintén ott vannak?

Tudom, nem volt feltétlen racionális a parám, de akkor is, nagyon erősen bennem volt.  Most is, de már össze sem lehet hasonlítani a kettőt.

Ma „B hét” volt, szóval csak receptért kellett mennem, nem volt vérvétel. Ennek az az előnye, hogy kevés esély van, hogy találkozzam bárkivel, mert akkor megyek, mikor már lement minden vérvétel, de az ebédszünet még nem kezdődött el. Nem kell hajnalban, kávé nélkül, émelyegve erőt vennem magamon, hogy elinduljak egyáltalán.

Elég csak csengetnem, és nem sokkal később már a kezemben is vannak a receptek, amiket gyorsan kiváltok, és eltűnök onnan, mintha ott se lettem volna.

Soha nem fog szerintem megszűnni az idegesség, de a mértéke sokkal kisebb, már nem kerülök az ájulás szélére, ha be kell nyitnom a váróba s egy másodpercem van felmérni, kik vannak, kiknek kell a szemébe néznem. Igazán elengedhetném már ezt a dolgot, sokkal könnyebb lenne. Amikor még nem volt Bence, akkor sokkal jobban féltem, nem volt, aki megvédjen, még ha csak úgy is, hogy otthon van, vár rám, és elmondhatom neki, milyen rosszul voltam, mikor újra szembesülnöm kellett ezzel az egésszel.

Már nem akasztanak ki a prospektusok a váróban, rajtuk a három, vagy a négy betű, hatalmasban szedve, ordítva, belemászva az arcomba és a lelkembe. Nem veszek tudomást róluk, szóval nem is léteznek.

Fél tizenkettőkor értem oda, csengettem, vártam, majd egy új hölgy kinyitotta, átadtam neki a kis kártyámat, amire mindig az időpontot írják, majd várakoztam. Klári nővér jelent meg tíz perc múlva, behívott, majd átadta a múltkori leletemet, amit már akkor kinyomtattam, de mindegy, most nem adtam vissza, elfér nálam.

Akkor két napig pörögtem rajta, hogy az eredmények mit jelezhetnek, az értékeim elegendőek e, vagy milyen összefüggések vannak, változások az előzőkhez képest. Rá sem néztem, csak betettem a táskámba, az új időpontommal, és a receptekkel együtt.

Előtte még elmentem, vettem egy kiló sárgabarackot, amit átadtam Klárinak. Nagyon örült most is, mondta, hogy ennek nagyon örülünk. Jóval kevesebb vitamint eszem, mint amit kellene, de nekik mindig igyekszem vinni valamit, elsősorban gyümölcsöt. Nem tart semmiből, és olyan jó érzés, hogy örülnek. Mindegy, hogy azért, mert nem tudnák esetleg megvenni, vagy amiatt, hogy gondoltam rájuk, lényeg, hogy borzongatóan jó érzés adni, tenni, kedvesnek lenni másokhoz.

Tizenkét éve az életem részei, szerencsére nem gyakran találkozunk, de az nem kétséges, hogy benne vannak a sztorimban mindannyian. Volt már ott minden, kedves beszélgetés, kiabálás, tényleg minden. Megnyertek maguknak, így alap, hogy kedves vagyok velük.

Tudom, hogy örülnek, jól esik nekik, így én is boldog vagyok ettől, mindenki jól jár.

Novemberben megyek újra, akkor már vérvétel is lesz, addig pedig nem szeretnék gondolni sem a dologra. Eleget gondolkoztam már rajta, és addig, ameddig nincs helyzet, nem is vagyok hajlandó, annyi idegeskedésre okot adó dolog van így is, nem kell még ez is.

Amennyire lehetett elfogadtam, annyit foglalkozom vele, amennyit kell, és kész. Nem akarom, hogy ez határozzon meg, hogy erről szóljon az életem.

Kiváltottam a gyógyszereket, egy nagy rakást, ami ilyenkor sokkoló, de hamar a táskám mélyére kerül, majd otthon a szekrénybe, és csak a napi két szem emlékeztet rá, hogy gyógyszerszedő HIV pozitív vagyok.

Ameddig van gyógyszer, ameddig hozzá lehet jutni. Ha már nem, akkor majd gondolkozom azon, hogy mivel töltsem az életem megmaradt részét, amíg fel nem zabálják az újra elszabadult vírusok a szervezetem. Addig nem érdekel. Idáig eljutni nem volt könnyű, talán soha nem bíztam benne igazán, hogy sikerül.

Ennek örülök, mert ez van, ennek kellett történnie, ebből kell kihozni a maximumot, sőt, még olyan gondolatok is vannak sokszor a fejemben, hogy ezzel megúsztam valami mást. Ezt húztam, ezzel kell élnem, lehet, ha más lenne, akkor már nem lennék.

Nem tudom, mi lett volna, ha, de egyre kevésbé érdekel, csak azokra a szakaszokra koncentrálok, amik előttem állnak, a többi a múlt része.

sírás

 

Sokan azt mondják, hogy a sírás a depresszió jele is lehet. Ebben lehet igazság, de én akkor is gyakran sírok, amikor nincs semmi bajom

Sőt, legtöbbször örömömben sírok, meghatódásból. Amikor baj van, legalábbis eddig így volt, bekapcsol bennem valami, amitől elkezdek pörögni, keresem a megoldást, addig nem nyugszom, ameddig nem oldom meg. Mikor becsukok például egy excel -t, hogy jó, nem érdekel, most akkor ezt hagyom, egy perc sem telik el, és már újra felette ülök.

Aztán addig bonyolítom, ameddig már semmit nem értek. Akkor újrakezdem, de az is túlkomplikált lesz nagyon hamar. Minden lehetőséget mérlegelek, elemzek, kiszámolom, a számokat ellenőrzöm, és az ellenőrzést is újra. Mindig utáltam a matekot, és soha nem mertem ellenőrizni, mert soha, de tényleg soha nem az jött ki, mint aminek kellett volna.

Akkor egy felesleges hülyeség volt, most a pénzemről van szó, mert ha egy pillanatra nem figyel az ember, sokat bukhat. Most például aktuálisan nem hagy nyugodni valami cégügyileg, el is mentem a könyvelőmhöz a negyvenkét fokban, 13 kilométert sikerült (tegnap 16-ot) lenyomnom úgy, hogy mindenemről ömlött a víz. Választhattam volna a tömegközlekedést is, de az is a poklok pokla, legalább addig is barnulok, ha nem kapok agyérgörcsöt, persze, vastagon bekenve, mert rettegek a bőrgyógyásztól.

Meg is nyugodtam, de csak egy pillanatra, hazafele már egy kapualjban nézegettem egy szerződést, mert nem hagyott nyugodni a 2.3.2 -es pont. Ömlött rólam a víz, majd meghaltam, de azonnal kellett. Mint minden. Vagy azonnal, vagy semmikor.

Tanulom, hogy ezen lazítanom kell, el kell engednem hétfőig. Valószínű rajtam kívül senki nem pörög ezen, de én nem tudok ebben másmilyen lenni, vagy csinálok valamit, vagy nem.

Azt is nehezen viselem, ha mondjuk elindulok vásárolni, és útközben kiveszem a villanyszámlát a postaládából. Húsz méter után már megbánom, miért nem mentem vissza azonnal iktatni, beírni a táblázatba, elutalni, azonnal! Alig várom, hogy hazaérjek, és megtegyem, mert addig csak arra tudok gondolni. Tudom, ez nem normális, de talán jobb, mintha mindent leszarnék. Ez a másik véglet, de ez van, ilyen vagyok.

Mindent, de mindent túlpörgök’. Van, amiben ez jó, mert alapos vagyok, de sokszor már idegesít engem is, hogy nem tudok leállni. Azért sem szeretem annyira jóval előre tudni egy utazásom, mert akkor tuti, hogy túlgondolom. Sok esetben jó ez, mikor feszített a tempó, mert felkészülök előre, és az is az utazás egy tök izgalmas része, de van egy határ, amikor már idegesítem magam is. Bence ugyanilyen, de nem mindenben. Ő inkább abban, hogy az egyetlen kb, aki végig olvassa a betegtájékoztatót, minden termék mikromilis feliratát, mi van benne, mennyi. Én egy szállásról vagyok képes száz kommentet végigolvasni, és térképen lépegetni, hogy mi van a közelben.

Visszatérve a síráshoz. Szoktam mondani a szemészeten, hogy mikor nagyon kiszárad a lencsém, elég csak megnéznem egy állatos videót, és azonnal potyognak a könnyeim. Sokszor rágondolni is elég. De akkor is, ha egy filmben születik egy gyerek, esküvő van, vagy csak megölel valaki valakit. Pedig se gyerekre, se esküvőre nem vágyom, mégis.

Az emberi kedvességtől is azonnal párás lesz a tekintetem, amikor azt érzem, odafigyelnek az emberek egymásra.

Az van, hogy túl intenzíven élek meg mindent, a jót is, a rosszat is. Kevés dolog hagy hidegen, és a rossz dolgokon inkább ideges leszek, mint szomorú, de annyira, hogy törni- zúzni tudnék, de igyekszem visszafogni magam. Gyerekkoromban is ilyen voltam, nem sok minden változott. Felnőttként az ember sok dolgot próbál elnyomni magában, olyan dolgokat, amit „nem illik ennyi idősen”, de én nagyon kevés dolgot engedtem el a gyerekkori személyiségemből.

Persze, fejlődtem sok mindenben, meg is keményedtem, de az érzelmi oldal maradt.

Mai napig nem tudok olyan filmet nézni, amiben meghal egy állat, még akkor sem, ha tudom, hogy nem halt meg igazából, az csak egy bábú. Emberek nem zavarnak annyira, csak ha kínozzák őket, azon kiborulok. Az állatok teljesen kikészítenek. Mikor van egy filmben egy állat, és tudom, hogy lesz benne izgalom, gyilkosság, akkor folyamatosan, a film végéig azon stresszelek, hogy ne essen bántódása a kutyának, ne ölje meg őt is a gyilkos. Fizikai fájdalmat okoz a tudat, hogy valami történik vele, még akkor is, ha tudom, az egész fikció.

Nem tudom, ez honnan ered, és miért vagyok ilyen érzékeny, de sokszor elég terhes tud lenni.

Nem aggódhatok mindenkiért, de mégis megteszem. Vadidegenekért is. Mindennek a hatása alá tudok kerülni.

Sokszor mondom, hogy nagyon jó világ lenne, ha nyernék a lottón egy nagyobb összeget.

Rengeteg helyre jutna, az biztos. Világsztár is csak azért lennék, hogy ezen eszközzel örömet okozhassak másoknak. Üvöltve zokogok, amikor xy világsztár bemegy egy gyerekkorházba, és együtt van a betegekkel, és látom, mennyit jelent ez nekik. A sztárnak meg fél óra az idejéből, ami lehet sorsfordító ebben a helyzetben.

Unalomig ismétlem mindig, hogy annyire kis dolgokon múlik minden. Egy mosoly, egy gesztus, egy mondat.

És ugyanez fordítva is, mennyi fájdalmat okoz a rosszindulat, egy szó rosszkor, rossz helyen.

Ha az emberek tudnák, mennyire bizsergető valakinek jót tenni, mennyire felemeli az embert, akkor mindenki rászokna, és mennyivel kevesebb energia, mint a gyűlölet.

Tudom, bullshit, de így van. Nem kéne sok, tényleg nem, csak minimális odafigyelés az emberekre, azokra, akik megérdemlik.

 

majdnemnyaralás

 

Megint sikerült lemennem a mélyére a napokban. Alapból elegem volt mindenből, nyomasztott, hogy nem tudok elutazni, olyan árak vannak, hogy esélytelen, hogy kifizessem, vagyis óriás felelőtlenség lenne. Meg persze a többi minden, ami rám rakodott az utóbbi időben. Hozzászoktam, hogy azért mindig vannak olcsó jegyek s mivel mindegy, mikor utazom, tudok rugalmas lenni, és akkorra venni, amikor a legkedvezőbb. Akik családdal, konkrét szabadság időponttal akarnak utazni, elég korlátott lehetőséggel bírnak. Ugyan nyáron ritkán utazom, bár kovid alatt volt rá példa párszor, és tudom, hogy elszállnak az árak, de ami most van, az megdöbbentő.

Elhatároztam, hogy itthon töltöm a nyarat, kiélvezem a kertet, mert úgy tűnik augusztusban kezdődik a felújítás, de nem bírok magammal, mennem kell valahova. Szinte minden nap megnézem, hátha normalizálódtak a viszonyok, de eddig semmi komoly változás.

Olcsó szállásokat a legtöbben előre lefoglalták, alig maradtak, vagy olyan áron lehet most tíz négyzetméteres szállodai szobát találni, amiért kovid előtt teraszos lakást lehetett.

Bence is teljesen padlón, most tudatosul benne az anyukája elvesztése, ami magával rántott mindent. Elhozta azt a fájó felismerést is, hogy ezzel kvázi az egész családját elveszítette.

Ugyanezt éreztem én is, hogy semmi nem lesz olyan már, mint régen.

Eltűnt belőle az anyai gondoskodás, és emiatt hideg és automatikus lett.

Most sem beszél az érzéseiről, csak a feszültséget kapom, és a folyamatos konfliktust.

Megérteném, ha azt mondaná, hogy most ez van, legyél türelemmel, vagy szeretném kibeszélni, bármilyen megoldás érdekelne, de az, hogy úgy élek valakivel együtt, hogy semmi kontaktunk nincs, és ha igen, az is türelmetlen, ideges és feszült, azt nehezen viselem.

A sok szar mellett nekem kellene lenni a támasznak, a biztonságnak, aki az otthon ajtaja mögött vár, és segít, ha kell. Ezzel szemben ellenség vagyok sokszor, és persze, az én reakcióm is hasonló, amikor ezt érzem, így egy ördögi kör.

El kellett megint jutni odáig, hogy pár napos eltávolodás után, nem jött haza még fél tizenkettőkör, és felhívtam, hogy mégis hol van. Vannak olyan extrém helyzetek, hogy éjfélkor, vagy utána jön haza, azokat sem értem teljesen, de eddig megbíztam benne.

Nem vette fel, igaz, csak háromszor csengettem ki, majd azonnal újra hívtam.

Ezúttal felvette, és mondta, hogy még bent van. Meg sem vártam, mit mond utána, közöltem, hogy akkor aludjon ahol akar, vagy inkább én nem leszek már itthon, mire hazaér, majd letettem a telefont.

Talán először jutott eszembe, hogy nem is dolgozik. Lefeküdtem, gondoltam, minél hamarabb elalszom, ne is gondolkozzak tovább. Olyan ideges voltam, hogy persze, nem tudtam aludni, így kipattantam az ágyból, felöltöztem, és mint egy őrült elindultam Bence munkahelye felé. Nem volt messze, tizenkét perc, amit hét alatt teljesítettem.

Út közben azon gondolkoztam, hogy ha találok nála vendéget, akkor berontok, és jelenetet rendezek. Legbelül tudtam, nem vagyok ez a típus, úgy sem tenném meg, de a stressz pár pillanatig elhitette velem, hogy ez a legjobb megoldás.

Bárki van nála, megkérdezem, van -e családja, mert nekem lenne, és most azonnal húzzon innen, ameddig elegáns vagyok.

Pont abban a fázisban voltam, hogy mégis ezt kéne, ez lesz a legjobb, a jelenet!

Befordultam a sarkon, pörgött az agyam, de mikor megláttam sötét helyet, ami jelezte, nincs itt senki, teljesen kikészültem. Felhívtam Bencét, és nem túl kedvesen kérdeztem, mégis hol a faszban van, mert itt tuti nincs. Igaz, eltelt az előző beszélgetésünk óta több, mint fél óra, de az agyam mást mondott.

Hazudott. Nem dolgozik. Lehet, hogy soha nem is dolgozott, amikor későn jött, és azt mondta, bent kell maradnia.

Most voltam először féltékeny a szó klasszikus értelmében, és teljesen elveszítettem a józan ítélőképességem. Mondta, már amikor hagytam szóhoz jutni, hogy egy barátnőjével beszélt hosszan telefonon, nem dolgozott, csak nem hagytam szóhoz jutni.

Most sem nagyon, mert közöltem, hogy kamuzzon akinek akar, de engem hagyjon békén.

Letettem megint, és repülőgép üzemmódra állítottam a telefonom.

Mikor később megnéztem, hogy keresett -e, csak egyszer, és írt üzenetet, amiben elküldte a híváslistát, hogy kivel beszélt az utóbbi majdnem két órában. Nem érdekelt, nem válaszoltam, miközben tudtam, csak az agyam produkálta ezt a jelenetet, elhiszem, hogy nem mással volt, és különben is, mióta vagyok én ilyen?

Teljesen megőrültem. Egy óra bolyongás után hazamentem, és közöltem, hogy nem érdekel, hány óra van, most beszélgetni fogunk.

Csak akkor megy valamennyire, ha ez a mélység eljön, amit szívesen kihagynék, mert nyilván nem tesz jót egyikünknek sem.

A hangos szóváltás egy is idő után beszélgetéssé enyhült, és sok minden kimondásra került.

Megértettem, hogy Bence milyen mély és súlyos terheket cipel magával úgy, hogy nem képes semmilyen formában kifejezésre juttatni ezeket. Nekem sem, másnak sem, saját magának sem.

Annak ellenére, hogy jó beszélgető partner vagyok számára, és talán segíteni is tudnék, ha mással nem is, támasszal és biztonsággal, mégis bezárkózik, munkába menekül, és észre sem veszi, hogy én is itt vagyok, aki ugyanúgy elszenvedője a helyzetnek. Ha idegbetegen ébred, akkor az rám is hatással van.

Az egész napomat tönkretesz egy ilyen jelenet, aminek semmi értelme, és csak számolni kellene háromig, vagy akármeddig, mert van, amikor tényleg kussba kell lenni.

Kibékültünk, és megint ijesztően hatott rám az érzés, hogy a gyűlölöm és a szerelmes vagyok között megint pár óra telt el.

Ilyenkor mindig elhiszem, hogy ez tartós lesz, csak oda kell figyelnünk, most már sínen vagyunk.

Rajtam is múlik, ezért jött tegnap egy felismerés, vagyis inkább egy ötlet.

El kellene utaznunk, az megoldás lenne, kiszakadni, pihenni, együtt lenni.

Naiv voltam megint kicsit. Elkezdtem olyan helyeket is keresni, ahova egyedül nem mennék feltétlen, de lehet pihenni, van tenger.

Görögországba találtam egy helyet, ahova nem irreálisan drága a jegy, néztem hozzá egy közel eső várost, ahol találtam teljesen egyszerű, de jó helyen lévő szállást, meglepően olcsón, azokhoz képest, amiket magamnak néztem.

Kiszámoltam, hogy a kettőnk jegye, szállása, költőpénz annyi lenne körülbelül, mint amit egyedül elköltenék tíz nap alatt, így miért nem osztom meg ezt az élményt, és megyünk együtt?

El is szégyelltem magam kicsit, hogy nem is gondolkoztam közös nyaralásban idén.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legutóbbi útunk nem sikerült teljesen jól, rendben volt, de sok feszültség is előjött. Akkor elhatároztam, nem nyaralunk többet külföldön, túl macerás, nem kell ez nekem. Persze, elfelejtettem már, és újra ebben gondolkoztam.

Mindegy, most jó lesz, jót fog tenni.

Hazajött tegnap este, mondtam neki, hogy kapcsolatunk megmentése érdekében, meghívnám Görögországba egy hétre. Két olyan dologgal számoltam, amin múlhat a dolog, sajnos azzal nem, amin valóban múlott.

Az egyik a macska kérdése. Az tudtam, hogy Bea nem tud augusztusig szabadságot kivenni, mondta is korábban, hogy ha tervezünk valamit, és itt kell lennie, akkor azt addig iktassuk be.

Ennek ellenére, nem mertem megkérdezni, mert sokszor volt valami olyan, ami miatt nem tudta vállani, és mindig félek amúgy is, hogy meddig feszíthetem a húrt, ami a szívességeket illeti. Ugyanakkor abban is bíztam, hogy szeret itt lenni, és ő is profitál belőle, kiszakad a megszokottból, plusz a barátja itt lakik húsz méterre tőlem, többet tudnak olyankor találkozni, mikor itt alszik nálunk.

Másik Bence melója. Azt még esélytelenebbnek gondoltam, kizárt, hogy meg tudja oldani. Mikor elővezettem a terveim, mondta, hogy nem nagyon van munkája, ezt a részét meg tudná oldani.

Úgy tűnt sínen vagyok, bár nem sok lelkesedést láttam rajta, de elzárkózást sem. Amikor megmutattam a helyet, videókat róla, akkor előkerült a „meleg lesz, napallergiám van, nem bírom a hőséget, ezért sem utazunk nyáron szinte soha, tudod” lemez. Épp a „látom, semmi árnyék nincs a parton” című dal ment, amikor kicsit nyomtam egy pause-t, emésztgesse. Nem sok időnk van, tudtam, ha másnap nem foglalunk, tuti drágább lesz.

Azonban hiányoltam, hogy kifejezésre juttassa, jól esik neki, hogy gondoltam rá, és tudva, nem áll jól anyagilag, állom a nyaralás összegét, és lemondok a saját utamról a kapcsolatunkért.

Reggel írt Bea más ügyben, így az esélytelenek nyugalmával megkérdeztem, hogy lát -e arre esélyt, hogy tud nálunk lenni ebben az időszakban. Írta, hogy oké, ráér, szívesen. Bence épp fürdött, én kint kávéztam a teraszon. Alig vártam, hogy kijöjjön, és elmondhassam, hogy ha ő munkában meg tudja oldani, akkor a macska része is oké.

Felcsendültek újra az előző napi dallamok, miszerint magas az UV, meleg lesz, nem bír melegben semmit csinálni.

Mennie kellett, így abba is maradt a dal, én pedig csalódott voltam.

Ha nekem valaki azzal jön, hogy figyelj, elviszlek nyaralni, neked nem kell semmit tenned, csak ráérni, akkor valószínű szinte bárki nyakába ugrok.

Mikor hazajött, elmondtam neki, hogy milyen csalódás ez most nekem, teljesen más reakcióra számítottam, feltette ugyanazt a lemezt, hogy a pár évvel ezelőtti nyári utazáson is leégett, napallergiája volt, és egyedül strandoltam, mert ő nem tudott kimenni a negyven fokban.

És különben is Görögországban ebben az időszakban kánikula van.

Itt is, csak hűsítő tenger nélkül. Nincs árnyék, látszik a videón is (egyet láttunk), és az is baja, hogy kész tények elé állítottam, hogy ide kell menni, ekkor és kész.

Ez igaz, de mivel én fizetem, és szerettem volna egy bizonyos összegből megúszni, ennyi van rá, és kész, így nem sok válogatásra van lehetőség. Végignéztem minden opciót, és ez van, ami ráadásul szuper hely, tele élmények lehetőségével.  És igen, meleg lesz, hiszen nyár van, ennek kell örülni, és száz emberből valószínű kilencvenen azt mondanák, tengerhez mennének legszívesebben ebben az időszakban.

Nyaralna velem, de menjünk belföldre. Ezen újra felbasztam magam, hogy ha van lehetőségem tengerhez menni, új helyeket megismerni, akkor nem akarok belföldön nyaralni.

Előhozta, hogy nem igaz, hogy nem tudok kompromisszumot kötni.

Itt szakadt el a cérna. Kompromisszum? Az lenne az, ha azt mondja, hogy nézzünk a közelben olyan várost, ahol több a fa, vagy ne várjam el tőle, hogy a strandon aszalódjon (nem is vártam), vagy vegyünk kalapot, napernyőt, bármit, amivel elviselhetőbb a hőség.

Különben is, szenvedünk majd eleget a hidegtől télen, most van nyár, most kell olyan dolgokat csinálni, amit csak akkor lehet, legalábbis a közelben, amihez nem kell tizenkét órát utazni, többszázezres jeggyel.

Elengedtem, mert annak sincs értelme, hogy konfliktus legyen belőle, és nyavajgás.

Teljesen mások vagyunk, én teljesen el tudok lazulni külföldön, pörgök, mint egy hülye, reggel nyolckor már szikláról ugrálok, vagy rohangálok a városban, addig, amíg össze nem esek. Ő alszik tizenegyig, nincs benne az élet habzsolásának igénye. Pedig ráférne, hogy legalább nyaraláskor ellazuljon, és elengedje a sok feszültséget. Elfogadom, hogy nem ilyen, de ezzel csomó közös élményből kimaradunk együtt.

Tavaly pont voltam valahol tengernél, és ott kitaláltam, hogy utazzunk el együtt is.

Van egy ismerősünk, akinek van egy háza Dél – Olaszországban, akit még ott felhívtam, hogy tudnánk -e menni. Mondta igen, volt olcsó jegy is. Izgatott lettem, hogy most hazamegyek, de pár nap és mehetnénk együtt is nyaralni, megveszem neki a jegyet.

Én persze teljesen másban voltam, mint ő otthon a sok szarban, de ott is elvártam volna, hogy örül. Ennek ellenére jöttek a kifogások, hogy mit, miért nem lehet.

Ettől megőrülök, ha nem a megoldást keressük, hanem azt, hogy mi lehet egy adott dolog buktatója. Ez a legkönnyebb, és tényleg ki lehet vele kergetni a Világból.

Végül is megállapodtunk, megyünk, amit elmosott a kovid, át kellett tenni, de végül elmentünk, és bár voltak olyan dolgok, amik nem úgy sikerültek, mint terveztük, de alapvetően jó nyaralás volt.

De mi lenne, ha ezt a részt kihagynánk, és higgadtan megbeszélnénk, hogy kinek, mi lenne a jó. Én is hibás vagyok, valamit kitalálok a válasszal együtt, amit a kérdésemre várok.

Várok, mert szerintem az lenne a normális reakció.

Bori barátnőm azt mondta, és lehet, hogy igaza van, hogy a kalandokat egyedül, vagy barátokkal kell átélnem, Bence meg az otthon, a nyugalom, és nem szabad azt gondolnom, hogy ami nekem bejön, majd neki is.

Lehet benne igazság, csak akkor mi lesz a közös élményekkel?

Még fél napig ez téma volt, de aztán elengedtem azzal, hogy akkor, ha lesz lehetőség, azonnal lecsapok rá, és elutazom egyedül. Megint.

Az a legjobb, mikor nem kell senkivel egyeztetni, és magam vagyok, de pont azért választottam olyan úticélt, ahol nem kell rohangálni, mindent megnézni, mert egy helyen van az ember, így lenne idő lenyugodni, sokat aludni, sétálni, beszélgetni, újra összecsiszolódni.

Megpróbáltam, nem sikerült. Igyekszem elfogadni, és nem magamra venni a dolgot.

Keresett közben egy szakembert is, aki talán segít neki a rengeteg elnyomott trauma feldolgozásában.

Sokkal lazábbnak és nyitottabbnak kellene lennie, mert másképp nem lesz változás.

 

süti beállítások módosítása